Krónika, 1950 (7. évfolyam, 4-12. szám)

1950-09-15 / 9. szám

VOLUME VII. ÉVFOLYAM.

NEW YORK, N. Y., 1950 SZEPTEMBER 15.

VOL. 9. SZÁM.

A NEMZETI MEGEGÉSZSÉGESEDÉS UTJA

Amikor a második Trianon reánk szakadt, a Moszkvából kreált uj “Magyarország’' amerikai diplomáciai képviselője úgy nyilatkozott egy angol nyelvű amerikai világlapban, hogy “Magyarország kigyógyult már a revíziós betegségből”. Szomorúan olvastuk ezt a minden aktuális gél és értelem nélküli, dicstelen, önkorbácsoló nyilatkozatot, mely a magyar nemzet jogainak és igazságának förtelmes megcsúfolása, gúnyos megtagadása volt, éppen midőn újabb juszticmorddal még súlyosabb formában erősítették meg az ősi Magyarország kétharmadrészének minden történelmi és élő joggal ellenkező és ezért antidemokratikus elrablását, a fegyveres túlerő ököljogának győzelmét a jussához, igazságához ragaszkodó gyengébb felett. Akkor sem hagytuk szó nélkül ezt a magyar öntudat és igazságtudat méltósága élleni inzultust s azóta sem szűnünk meg szerény, korlátozott lehetőségeink szerint küzdeni a trianoni kétszeres szörnyitélet ellen, bebizonyítani a furcsa kórleletet adó, kuruzsló csudadoktornak és hasonszerü társainak, hogy a ‘ revíziós betegségből” nem gyógyultunk ki és nem is tudunk kigyógyulni, amig Magyarország meg nem kapja igazsága elégtételét, minden magyarnak saját államában való egyesítését és ismét közös fedél alá nem jutnak a Szentkorona egymásrautalt népei, területei.

A történelem immáron útban lévő és uj elrendezést ígérő nagy fordulata eltörli az 1946-os párisi uj Trianont, amely főként és

elsősorban az ott hangadó Szovjet kérlelhetetlen akarata volt. Közben, amig beérik a világtörténelem, fordítsuk inkább szemünket befelé, az igazi, komoly betegség felé, amelyből kigyógyulni, a fertőzettől megszabadulni a nemzet egészséges jövő életének, szervezete virágzó működésének legfontosabb érdeke. Állapítsuk meg a valódi kórokozókat, állítsuk fel a helyes diagnózist és keressük meg szeretettel a gyógyulás útját, a magyar bajok áfiumát.

Menennius Agrippának, a régi nagy római állambölcsnek hires történelmi hasonlata a testről, amelyben minden szervnek összhangban kell működnie, hogy kellően fejlődhessék, erősödhessék, halhatatlan példa a magyarság számára is. Ismételten drága árt fizetett a magyarság azért, hogy nem működtek egyenletesen a nemzettest egyes szervei, túltengett például a száj működése, a hang orkánja és elnyomta a szem és az általa meglátottak alapján határozó ész funkcióját. . . A nemzet keserves áldozatokat volt kénytelen szenvedni, mert egyes szervei, osztályai önző módon maguknak tulnagy, sőt abszolút szerepet akartak kisajátítani, uralni akarták a nemzettestet, elnyomva, megbénítva a többi szerv funkcióját, akadályozva a nemzeti élet szabályos, egészséges vérkeringését, gyötrő lázaknak, sorvasztó kóroknak téve ki az egész szervezetet. . . Most megint olyan külföldi magyar felkészülésről, mozgolódásról hallunk, hogy fel kell vetnünk a kérdést: Újból szörnyű tanpénzt kelljen fizetni tragédiákban, szenvedésekben, amiért a nemzettest egyes szerveinek önzése, mohósága, uralomvágya meg akarja gátolni valamennyiök harmonikus együttműködését, az egyetemes magyarság nemzettestének egészséges funkcióját, gyarapodását, fejlődését?

Annyi vészes tapasztalat után valóban ideje már, hogy megóvjuk a nemzettestet az újabb egészségi veszélyektől, káros, hamis életrendi javallatoktól! Röviddel azután, hogy a new yorki világlapban megjelent a “revíziós betegséget” emlegető nyilatkozat, gyászos megfutamodásra kényszerült az óhazában az az irányzat, amelyhez a nyilatkozó is tartozott s amely a földmives, és munkásosztályok úgynevezett kézfogásában látta a nemzettest egészséges működésének, boldogulásának egyedüli útját. A test többi szerveit, az értelmiségi osztályt és a többi régi honszerző és honmegtartó osztályokat megfosztották szabályos életfunkcióik lehetőségétől. Azt hirdették, hogy elég az ő összefogásuk, hogy ép és viruló legyen a nemzet, a többi szervre úgyszólván semmi szükség sincsen, azok csak “élősdiek” s terhei a testnek, legjobb ha elcsenevészedni, elhalni hagyják őket. . . Kiderült azonban, hogy a magát a munkásosztály képviselőjéül orosz fegyverek segélyével feltoló csoportnak, — miként azt előre láttuk és megmondottuk itt mi, akikre ők azt szokták mondani, hogy nem érthetünk a dolgokhoz, mert régóta elkerültünk hazulról, — két osztály szövetsége is sok. A “proletariátus” egymaga akarta uralni a nemzettestet és kitúrta a földmivesosztály képviselőit a vérkeringés irányításából,

