Krónika, 1951 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1951-08-15 / 8. szám
1951 augusztus “KRÓNIK A" 5-IK OLDAL SZENT ISTVÁN, AZ ÁLLAMFÉRFI MAGYARNAK LENNI... Szent István atyjától örökölte azt a törekvést, hogy Magyarországot a keresztény államok sorába emelje. De a kereszténynek nevelt fejedelem nem csupán a politikai célszerűség érzetével hanem lelkének teljes erejével élt a feladatnak. Világi bölcsességet egyesített apostoli buzgalommal s igy ép oly fényes, mint maradandó sikert ért el. Jól ismerte nemzetének lelkét és biztos pillantással tekinthette át az európai viszonyokat. Nem akarta, hogy az uj vallás függővé tegye államát bármily nagy és tiszteletreméltó hatalomtól. Nem kellett ingadoznia Róma és Konstantinápoly közt, mint a IX. században a bolgár Borisznak. István, a német császári ház rokona, csakis Rómától kérhette a koronát s csak onnan várhatta a hozzájárulást országa egyházi szervezetének megállapításához. Uralkodó volt az öröklés jogán, de hogy a kereeszténységben elismerjék királyi méltóságát, ahhoz szükséges volt a pápa nyilvános jóváhagyása, II, Szilveszter, az ifjú III. Ottó császárnak atyai barátja, örömmel küldötte el Istvánnak a kért koronát. Az akkor talán ötvenegy éves pápa gyermekkori emlékei közt nem egy szörnyű rege élhetett abból az időből, midőn a magyarok a legfélelmetesebb ostorai voltak a nyugati ke~ resztény világnak. És most neki jutott a szerencse, hogy korona küldésével a keresztény uralkodók sorába iktassa a rettegett pogány fejedelmek utódját. A pápa készségét csak fokozhatta az a körülmény, hogy III. Ottó is támogatta István kérését. A rajongó ifjú császár a római birodalom helyreállításának álmával volt elfoglalva; álmában élve nem nézte a valóságot. Függetlenné tette a lengyel egyházat a némettől és szívesen vette az önálló magyar királyság felállítását. Istvánt úgy nézhette, mint képzeletbeli római birodalmának egyik kiváló, de mindenkor szolgálatra kész szövetségesét. Szilveszter pápa Istvánt az após toli szék követévé rendelte. Reá bízta az uj magyar egyház szervezését. Nem gondolt arra, hogy idegen papot bízzon meg a püspökségek felállításával, mint elődjei tették annak idején, midőn az angol, vagy a bajor egyházat rendezték. Az ily megbízatás nem lett volna helyén oly uralkodóval szemben, ki együtt érez függetlenségére annyira féltékeny nemzetével. István a Szentszéknek csak szellemi felsőbbségét ismerte el, de politikai tekintetben oly független ura akart lenni a magyar egyháznak, mint a minő ura volt a német császár a német egyháznak. Belső vallásosságban s az egyházi téren az uralkodói jogok gondos érvényesítésében István sógorához hasonlít, a jámbor II. Henrikhez, ki bizonyára volt némi hatással reá. II. Henrik néhány hónappal István koronáztatása után lépett a német trónra. A két rokon jó szom szédságofc tartott, annál is inkább, mert országaikat közös ellenség háborgatta. Boleszlo Chrabru, a lengyel herceg, korának egyik legharciasabb fejedelme, nagy szláv birodalom alakításán fáradozott. Úgy látszott, mintha az Elbától a Volgáig s a Keleti-tengertől lefelé a Dunáig, vagy talán az Adriai-tengerig akarta volna kiterjeszteni e birodalmat. István segítette Henriket e harcban, mert a lengyel terjeszkedés Magyarország területét is csorbított volna. Bolesztó Felsőmagyarországba is betört és egy ideig hatalma a Dunáig terjedt. Pe István visszaverte. Úgy látszik, hogy a Henrikkel kötött 1018-iki bautzeni béke, mely eléggé kedvező volt Boleszlóra, bár nagy céljaitól elejtette, a' magyar lengyel háborúnak is véget vetett. A magyar terület ekkor már felszabadult s még-ez évben István Boleszlónak szövetségese lett. Boleszló ugyanis elűzött vejét, Szvjatopolkot visszavitíe Kievbe, kikergetve onnan Jaroszlót. Seregében magyar segédcsapatot is találunk. Lehetséges, hogy István jobban szerette szomszédnak a keleti Galicziában Boleszlót, akkor Henrik hűbéresét, mint az orosz fejedelmet. Bizalmas viszonyát Henrikhez bizonyítja az is, hogy a nagy frankfurti zsinaton, melyet a német király a bambergi püspökség alapításának ünnepies megerősítésére hivott egybe, 1007-ben a német, olasz és burgundiai főpapok közt egy magyar érsek is meg jelent. Az uj német püspökség alapításában, a szlávság határán, a magyar királynak és egyháznak is öröme telt. >• István inkább a béke fejedelme volt, mint a háborúé. Messze földön elterjedvén hire, nagy tekintélye volt Európaszerte. Midőn 1003-ban lázadás tört ki II. Henrik ellen, melyben Bruno is részt vett, a király testvére és e lázadó István udvarába menekült, István közvetítette