Krónika, 1951 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1951-08-15 / 8. szám
1951 augusztus “KRÓNIKA" 3-IK OLDAL’ A SZENT JOBB ÚTMUTATÁSA MINDSZENTI József esztergomi érsek, Magyarország bíboros hercegprímásának szentbeszéde 1946. augusztus hó 20-án a Szent István bazilika előtt, a Szent Jobb jelenlétében. Kedves Híveim! Azt olvastam valakinél, hogyha az élet egyszer annyi békét engedne a szivének, hogy történésszé tudna lenni, tárgyául a XI. századot választaná. A ma ismerős európai népek ekkor ugranák ki a történelem színpadára, köztük a magyar is. Szent Istvánnak nemcsak a kardja suhan, hanem dicsőséges Szent Jobbja is adja a fényt, mutatja az utat. Ennek a Szent Jobbnak, mig magyar él ezen a földön, nem szűnő időszerűsége van és lesz. Akinek nem porladó kezét, Szent Jobbját ünnepélyesen körülhordoztuk a mai nemzeti ünnepen székesfővárosunk utcáin, az a Szent István király állította népünket a történelem útvonalára. Az az ezeréves történelem hullámhegyek és hullámvölgyek változások szüntelen sorozata de mindmáig a legnagyobb reformokat a mi életünkbe ez a komoly, soha nem mosolygó, tökéletes férfiú, atya, apostol és szent hozta, aki a múltúnkból jelenbe, jövőbe úgy ragyog, mint aranyfoglalatu drágakő. A reformkorszakok rendszerint csak egyegy gondolatot hangsúlyoznak. Ezer közül Szent István \a maga nagy politikai lángelméjével és világos történeti küldetéstudatával minden téren mélyreható, hatalmas átalakulást kezdeményezett: a pogányság helyébe a kereszténységet, a törzsszerkezet lazasága helyébe a nemzeti egységet, az Európa-ijesztgetés, a nyugati városok és kolostorok kapuján le-lecsapó villám szerepe helyébe az európai testvér-közösséget. De nem kellett neki Bizánc megmerevedett, Nyugat itt-ott már meglotyhadó kereszténysége, hanem a friss lüktetésű cluny-i kereszténységet eresztette bele a nemzet életáramába. Amikor II. Kondrád Magyarországra támadt, beleszoritotta hadaival a Hanság ingoványaiba, a kereszténységet és a nemzeti egységet támadó Koppányi és Ajtonyt a csatamezők temetőibe. Az embereknek Isten előtt való egyenlőségét ő hirdeti; ledönti a korlátot az ur és szolga között, mert mindegyiknek halhatatlan lelke van és Jézus szentséges vére annak a fémjelzése. A magyar törvénykönyvbe ezer év alatt rengeteg törvényt iktattak be, akárhányszor egymásnak ellentmondókat is; de mélyebbet, bölcsebbet senki őnála: Semmi föl nem emel, hanem az alázatosság és semmi úgy meg nem aláz mint a kevélység és a gyülölség. A magyar jövendőt semmitől úgy nem félti, mint a gyűlölködő szolganéptől és a fennhéjázó főembertől. Fiától azt kívánja, hogy majdan harag, kevélység, gyülölség nélkül, szelíden és emberségesen uralkodjék. Rudolphus Glaber cluny-i szerzetes írja krónikájában: “Az ungrok annyi gonosztett és pusztítás után, amellyel a népeket gyötörték, a katolikus hitre tértek s akik még nemrég mindenfelől borzalmas rabságba hurcolták a keresztényeket, most úgy bánnak velük, mint testvérekkel és szabadokkal." (Historiae MGH. SS. VII. 59, 62. 1.) Ez a kéz tanította meg népünket imádságra, föld- és kertművelésre, iparra. Kemény volt ez a kéz, de éjtszaka vitte a kenyeret köpenye alatt a szegényeknek, mint kenyéradó édesatya. Nem támadott, de a magyar terület- és jogállományt vasakarattal védelmezte Nyugat hatalmaival szemben. Kedves Híveim! Egy évtizede a nem porladó kéz aranyvonata könnyes diadalmenetben gördült végig a magyar földön. Most, hogy harmadik történelmi bujdosásából visszatért, a nemzet még esengőbb lelkiséggel borul eléje. Örvénylő bajainkban kiáltjuk: Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga! Mutass utat az ősi hit, a nemzeti egység, az igazi egyenlőség és szeretet, béke felé! Thonuzoba magyar volt, de átallott keresztény lenni. Mi magyarok és keresztények akarunk lenni. Szent István gondolatai nem idejét múlt, poros emlékek, amikről egyszer évente emlékezve leverjük a múlt porát. Annyira egyek a hittel és erkölcsi törvénnyel, hogy azok állandó érvényesülése a nemzet életigénye és a vallásszabadság követelménye. 