zsarnokian magának foglalta le az összes életfunkciókat, csupán alárendelt, tűrt szerepet engedve meg ideig-óráig a másiknak számára, de már készítve részére is a kolchoz-kötelet. . . Ma már nincs normális funkciójú nemzettest: egyetlen szerv tultengése, kóros hipertrófiája rontja meg a magyarság életműködését és sodorja a pusztulásba. Mégis újra olyan irányzatok bacilusainak terjedését figyelhetjük meg a “revíziós betegség” elméletének hirdetője tájékán, amely ismét csak két osztály “kézfogását” kívánja a jövő magyar államélet alapjává tenni, megint a földműves - és a munkásosztály “közös” osztályuralmát akarná feltukmálni, — ezúttal, ugylehet, változott szereposztás utógondolatával, akként, hogy esetleg nem a munkásvezérek dobnák ki végül a földműves-vezéreket, hanem megfordítva. . . Ezt a megbukott, beteg elméletet 1945-ös politikának nevezik és külpolitikailag az ugyancsak megbukott yaltai egyezményre alapítják.

Ilyen újabb kísérletnek épp úgy a magyar nemzet látná a tragikus kárát, mint annak, amelybe Trianon és 1945 torkolt. . . A nemzetnek végre nyugalomra, kiegyensúlyozott belső rendre, alkotmányos fejlődésre, konszolidációra van szüksége. Semmiféle osztályuralomnak nem vagyunk hívei, különösen nem annak, amely a származást teszi meg jogalapnak, kiváltságnak. A mai magyarországi kommunizmus cselekszi ezt, amikor kirekeszti az exisztenciális lehetőségekből az “osztályidegeneket”, és monopolisztikus előnyben részeid a munkáscsaládból származókat: olyan feladatokba kényszeríti őket, amelyekre hajlamaik, tudásuk, életszokásaik és életigényeik szerint többnyire nem is kívánkoztak. Egy földműves-diktatúra, amely a kommunizmus kimúlása után szövetségben volna az osztályharcos munkáspolitikával, ismét a marxismussal való összeházasodást jelentene, amely a magyar történelem legutóbbi szakaszában már kétszer bizonyult végzetesnek a földműves osztályra és nem lehet tudni, hogy egy újabb összeállás esetén nem volna-e ismét bumeráng, nem erősitené-e a marxizmust és nem juttatna-e azt uj radikális, túlzó lendülethez a katasztrófa vérveszteségei után. . . Rokonszenvünk a munkásosztály iránt nem szűnt meg vezetőik nagyrészének egy félszázadon belül második nagy eltévelyedése után sem, sőt mindent meg kell tenni, hogy a jövő Magyarország élenjáró népjóléti állam legyen, vagyis a munkás az amerikai szakszervezetek, unionok példája nyomán megkapja a polgári jólétbe való felemelkedés legjobb lehetőségeit. De épp úgy nem kívánjuk a munkásosztály újabb tulhatalmát, túltengő szerepét, mint nem kívánjuk a földműves osztályét, sem pedig a két osztálynak együttes diktatúráját, íftnely mint az államkapitalista marxizmus és a magántulajdoni lelkiségü magyar földmüvesség, a tűz és viz násza, mindkettőjüknek a többi osztályoktól való elszigetelődésével, az egymásnak való kiszolgáltatottság veszélyeivel ismét csak boldogtalan és rövidéletü frigynek bizonyulna és újabb ártalmakkal és csalódásokkal sújtaná az egyoldalú kísérletekbe már annyira belefáradt, kinszenvedett nemzetet. . . Ez a forradalmi irányzat bizonyosan uj ellenforradalomra vezetne.

Már most hallunk hangokat, amelyek ily összefogás esetén a föld népének képviseletéből kirekeszteni kívánják az értelmiségi középosztályhoz tartozókat. Előre hirdetik, hogy csak a “csizmások” vezethetik majd az országot együtt a “munkás proletárokkal”, a többi osztályok, a “városi bagázs”, “úri bagázs”, ne szóljanak bele az ország vezetésébe, a"paraszt és munkás-köztársaság” ügyeibe, de mégcsak a földmüvesség kérdéseibe sem, ha mindjárt néhai Gaál Gaszton magas szakértelmével és emberséges érzületével rendelkezik is az illető. . . . Megint nem az egyéni érték, hanem a származás volna mérvadó, megint uj osztályuralmi kótyag ingoványára, ha ugyan nem örvényébe akarják vinni a nemzetet, megint uj betegséggel akarják megfertőzni, gyengíteni ősi testét, amúgy is fájdalmasan megviselt életerejét! Megint törpitenek, kirekesztenek, zsugorítanak, igy készítik elő belpolitikailag is az uj Trianont!

Minden tiszta szándékú, jóhiszemű embernek helye van a nemzetépitő munkában, egy eljövendő boldogabb Magyarország nagygyátételében. A föld népének boldogulási lehetőségeit minél általánosabbá kell tenni. Miként a munkásság minél szélesebb tömegeit korszerűen be kell venni nemcsak “az alkotmány sáncaiba”, de munkájuk után a gondtalan, tisztes megélhetésre jogosultak társaságába,