Krónika, 1951 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1951-07-15 / 7. szám
8-IK OLDAL “KRÓNIK A” 1951 jylius. LÁSSUNK TISZTÁN! CZIKANN-ZICHY MÓRIC ROVATA. A Grősz érsek ellen lefolytatott véres per és ítélet szörnyűsége mellett sem haladhatunk el a moszkvai diktatúrának másik gaztette, a tömeges deportálások ténye mellett., anélkül, hogy mélységes felháborodásunknak jogos kifejezést ne adjunk. A Budapestről keltezett kommüniké cinikus gonoszsággal közli, hogy a véreskezü diktatúra jónak látta azokat az “osztályidegen és az országra nézve káros elemeket a Székesfőváros területéről kitelepíteni, akiknek jelenléte veszélyezteti annak nyugalmát és biztonságát”. És mindjárt fel is sorolja ezen “káros” elemek kategóriáit, akik közt első helyen, a nyug dijas tisztviselők és a tiz év vagy még régebb idő óta nem szereplő és életük javakorát már túlhaladott volt miniszterek és tábornokok előtt, a magyar arisztokrácia tagjai szerepelnek nemre, korra és közéleti múltra való tekintet nélkül. A kollektiv felelősségrevonásnak ezzel a szörnyű igazságtalan és az emberi jogok legdurvább arculcsapását jelentő alkalmazásánál álljunk meg egy pillanatra. Álljunk meg annak a főnemesi osztálynak emléke előtt, amelynek lehettek, sőt voltak is hibái, mint ahogyan minden társadalmi osztálynak vannak, de voltak nagy hősi erényei is. Vagy el tudjuk-e képzelni a magyar történelmet ha kihagyjuk belőle a Báthoryak, Bethlenek, Rákócziak, Nádasdyak nevét. Ha kiradírozzuk -emlékezetünkből a törökverő Páfífy generálist, a bölcs Eszterházy Miklós nádort, a nagy Széchenyi Istvánt. Vagy teljes volna-e a magyar legújabb kor története ha abból kimaradna Andrássy Gyula, Apponyi Albert, Zichy Nándor, Teleki Pál, Sigray Antal neve? A magyar nemzet nagy barátja és a háboruelőtti Magyarország kiváló ismerőse, John F. Montgomery, az USA volt budapesti követe a háború előtti Magyarországról objektiv kritikát tartalmazó könyvében megirta, hogy a két háború közötti Magyarországon, minden benesi rosszindulatú propaganda ellenére a történelmi főnemesség nem volt többé az uralkodó osztály. Helyét elfoglalta egy hivatalnok-társadalom, amely hez tartozás alapja nem a születés, hanem az összeköttetés, bizonyos egyesületekbe, politikai szerlomnak és igy szociológiai szemmel nézve evvel is károsabb volt, mert hisz ez a klikk frissen szerzett jogait erőteljesebben védelmezte és sokkal nehezebben engedett meg sorai közé való bejutást mint egy már megállapodott társadalmi osztály. Azok, akik ebből kimaradtak, aztán vérmérsékletük vagy lelki beállítottságuk szerint vagy a szélső-jobb vagy baloldalon kerestek érvényesülést, illetően az uralomba való bejutási lehetőséget. Ebben a társadalmi harcba az arisztokrácia nem avatkozott be, félreállt és talán itt követte el a hibát. Úgy hitte, hogy neki egy a kötelessége: megvédeni az ősi birtokot, visszavonulni a földre és távolmaradni a politika arénájától. Holott éreznie kellett volna azt, hogy nem ez történeti hivatása. . . . Idejét múlt nagybirtokának nagyrészét pénzzé kellett volna tennie és azzal a magyar gazdasági élet más ágaiba, az iparba és kereskedelembe bevonulnia, aminek következményeképen egy egészségesebb szellem vonulhatott volna be a magyar gazdasági élet berkeibe. Nagyon szellemesen mondta egyszer egy barátom, hogy a magyar főnemesség életfelfogása nem más, mint a magyar paraszt világszemlélete