1000-1526 között ragyogó, magyar világot teremtettek. Bent virágzó, kint hatalmas és szabad volt a magyar, bizton állott sérthetetlen joga alatt. Virágos kert vala hires Pannónia. 1241 és 1686 után gyógyjr volt a Szent István-örökség, ma sem mellőzhetjük, ha az újjáépítést komolyan akarjuk. Különben is régi axióma: “ha ország és intézmény valami által kialakult és naggyá lett, nyavalyájában gyógyír volt, válságos időkben mindent megelőzően hozzá kell fordulnunk”. Sürü, sötét az éj, a lét és nemlét kérdése ott van a béketárgyalások asztalán. ítélnek felettünk és a beborult sorsú, elszakított magyarok felett. Most dől el, hogy 21 nemzet mennyire feledkezik el arról, hogy 500 éven át véreztünk érte és nem egyet, 1943- ban, mikor már a mai koldus-tarisznya lendül a nyakunkba, — magyar gabonával mentettünk meg az éhhaláltól. Most tudni meg, ki az igazi árva. Megcsókoljuk gyászos öltözetben. Teelőtted sírván, Szent Jobbodat; megköszönjük, hogy utat mutattál ezer éven át; megköszönjük két nagy fényedet, a két magyar édesanyát, a Magyarok Nagyasszonyát és az Anyaszentegyházat. Bánatos könnyekkel fájlaljuk, hogy vét kéziünk ellenek útmutatásod és a két édesanya ellen. Áldd meg azt a nagy népet, amelynek katonái Benned visszahozták bizodalmunkat. Suhanj át, Szent Jobb, a magyar téreken, a Duna, Garam, Labore, Latorca, Küköllő, Dráva mentén és enyhítsd meg a magyar szenvedéseket. Mi pedig fogadjuk, hogy a kereszténységhez, magyarsághoz, sírunkig mindig hűek leszünk. Amen. HÁROM SZENT J0BB-KÖRMENET CZIKANN-ZICHY MÓRIC ROVATA. 1 (\A O Ra9y°9Ó napsütésre ébredt Budapest népe, a házak fel***'£*• iobogózva, ünnepi hangulattal tele a város. Mig Európa országait a háború réme pusztítja, mig a legtöbb nagyváros lakói szorongó szívvel töltik az éjszakákat a légvédelmi pincék odúiban, addig Magyarország a béke és boldogság szigetének látszik lenni. A magyar hadsereg néhány egysége ugyan harcol a Szovjet-hadszintéren, melynek vonala mélyen benn állott akkor a titokzatos orosz föld közepén az országban magában azonban még csak nyomát sem lehetet látni háborúnak. Csak egynéhány előrelátó politikus éjjeli álmát zavarta meg annak előérzete, mily tragédiák várnak a magyarságra akkor, ha az egész világ nyersanyag és embertömegeivel szemben küzdő Német Birodalom ereje előbb vagy utóbb szükségszerűen, összeomlik. De Szent István Király napján elfelejtődtek a gondok. A hagyományos Szent Jobb körmenetet ezévben különös fénnyel akarták megülni. Eljöttek messze földről a visszacsatolt területek lakói, harisnyás székelyek, tarka népviseletü bunyevácok és sokácok, erdélyi szászok és a Felvidék népe, hogy részt vehessenek az országos nagy ünnepen, amelyen kivételesen Horthy Miklós kormányzó is megjelent. És amikor a királyi vár udvarán gyülekeztünk diszmagyar öltözetben, valóban az volt az érzésem, hogy az ezeregyéjszaka meséinek egyikét éltem meg, egy most csak emlékezetünkben élő világnak felújítása volt az, amit csodálkozó szemeim ott láttak. A menet megindult, első szent királyunk ereklyéjének aranyszekrénye mögött ott lépkedett Horthy kormányzó tengernagyi diszegyenruhájában, mellét elborító kitüntetésekkel ékesítve. Utána a kormány