Krónika, 1950 (7. évfolyam, 4-12. szám)
1950-12-15 / 12. szám
4-IK OLDAL "KRÓNIK A" 1950 december budapesti plébános, a “Szent Kereszt Egyesület” egyik vezetője, szóban és Írásban hirdeti a muszka hazugságot, hogy a katolikusok •UEA ueqjuojpjjaq b aApq Óh kedves szolgatársam, hova tévedtél? Bizony, bizony mondom néked, hogy nagyon is rád vonatkozik Mesterünk szava: “Ti vagytok a földnek savai; ha pedig a só megizetlenül, mivel sózzák meg? nem jó azután semmire, hanem hogy kidobják és eltapossák az emberek.” Amikor ezrével kergetik rabszolgamunkára az ősi magyarországi szerzetrendek férfi és női tagjait, akkor te, Dr. Gergely a muszka békefront mellett kardoskodol?! Sorsodat megérdemled: kidobnak majd és eltaposnak az emberek! * * * Amikor a hamis békének annyi hitető hirdetője van, értsük meg ezen a Karácsonyon az igazi békességet, amelyet az áldott Mester nemcsak megígér, hanem meg is ad minden igaz szívnek: “Békességet hagyok nektek; az én békességemet ^adom nektek: nem úgy adom én nektek, amint a világ adkadtak egymástól, mindkét nép megindult a pusztulás utján, — a népi demokrácia aztán befejezője ennek a pusztulásnak. . . De lesz feltámadás, uj élet: jönnek majd újra a bölcs királyok, akiknek jogara alatt uj évszázadokra indul el a magyar és a horvát nép. Hogyha ez a két nép évszázadokon keresztül jóakarattal és megértéssel élt egymás mellett, mennyivel inkább élhet, egy rövid emberöltőn keresztül, eme két nép nek gyermeke szeretetben és boldogságban. . . ... A hosszú est folyamán alkalmam volt elbeszélgetni az örömszülőkkel, a család barátaival és ismerőseivel. Ezeknél a beszélgetéseknél ugyanazt figyelhettem meg, mint a rutén és tót lakodalmakban: mélységes gyökereit a magyarság és testvérnépei összetartozásának. . . Iszonyatos szenvedésen mennek keresztül úgy a magyarság, mint testvérei. De lesz még feltámadás, lesz még uj élet, lesz még találkozás hosszú, boldog elkövetkező évszázadokra. . . Azokat az ellentéteket, amelyeja. Ne nyugtalankodjék a ti szivetek, se ne féljen!” ‘ÉS AZ EMBEREKHEZ JÓAKARAT.” Milyen idegenül hangzanak ezek a mi mai világunkban! Jaj de messze estünk amaz első karácsony áldott üzenetétől! . . . Kaliforniai Messzelátónk meglátja azokat a rabszolgamunka büntető táborokat, amelyeket éppen most állítanak fel a szerencsétlen szülőföldön a “népi demokrácia” vezetői. . . . A krisztusi üzenet a jóakaratról süket fülekre talál a vörös gonoszok között az egész világon. A jóakarat helyét a kinzókamrák, rabszolga munkatáborok és a szibériai halálbányák, erdők és mezők foglalják el... A Fehér Könyv napnál világosabban rámutat az elhurcolt magyar százezrek kínjára a muszka rabszolgatartók kezén. Pedig az emberek szive csakis a jóakarat előtt nyílik meg. . . Legutóbb esketésemnél a menyasszony horvát bevándorló szü, lök leánya volt. Az esketést követő lakodalmi vacsorán arról beszéltem, hogy a magyar és horvát nép nyolcszáz esztendőn ke; resztül jóakarattal és megértéssel élt egymás mellett, bölcs királyok vezetése alatt. Azóta, hogy elszaket gonosz politikai kalandorok’ köztársasági elnökök és diktátorok keltettek a magyarság és test, vérnépei között, csakis a jóakarat, megértés és szeretet hidalhatja át. És kinek ajkáról és kinek szivéből jöhetnének eme jóakaratnak szavai és cselekedetei? Senki másnak ajkáról és senki másnak szivéből, mint Ottó Őfelségének csudálatos és fenkölt egyéniségéből. Köztársaságról és függetlenségről szavalni igazán a legnagyobb merénylet úgy a magyarság, mint testvérnépei előtt. Csakis azok merészelhetik ezt, akiknek semmi történelmi ismeretük a múlttal szemben és semmi felelősségük a jövővel szemben nincs. Az idei Karácsony nemcsak a magyarság millióira hozott rengeteg megpróbáltatást, könnyet és szenvedést, hanem az egész nagy világ nem kis részére. . . . És mégis, különösen nekünk magyaroknak, újra meg kell tanulnunk, hogy nem reménytelenül ünneplitik. Nekünk van rémé, nyünk és hitünk a jövőben. Éppen ezért nem zúgolódva és kétségbeeséssel, hanem istenes hittel hiszszük és valljuk a karácsonyi üzenetet: » “Dicsőség a magasságos menynyekben az Istennek, És e földön békesség, És az emberekhez jó akarat!” VISSZA AZ ŐSI FOGALMAKHOZ! Hányszor bosszankodtunk a két háború között, amikor ilyeneket hallottunk, vagy olvastunk: Nagyvárad és Szatmárnémeti Erdélyben vannak, Érsekújvár a Felvidéken van, stb. Nemcsak elemi iskolás gyermekek szájából, de felnőttektől is. Pedig elemi iskolás korunkban még az első világháború előtt is úgy tanultuk, hogy az előbbi két város a Nagy Magyar Alföldön, utóbbi pedig a Kis Magyar Alföldön van. Mi lett volna, ha nem igy felelünk! A szerencsétlen trianoni korszak eltolta a földrajzi fogalmakat a gyalázatosán meghúzott határokkal s ma sajnálatosan azt kell tapasztalnunk, hogy már a történelmi fogalmakat is