két sógora közt a békét. Tizenegy évvel később a dán Kanut. elől menekülő angolszász hercegek kerestek és találtak oltalmat István udvarában. Országa nyitva volt a menekülőnek és zarándoknak. Ép ezért keltett feltűnést, hogy Werner * strassburgi püspököt, ki Konstantinápolyba indult II. Konrád német császár megbízásából, visszautasította a magyar-bajor határon. Werner azt mondotta, hogy zarándokúira megy, de Szent István tudta, hogy mi járatban van. W^er ner meg akarta kérni XIII. Konstantin görög császár leányát II. Konrád német császár fia számára. Ha küldetése sikerül, megeshetett volna, hogy a két császári birodalom egy uralkodó alatt egyesül. E távoli eshetőségre aligha gondolt Szent István. A két császárság benső szövetségét 1027 ben aligha vehette István olyannak, mely országát rögtöni veszedelemmel fenyegetné. A görög császársággal politikai érdekeltsége volt ekkor Magyarországnak a besenyőkkel szemben, a kikkel István is küzdött és akiket a sze-Magyarnak lenni: tudod, mit jelent? Küzdelmet, fájót, végesvégtelent; Születni nagynak, bajban büszke hősnek, De döntő harcban, nem elég erősnek! így teremtődni erre a világra Hogy mindig vessünk, de mindig hiába: Hogy amikor már érik a vetés, Akkor zúgjon rá irtó jégverés.... ' Fölajzó vággyal, szomjan keseregve A szabaditó Mózest várni egyre: Hogy porrá zúzza azt a szirtfalcrt, Mely végzetünknek kövült átkául Fánk néz merően, irgalmatlanul, S utunkat állja zordan, hallgatag.... Bágyadtan tűrni furcsa végzetünk, Mely sírni késztő tréfát üz velünk. S mert sok bajunkat nincs kin megtorolni: Egymást vádolni, egymást marcangolni! — Majd fojtott ked vünk hogyha megdagad, Szilajnak lenni, mint a bércpatak. Nagy bánatoknak hangos lakziján, Nagyot rikoltani: hajrá, húzd cigány! Háborgó vérrel kesergőn vigadni, Hogy minekünk, hajh, nem tud megvirradni, Hogy annyi szent hév, annyi őserő, Megsebzett sasként sírva nyögdelő, Mért nem röpülhet fönn a tiszta légben, Munkás szabadság édes gyönyörében, Hogy miért teremtett bennünket a végzet Bus csonkaságnak, fájó töredéknek!.... J ombolva inni hegyeink borát, Keserveinknek izzó mámorát, S mig vérünkben a tettvágy tüze nyargal, Felbugni tompa, lázadó haraggal —S mikor már szivünk majdnem megszakad: Nagy keservünkben, Bus szégyenünkben Falhoz vágni az üres poharat —< ,— Én népem l Múltba vagy jövőbe nézz: Magyarnak lenni oly bus, oly nehéz! De túl minden bún, minden szenvedésen, Önérzetünket nem feledve mégsem, Nagy szívvel, melyben nem apad a hűség, Magyarnak lenni büszke gyönyörűség! Magyarnak lenni: nagy s szent akarat, Mely itt reszket a Kárpátok alatts Ha küszködőn, ha szenvedőn, ha sírva : — Viselni sorsunk, ahogy meg van Írva : —* Lelkűnkbe szíva magyar földünk lelkét, Vérünkbe oltva ősök honszerelmét, Féltőn borulni minden magyar rögre, S hozzátapadni örökkön-örökre! SAJÓ SÁNDOR. rémségi görög helytartó átkergetett a Dunán, mikor Bulgáriát háborgatták. De ha tartania kellett is Istvánnak ily szövetségtől, Werner visz szautasitása aligha látszott István előtt elég hatásos eszköznek a szövetség felbontására. Akkor sem érthetjük meg e visszautasítást, ha egyszerűen a régi németmagyar ellenséges érzületre gondolunk, melynek kitörését II. Henrik alatt csak a rokoni szeretet fojtotta volna vissza. Azt hiszszük, hogy Werner utjának eltiltását nem általános hangulatból, hanem csakis egy bizonyos körülményre visszavezethető bosszúság érzetéből magyarázhatjuk meg. És igen valószínűnek látszik, hogy István bosszúságát II. Konrádnak az Orseolokkal szemben követett ellenséges viselkedése okozta. A német császár Poppo, aquilejai pátriárkát támogatta, aki Gradot el akarta foglalni és az ottani pátriafkát háborgatta. Ez a pátriárka Orseolo volt, a dogénak, István sógorának testvére. Már pedig tudjuk, hogy István mily sokra becsülte az Orseolokat. Werner visszautasítása után határvillongások keletkeztek a németek és magyarok közt. István nem kereste a háborút, de mikor II. Konrád a cseh Bretiszlóval együtt országára tört, éreztette erős kezét a német császárral. Az 1031-iki évben a Lajta vidékén a mai osztrák területből majdnem negyven mérföldet csatolhatott István Magyar országhoz. És igy II. Konráddal szemben, a ki a Karoling birodalom feloszlása óta a leghatalmasabb uralkodója volt Európának István győzelmesen megállotta helyét. Két évvel a béke megkötése után, Konrádnak tizenhat éves fia, a későbbi III. Henrik meglátogatta az öregedő nagy magyar uralkodót. Öt év múlva, egy idegen történetíró szavai szerint, a világnak nagyon megérdemelt csodálata kisérte István sirjába, T. S.
