Krónika, 1950 (7. évfolyam, 4-12. szám)
1950-04-15 / 4. szám
6-IK OLDAL “KRÓNIK A” 1950 április ra sülycdt szovjet munkást látta, nemcsak a “munkáshazában: musz kaországban”, hanem mindenhol a vasfüggöny mögötti szerencsétlen tartományokban, tehát Magyarországon is. Éhínség azelőtt is előfordult Kínában, — azonban olyan nagyfokú éhínség, mint amilyen most van ebben a jobb sorsa érdemes birodalomban, párját ritkítja. . . És amerikai megfigyelők szerint, ennek a roppant nagy éhínségnek legfőbb oka az, hogy a muszkákkal együtt uralkodó kínai vörösek nem akadályozzák meg az élelmiszerek' szállítását Muszkaországba. Az éhenhaló kínaiak szájából az utolsó falatot rabolják el a musz ka felszabadítók. Mi, akik olvassuk dolgos gazdáknak kétségbeesett leveleit, ame lyekben beszámolnak arról, hogy miképpen kell beszolgáltatni, semmi pénzért, az utolsó tyuk után is a tojást, vagy a cséplőgéptől a gabonát, mi látjuk teljes megvilágításban azt az átkozott muszka bolseviki gazdasági rendszert, amely az éhező kuli színvonalára sülyes^ tette a dolgozók százmillióit. Nagy idők, — nagy gazemberek! A MEGIRIGYELT KIVÁNDORLÓK. Csuda-e tehát, hogy azokat, akiknek sikerül kimenekülnie a kínai éhező kulik sorsára kárhoztatott országokból, irigykedve nézik azok, akiknek számára nincsen menekülés. Az első csoportja azoknak a zsidó kivándorlóknak, akik elhagyhatják a magyarországi szovjethazát, most április tizedikén indult el Palesztina felé. Ötven éven felüli zsidó férfiak és nők hagyhatják el igy a siralomvölgyét, mintegy háromezerén. Nincsen ma szovjet Magyarországon irigyeltebb halandó ezeknél a kivándorló zsidóknál. Távozhatnak a pokol tornácából. Jaj azonban a hátramaradottaknak. Azoknak a szerencsétlen jobb sorsra érdemes magyar millióknak, akiken beteljesedett a költő mondása: “Itt élned és meghalnod kell!” Minden szeretetünk, részvétünk, de egyszersmind felszabaditási törekvésünk is az övéké! A HORVÁTOK BÁTOR KIÁLLÁSA. Titóéknál nemrégiben zajlottak le a választások. A népköztársaság mesterei mindent elkövettek, hogy százszázalékos támogatást kürtölhessenek nyugat felé. Persze csak egy listára lehetett szavazni: Titóék listájára. És mégis! A kegyetlen terror és propaganda dacára is, a horvát nép húsz százaléka nem szavazott a Titó-listára. Micsoda bátorság kell ehhez! Hiszen életével játszik az, aki nem szavaz Titóra és bandájára! A nagyrabecsülés érzésével csu dáljuk a horvát testvérnép bátorságát. Tesszük ezt annál is inkább, mert ők az elsők között akarnak tenni azok között a dunai népek Jközött, akik helyre fogják állítani ■a hatalmas Dunai Monarchiát, Ottó Őfelségének bölcs uralkodása alatt. “ERDÉLYT NEM HAGYJUK!" Ottó Őfelségének ezen szavai újra és újra fülemben csengenek ezekben a napokban, amikor megkezdődött a nagy erdélyi magyar püspöknek, Márton Áronnak tárgyalása, a bolseviki “néptörvényszék” előtt. Mindazon a testi és lelki nyomorúságon keresztül kell mennie ennek a nagy magyar hitvallónak, amin már keresztülment Mindszenti kardinális és Stepinac zágrábi éresek. Mi, akik általéltük a második és harmadik magyar köztársaságnak átkozott idejét, hiszen mindkettő a szovjet pusztulásba vitte Magyarországot, — megvetéssel gondolunk azokra a köztársasági elnökökre, akik olyan könnyelműen likvidálták az ezeréves szentistváni Nagymagyarországot. A vörös grófnak, Károlyi Mihálynak, éppen úgy nem volt szivéhez nőve Nagymagyarország, mint a szerencsétlen Tildy Zoltánnak. Könnyelműen elherdálták a szentistváni örökséget. Az igazi