kezdik el-eltologatni. Éppen a minap olvastam egy kis fejtegetést a “történelmi” Magyarország közjogi folytonosságáról, melyben az iró nem kisebbet állít, mint azt, hogy a “történelmi” Magyarország közjogi folytonosságát kizárólag a csonka országtanács és csonka parlament képviselik. Eltekintve attól, hogy harminc esztendő még egyáltalán nem - mondható “történelmi” időnek, nagy veszélyt rejt magában halandó emberek életétől függővé tenni egy történelmi állam bármilyen jogfolytonosságát. Ilyen módon nem biztosíthatjuk egy ezer év óta fennálló és még évezredekre szánt állameszmének a jogfolytonosságát, mert gondoljunk csak arra, mi történik akkor, ha esetleg, nem térhetnénk haza 2-3) év múlva, hanem csak tiz év múlva, nem is beszélve arról, ha a sors még könyörtelenebbül ítélkezne. A csonka országtanács és csonka parlament tagjai már most is magas korban vannak, eszerint a magyar állameszme elmúlásukkal rekonstruálhatatlan volna? Ebben nem nyugodhat meg az, aki hazájának, fajtájának a sorsát csak húsz évre előre is a szivén viseli. De nem lehet belenyugodni azért sem, mert a történelmi Magyarország jogfolytonosságát nem lehet csak harminc évre visszamenőleg magyarázni, annál inkább a csonka országét! Ez a harminc esztendő a magyar történelem legmeddőbb korszaka volt a nemzeti szerencsétlenségektől eltekintve is. A történelmi Magyarország mindenféle jogfolytonbsságának a valóban történelmi időkből kell kiindulnia, hiszen igy már egy egész évezredre is hivatkozhatunk! Szinte az újabb tragédiánk magvát vetjük el, ha az utolsó harminc esztendőt, vagy annak bármely momentumát is akarjuk, alapnak tekinteni, amikor az összes létfontosságú szerződéseket, törvényeket a mellünknek szegzett pisztoly hatása alatt irtuk alá, vagy olyan intézményeket és testületeket a jogfolytonosság hordozóinak elismerni, amelyeket úgyszólván futás közben akkor alkottunk, amikor már a hátunkat ütötték. / * Elég volt már a pótmegoldásokból és kényszerhelyzetekre való alapozásból. Lássuk be végre, hogy romokra nem építhetünk. A romokat el kell takarítanunk és kizárólag az épségben maradt ősi alapokra rakhatjuk a magyar államépület tégláit, ha azt valóban tartósnak szánjuk. Az utolsó harminc esztendőből való kiindulás csak toldozás-foldozás és kizárólag egy csonka ország közjogi folytonosságának tekinthető, de nem az ezer éves, történelmi Magyarországénak. A történelmi Magyarország jogfolytonossága a Szent Koronában gyökerezik egyedül, aki megtestesítője a Szent Korona Országai egész birtokállományának és minden népének. Az élő jogfolytonosságot csak Benne találhatjuk meg, akit első Szent Királyunk fejére tettek először 1000-ben és aki utoljára Ottó trónörökösünk homlokát érintette Nagymagyarország utolsó hercegprímásának és miniszterelnökének kezéből 1916 december hó 30-án a Koronázó Főtemplomban a jelen volt hatvanhárom vármegye, Fiume város és Horvátország képviselőinek jelenlétében. Ez a történelmi jogfolytonosság valóban szakadatlan Szent István Királytól Ottó trónörökösünkig. Ebben rejlik a történelmi Magyarország jogfolytonossága és minden jogigényünk az Ezeréves Magyarország minden porszemére és nem a leglehetetlenebb és legszerencsétlenebb helyzet szülte kényszerintézményekben, törvényekben és szerződésekben. Miért volt az, hogy az Ezeréves Magyarország részeit bitorló szomszédok szívesen vették Horthy Miklós kormányzóságát, de azonnal félreverték a harangokat, amikor a király a visszatérést megkísérelte és később is, ha restaurációs húrokat pengettek. Azért — és ezt különösen a fiatalabb nemzedékkel szeretném megértetni — mert ők jól tudták, hogy az ősi dinasztia visszatérése olyan vonzóerőt gyakorolhat az elszakított területek lakosságára, amelynek következményei számukra beláthatatlanok, számunkra pedig nagyon is világosak voltak. Vagyis a történelmi jogfolytonosság feléledésétől féltek, amely a történelmi Magyarországot újból egybe forraszthatta volna, természetesen úgy, hogy a Magyar Szent Korona minden népe a saját nemzeti életét élhesse az ezeréves határokon belül. Ök a jelenlegi időkben is százszor jobban félnek ettől a lehetőségtől és sokkal szívesebben látnának egy zamatos magyar hangzású nevet egy magyar kormányzói, vagy köztársasági elnöki székben, — mert ezen méltóságoknak a történelmi Magyarországhoz semmi közük sincs — mint az uralkodóház visszatérését. Azok tehát, akik szörnyű tévedésükben a monarchikus restauráció ellen ágálnak, talán nem is tudják, hogy tulajdonképpen szomszédainkkal egy kővel fújnak az igazi történelmi jogfolytonosság ellen és tudat alatt egy újabb Trianont készítenek elő. Éppen ezért a magyar nép megerősödését, magasratörését csak a királyi ház restaurálása hozhatja meg, amely történelmi múltjánál, erejénél és központi elhelyezkedésénél fogva meg is illeti. A tragikum