tagjai és az előkelőségek. Színes történelmi kép elevenedett meg a vérző Európa közepén. A népviseletekbe öltözött küldöttségek sorfalat álltak, végig a Szent György téren és boldog mosollyal integettél a felvonulók felé. És akkor szokatlan dologra lettünk figyelmesek. A vezérkar épületéből egy láthatóan izgalomban lévő tiszt furta át magát az ünneplők sorfalán és vele csaknem egyidőben cselekedte ugyanezt a miniszterelnökségnek feldúlt inspekciós tisztviselője. Mindketten a kormány tagjaihoz siettek és izgatottan jelentést tettek. És alig haladtunk néhány lépést, a hir hozzánk is eljutott! A szovjet hadszíntéren harcoló kormányzóhelyettes vadászfelderitő gépe még a repülőtér felett titokzatos körülmények közt lezuhant és ifjabb Horthy István szörnyethalt. * A fényes fölvonulás közepette döbbentünk rá a való életre, akkor lett mindenki előtt világos, hogy véres háború dúl körülöttünk és könnyelmű struccpolitika, eldugni fejünket a homokba, nem számolni az eljövendő eseményekkel. Mindnyájan éreztük, hogy sötét kezek munkája rontotta meg tudatosan a nemzeti ünnep emelkedett hangulatát. Hisz köztudomású volt, hogy az ifjabb Horthy azon kevés tisztánlátó vezető férfi közé tartozott, aki megérezte a bekövetkezendő katasztrófát és minden erejével azon volt, hogy magyarjaink a Nyugati Nagyhatalmak felé megtalálják a kapcsolatot, hogy ezek védjék meg majdan a jobb sorsra érdemes országot, akkor ha a kényszerszövetséges Hitler hatalma összeomlik. Ezért gyűlölték ezt a rokonszenves fiatalembert a szélső jobboldalon, ezért volt érdeke a hitleri Németországnak, hogy a háború veszélyének kitegye azt a férfit, akit magas pozíciója ellenére sem vonzott a hatalom utáni vágy és bizalmas barátai előtt többször kijelentette, feladatát átmenetinek tekinti csupán és a magyar nép döntésére kívánja majd bizni azt, hogy mely közjogi keretek között kíván élni a háború átvészelése után. Felrajzolódott a magyar nép egére az Ószövetség fenyegető mondata — “mene tekel faresz” és amikor alig három hétre rá az első szovjet bomba ledöntötte Krisztus Keresztjét a városmajori templom tornyáról már világosan tudta, ösztönösen érezte sok magyar, hogy egy világ omlott össze, egy talán szép, színesen gazdag múlt, mely halotti torát ülte meg 1942 ragyogó Szent Jobb körmenete alkalmával. . . A rf A pusztító vihar, melynek legelső fenyegető morajlása X 5/TtO# a három év előtti Szent István ünnepén érte el legelőször a szép fővárost, végigsepert Magyarországon. A Duna Királynője, a büszke Budapest üszkös romhalmaz. A törmelékkel teli utcákon a tető és ablaknélküli házak között sápadt, rongyokba burkolt magyarok támolyognak az átélt szenvedésektől és a mának kínzó éhségétől szédülten. Egy vad ázsiai horda sokezer katonája tartja megszállva a várost, rabolva, pusztítva, a férfiakat rabláncra fűzve és az asszonyokat megbecstelenitve dönti romhalmazzá még azt a keveset, amit a légibombák és az ágyuk tüze meghagyott. Ugylátszott, hogy örömünnep helyett gyásznapra fog virradni Budapest népe augusztus 20-án. Könnyes szemekkel könyörgő körmenetben fogja énekelni: Ah hol vagy magyarok tündöklő csillaga. . . Hol vagy István Király. Hisz valóban a Szent Király élő ereklyéje a Szent Jobb sem volt közöttünk, azt sem tudtuk akkor még biztosan, hogy hol van. A háború zaja elcsendesedett ugyan, de a lelkek békéjétől távolabb voltunk mint valaha. Az éhség, a szenvedések sorozata a jövő kenyérért való aggódás mintha megtörte volna a magyarság lelkét. A templomok, amelyek az ostromig zsúfolásig tömve voltak, mintha üresebbek lennének,/ a munkásság mintha elhitte volna a feléje röpi-