magyar uralkodók azonban Szent Istvántól kezdve Ferenc Józsefig, országgyarapitó uralkodók voltak. Nekik szent volt az évezredes magyar birodalom, gyarapították, nem pedig likvidálták, mint a második és harmadik magyar köztársaságok vezetői. Pedig úgy Károlyi, mint Tildy a 48-as kossuthi eszméket valósították meg, amint mindketten fennen hirdették. A san bernardinoi egyszerű lelkészlakon mondotta Ottó Őfelsége ezeket a szavakat: “Erdélyt nem hagyjuk”! — akkor, amikor kaliforniai előadó kőrútján egy kedves órát töltött a lelkészcsaládnál. Ha valaki, akkor ő igazán örököse mindazoknak a szent eszméknek, amelyek áthatották a legnagyobb magyar uralkodók lelkét Szent Istvántól kezdve Ferenc Józsefig. AZ EGYETLEN UT A FELTÁMADÁSHOZ: A RESTAURÁCIÓ. Minden esztendőben a legnagyobb figyelemmel olvasom el azokat a beszédeket, amelyek a 48-as magyarországi forradalom évfordulóján, március idusán elhangzanak. Ezt tettem az idén is. De talán még soha olyan üres, a történelmi tényekkel és tapasztalatokkal nem számoló beszédeket, mint az idén, nem olvastam. Valami egészen tartalmatlan, a jelen és a jövő realitásával egyáltalán nem számoló siránkozás volt a legtöbb. Hát kedves szónok uraim, itt volna már a legfőbb ideje annak, hogy férfiasán kiáltjátok és megmondjátok, hogy három átkozott forradalom s három szerencsétlen köztársaság csak végtelen szerencsétlenséget hozott nemcsak a magyar népre, hanem a szentistváni birodalomban egyesült testvérnemzetekre is. . . Ki kell nyögni végre, hogy a magyar néppel együtt szenved nemcsak a horvát, tót és rutén testvérnép is, hanem még az erdélyi románok is. Ki kell nyögni azt is, hogy a kossuthi balkánszövetség a legnagyobb történelmi lehetetlenség. Levelet hozott a posta a nekünk magyaroknak oly drága, de most a sok szenvedéstől vért-izzadó, agonizáló hazából. G. N. János bátyám, az egykori (ma már 70 fele ballagó) hős népfelkelő huszárkáplár, a magyar föld népének egy Istentől remekbe szabott példánya, akivel együtt róttuk végig annakidején Oroszlengyelország végtelen rónáit, majd az olasz hegyeket s a Piave lankáit. Öregrejtjeles-honvéd nyelven meséli el levelében sok sok szenvedését s a végén közli nagy titokban, hogy már alig várja sok millió magyarral együtt azt az időt, amikor Ottó Őfelsége hozza az igazi felszabadulást s megszünteti a magyarra ráerőszakolt “népidemokratus köz társaságot”. Önkéntelenül is eszébejut az embernek az a sok maszlag, amivel etették a magyar népet, de a külföldi közvéleményt is a monarchia alatti “elnyomattatásunkról”. Nem célom most sem az 1918-tól napjainkig való 32 év “független” majd “felszabadított ” magyarországi állapotokról írni, hisz azt úgy is ismeri mindenki. G. N. János bátyám levele felújított lelkemben egy pár régi mozaikot a magyar földmives emberek komoly életbölcsességet sugárzó megnyilatkozásairól. Ezekből mindenki megállapíthatja, melyik volt a magyarság, de az egész Dunamedence népeire is a “jobb világ”. 1915 Karácsonya. Egy kis somogyi faluban nagymisére indul a nép. így Bunyevácz Ignác bácsi (a boszniai okkupációt nagyezüst éremmel kiszolgált) horvát alanyba oltott (de már csak magyarul beszélő) veterán. 