a köbre emelve. Őbenne is megvolt az óvatos félelem az újításoktól, a kezdeményező erő hiánya, a földhöz való mérhetetlen ragaszkodás, amely minden földmivelő embert, legyen az kicsi vagy nagy, egyaránt jellemez. Az volt a tragédiája, hogy nem akadt a közelmúlt korszaknak egy Széchenyi Istvánja, aki ki tudta volna ragadni osztályát aléltságából és felébreszteni arra, hogy mily nagy feladat várhat még rájuk egy uj szociális Magyarország keretei közt is. Akik közülük e korszakban mégis politikai szerepet vállaltak, mind a józan mérséklet emberei voltak. És mint ahogy az a néhány éjjeli botrányhős,, akikről a bulvárlapok annyi színes tudósítást közöltek, nem képviselték az igazi magyar arisztokráciát úgy az az öt-hat fiatalember sem, akinek ambíciója messze túlszárnyalva tehetségét, úgy képzelte, hogy a szélsőséges politika vonalán fog esetleg tudni érvényesülni. .. Tehát hajtsuk meg az emlékezés zászlaját ebben a tragikus percben egy társadalmi osztály előtt, mely a magyar történelem nehéz óráiban karddal a kezében és a szellem erejével védte meg a hazát; gondoljunk reájuk szeretettel és ha innen, az Óceán t^yoli partjairól nem is tudunk hathatósan segítő kezet nyújtani, úgy legalább szűnjön meg soraink közt a céltalan gúnyolódásnak a léha Taszilo-viccelésnek hangja. Hallgasson el és ne folytassa regényét az az egyébként jótollu magyar iró sem, aki miután a Magyar Szovjet Kulturális Egyesületet alapította,, jónak látta a barátságosabb amerikai vizeken kikötni, de még innen sem átallotta regényében a “Dukayakban” a legocsmányabb módon kifigurázni a magyar történelmi osztályt és vele együtt a mártírhalált halt utolsó koronás király emlékét. Már több ízben megírtuk, hogy a királyhü magyarok tábora távolról sem gondol arra, hogy a jövő Magyarországon bármely társadalmi osztálynak különleges előjogokat biztosítson. Mindenki majdan tehetsége, szorgalma és rátermettsége alapján fog tudni érvényesülni és nem a protekció lesz a karriérek alapja. De ugyanakkor szembehelyezkedünk minden olyan felfogással is, amely le akar rombolni múlt értékeket, amely nagyapák vélt bűnei miatt unokákat akar kizárni az érvényesülés útjáról. A magyar történelem minden emléke legyen ma szent előttünk, amikor azt ki akarja irtani a gonosz ellenség keze. Szűnjön meg az olcsó kritika és maradjon éltető erőként szivünkben a magyar múlt tisztelete és szeretete! 823.000 HOLD AZ ÁLLAMHATALMAT BITORLÓ KOMMUNISTA PÁRTKLIKK KEZÉN... Albrecht Dezső, a mezőgazdasági kérdések avatott szakértője irja a párisi Nyugati Hirnökben közölt tanulmányában többi között: Egy év alatt megduplázódott a kolchozok száma. Magyarországon az 1950 év folyamán megkétszereződött a termelőszövetkezeti csoportok (kolchozok) taglétszáma és területe. Az évet 1.520 kolhozzal, 46.000 kolhoztaggal és 360.000 kolhozfölddel kezdte. A mezőgazdasági népesség 4.6 százaléka és a termelőterület 3.6 százaléka tartozott a kolhozokba. Andics Erzsébet költségvetési beszéde szerint 1950 végén 90.000 kolhoztag gazdálkodott 770.000 hold szántóterületen, ami az ország szántóterületének 7.7 százalékát teszi ki. A tagok a mezőgazdasági népességnek kb. 7.5 százalékát tehetik ki. Erre az arányra csak következtetni lehet, mivel az ország mezőgazdasági népességének arányában és a számbavett gazdaságok számában hihetetlen mértékű eltolódás mutatkozik. A mezőgazdasági népesség aránya az 1940. évi 50 százalékról 40 százalékra esett vissza, de ez a 10 százalékos eltolódás még mindig nem nyújt elegendő magyarázatot a majdnem 700.000 gazdaság eltűnésére. Ugyanis az Országos Földhivatal az 1945-ös birtokreform végrehajtása után 2.024.179 gazdaságot mutatott ki, viszont az 1949-es népszámlálás mezőgazdasági adatfelvétele az országban mindössze 1.399.046 gazdaságot talált. Gerő Ernő 1950. szeptemberi beszédében már csak 1.000.- 000-ra becsüli a parasztgazdaságok számát. Ezek a számok utalnak arra a földrengésszerű változásra, ami nemcsak a magyar társadalom felsőbb, hanem az alsóbb osztályainak a képét is megváltoztatja. A parasztság törzse ellenáll. A kolhozositási kampány ez év első hónapjaiban érte el a tetőfokát. A kommunista párt II. kongresszusának határozata (951. március 2.) szerint “az ország szántóterületének több mint 10 százalékra (közel 1.000.000 k. hold) van 145.000 termelőszövetkezetbe tömörült parasztcsalád ke zén”. Ez a hatalmasnak tetsző eredmény azonban csak látszólagos, ha összevetjük Andics Erzsébet évvégi adataival. Ő 90.000 családot és 770.000 holdat mutatott ki. Vagyis minden egyes családra 8.6 hold esett. Közben a ta_ gok száma 55.000 családdal, tehát 60 százalékkal,, de a terület csak 230.000 holddal, tehát csak 29 százalékkal növekedett. A belépő uj tagok családonként mindössze 4.1 holdat vittek be. A kommunista propaganda diadalmámora Turkeve, Karcag, Kisújszállás “szövetkezeti városokról” s arról, hogy “szinte megindult a föld”, egyszerű kongreszszusi szemfényvesztés volt csupán. A számok kétségtelenül bizonyítják, hogy a régi középparasztságot nem tudták megingatni. Amennyiben elfogadnánk azt, hogy bizonyos számú középparaszt volt a belépők között, ez csak a többi belépőre eső 4.1 holdat csökkenti tovább, tehát azt bizonyítja, hogy a belépők többsége ismét csak “szegényparaszt és nincstelen földmunkás” volt. Az uj földesurak. Meg kell jegyeznünk még. hogy a magyar kommunista rezsim különös előszeretettel viseltetik az állami birtokok növelése iránt. (Igen, hiszen a kommunista párt, mint egyeduralkodó, elmondhatja: az állam én vagyok. “Minden a miénk”,- a pártklikké! A szerk.) 1949 elején 60.000 hold állami birtok volt, 1950 elején 350.000 és 1951 elején 823.000 holdat foglalt el a drága magyar földből. A nagy birtok ilyen mértékű növekedésére még nem volt példa a magyar történelemben. Honnan és kiktől harácsolták össze ezt az óriásbirtokot? Az 1949-es népszámlálás mindössze 350.000 holdat talált az 50 holdnál nagyobb gazdák "kezében. Ha ezeket mind egyszálig földjük átadására kényszeritették is, legalább ugyanannyit kellett elkobozniok az épnél kisebb gazdáktól, nem is beszélve a világ legkisebb gazdáinak, az u.n. “kétlaki munkásoknak” földtelenitéséről. 1951 tavaszán tehát az állami birtokokkal együtt a magyar vetőterületnek több mint 18 százaléka tartozik a “szociális szektorba”. LEVELEKBŐL Ezúton kívánunk Ottó trónörökösnek sok szerencsét és boldogságot és kérjük Istent engedje meg, hogy folytathassa a népet igazán szerető munkát, ott ahol Atyját abbahagyni kényszeritették. Áldja meg az Isten erővel, hogy a nemzetet helyreállító hivatását elvégezhesse. Egy szebb magyar jövendő reményében küldjük hazafias üdvözletünket a Krónika szerkesztősegének és az egész világon szétszórt olvasó-táborának. Éljen Ottó király! Indokína. Füleki Gyula és sok más magyar legionis ta.