44-es “rosseb” baka és családja is. Elől az ünneplőbe öltözött apa és anya, utána a monarchia szinpompás egyenruháiba öltözött két katona fiú feszülő zubbonyaikon csillogó vitézségi érmekkel, azután öt katonasor alatt levő fiú s a végén négy menyecske leányuk; egy boldog, kiegyensúlyozott életet élő, népes család. Két évvel később meglátogattam mint szabadságos katona Ignác bátyát, kinek egyik fia kezem alatt szolgált; róla vittem hirt. A 16 gyermekes Róza néni gyászruháKisantantot csináltak a kis imperialista államok szegény Magyarország ellen, nem pedig azt a ködképet, amit kossuthi balkánszövetségnek nevezünk. És kedves szónok uraim, itt van a legfőbb ideje annak is, hogy necsak nyögdécseljétek a múlt hibáit és azoknak jóvátételét, hanem álljatok ki a jövőben bátran és férfiasán az igazság mellett, a szentistváni Nagymagyarországért. Hirdessétek bátran és igazán: Az egyetlen igaz ut a feltámadáshoz: a Restauráció. Isten éltesse Ottó Őfelségét és minden igaz magyart és a testvérnépeknek minden gyermekét, akik oda sereglenek az évezredes Dunai Birodalom tiszta lobogója alá. Ave Hungária! ban volt Két fiút áldozott fel a Haza oltárán. Részvét nyilvánításomra igy felelt az apa: Hadnagy; uram, fáj apai szivemnek nagyon, két szép fiam halála. De a Hazáért és a Királyért haltak meg. S ha ezzel hozzájárulhattam a Haza és a királyság megmentéséhez, úgy áldott legyen az Ur neve akkor is, ha többi fiam s én is elveszünk. De a; nagyon fájna, ha az emberek gonosz-butasága miatt e sok hősi halott áldozata hiábavaló lenne. Sokat suttognak itt összevissza. Beszélnek, szabadságról, önállóságról, köztársaságról, ami hamarosan be fog következni. Én csak egy egyszerű paraszt ember vagyok. De azt tudom, hogy Szent István rendelte, hogy királyság legyen az országból. Azt is tudom, hogy ahányszor letértek őseink a királyhüség útjáról, mindig bajba került a haza. A magyar nép közös édesanyja a haza. édesapja a király. Tudom azt is, hogy súlyosan vétkezik az, aki anyja, apja ellen emeli kezét. Én csak annyit mondok, tengernyi szenvedés szakad reánk, ha elhagyjuk a szentistváni utat. Sajnos, Ignác bátyánk jóslata valóra vált. Ha megmarad a monarchia és a királyság, ma sem Magyarország sem a Dunamedence többi népei nem égnének a vö„ rös pokolban. 1925 Karácsonya. Duna-Tisza közén egy szintiszt magyar faluban a gazdakörben beszélgetünk Kis-Pál István 20 holdas kisgazda volt géppuskás huszár szakaszvezetővel. Háborús vén csontok voltak ott a többségben. Folyt a viszszaemlékezés a régi jó időkről. Kis-Pál István gazda egyszer csak felsóhajt: Hej. mondhattok akármit, mégis csak jobb volt a monarchiában. Lám éd’s apám öt holddal kezdte, 20 holddal végezte. Én meg éjjel-nappal dolgozok csak azért, hogy nagy kínnal öszszetartsam apai örökségem. Pedig ő 40 krajcáros napszámból kuporgatta mindazt össze. Ma nincs király, nincs aki gondját viselje a szegény népnek. Ma kicsi az ország, nincs hitelünk s- a sok vám miatt nincs piacunk a külföldön. Kicsi az ország, nincs koronás gazdája, kicsinyre is szabódott a magyar böcsületje. 1938, az eucharisztikus kongreszszus éve. Összetalálkoztam Zvornyik Jóskával, trencséni származású tót volt katonámmal. Utolsó koronáit áldozta fel, csakhogy életében mégegyszer láthassa a magyarok fővárosát, a Dunamedence gyöngyét,, Budapestet. Igen megörültünk egymásnak s elvittem Jóska komát a “kispapába” ahol kiöntötte szive bánatát. Hej, haj, kedves uram, megette a fene szeginy tot zember életét. Mikor voltunk nagy Magyarország. Jaska tudta mennyi le alfeldre zaratnyi, kapta búzát, mi élig volta- egész zévre a zegész családnak. Mentem sag le Dunántúl ra összedrotoznyi minden rossz lábaskát, fazikokat s hoztam haza Ancsurkának jo magyar pinzet. Volt Ferne Jóska a gazda, volta jo világ, volta nagy zország. Most MOZAIKOK A "REGI JÓ VILÁGBÓL''
