Krónika, 1950 (7. évfolyam, 4-12. szám)
1950-05-15 / 5. szám
'1950 május “KRÓNIK A” 9-IK OLDAL NÉGYEN VALÁNAK ÉS MARADT... EGY! De meddig? Joggal kérdezheti az olvasó, amikor erre a fényképre tekint, amely 1947 május 1-én készült Budapesten. Pár nappal később Nagy Ferenc miniszterelnök lemondott Svájcban, ahová üdülni ment. Alig egy év múlva végzett Tildy Zoltán köztársasági elnökkel is Rákosi. Tildyt követte az eU nöki székben és a lemondásban Szakasits. Három éven belül 3 köztársasági elnöke volt a Magyar Köztársaságnak. kérdésre, milyen rangú szerepet játszana Magyarország az uj dunai federációban? Talán a szavak, kai való bölcs diplomáciai mértéktartás készítette erre, az a taktika, amely mindenekelőtt újra egy fedél alá kívánja hozni a dunavölgyi népeket, miután a második világháború és az azt követő idők erőhatalmi és politikai tényei tragikus kudarcra ítélték a békerevizió fegyveres kísérletét. Mindezért nem törünk pálcát az előadó felett, de megvalljuk, óvatosságban nem mentünk volna el ily messzire. Vannak kérdések, amelyekről való hallgatás bizalmatlanságot kelthet minden oldalon, amelyeket minden diplomáciai kockázat dacára sem lehet agyon, hallgatni a Dunavölgy jövőjével foglalkozó szemlélődések során. A Szentkorona eszményéről nem lehet nem beszélni. A Dunavölgynek olyan hallhatatlan hagyományát képviseli, amelyről a legkörmönfontabb diplomáciai taktika mellett sem szabad megfeledkezni. A Szentkorona mindig tényező marad a Dunavölgy jövője kérdésében és bármennyire méltányoljuk és nagyrabecsüljük is az előadónak azt a bátorságát, 'hogy legalább odáig elment, hogy egy “szabad népek szabad akaratú szövetkezése” jegyében kialakuló dunai federációban uj néprajzi területi revíziót kíván a két Trianonnal szemben, — nyugodtan megtetézhette volna ezt azzal, hogy a Dunavölgy népeinek öszszekötő kapcsa, egyenjogúságuk legfőbb biztosítéka csak a Szentkorona lehet, a dinasztikus szellemiség, amely nemzetiségre, fajra, felekezetre való tekintet nélkül mindenkit egyformán részesít a polgári jogok, a politikai, kulturális és gazdasági szabadságok teljességében, miként az minden rágalom ellenére valóban igy volt a Szent Korona országaiban, ahol minden nemzetiség szabadon hasz nálhatta nyelvét, szavazó jogát, a gazdasági boldogulás lehetőségeit és minden egyes nemzetiség egy évezreden át megőrizhette sa, játos kultúráját. * * * S ezen a ponton kell kitérnünk az előadó gyors iramú előadásának egyik leginkább ellentmondást provokáló pontjára. Szintén csak futólag érintve említette, hogy a nemzetiségek 1918-as szembefordulásának, (nyugodtan mondhatjuk, árulásának) állítólag az volt az oka,, hogy “a magyar kormányok nem tartották be teljesen az 1868-as nemzetiségi törvényt”. Sietünk megjegyezni, hogy nem azonosította magát ezzel az állítással, sőt másokra hivatkozott, mint akik ezt állítják s egy két röpke példával mintha cáfolni is kívánta volna ‘heves vágtatásu előadása során. De mi nem is érintettük volna ezt a tárgyilagos megítélés szerint első látásra több mint kétes érvet. Nem is említettük volna. Dehogy is ez volt a Monarchia vagy a régi Nagymagyarország feldarabolásának oka! Ez csak rágalom volt, amelyet a nagypéteri cári imperializmus hagyományait követő orosz külügyminisztérium, a Kárpátok lejtőin való átjutásra, a Dunavölgy birtokára vágyó pánszlávizmus indított el sátáni útjára. Nemcsak a Monarchia ausztriai részén, de Magyarországon is bőven volt politikai, gazdasági és kulturális joga minden nemzetiségnek. Képviselőik saját anyanyelvükön visokisaborézhattak a magyar parlamentben. Iskoláikat államsegélylyel látta el a magyar állam és tanszabadságukon csak a kákán is csomót kereső hivatásas nemzetiségi heccagitáto rok, nagyravágyó idegen ügynökök találhattak kivetni valót. Aki tudott és akart dolgozni, ugyanolyan szabad életlehetőségeket talált, mint a magyar, de a nemzetiségi izgatás hazugságokkal kürtölte tele a világot. A quislingséget nem a második világháborúban találták fel, árulók mindig voltak, mert bért kaptak vagy mert elszakadás esetére fényes állást, karriert reméltek. A nemzetiségi izgatás már a legmélyebb békében, a múlt század nyolcvanas-kilencvenes éveiben tervszerűen folyt pétervári központi irányítással. Már akkor folyt a nagy összeesküvés, amely csak alkalomra várt, hogy rabolhasson. Sajnos voltak rövidlátó magyar tudósok, politikusok, Jászi Oszkárok, akik nyegle naivitással segítségére siettek ennek a gonosz pro, pagandának és sikerült külföldön is megnyergelni számára néhány a humanizmus apostola pózában tetszelegni vágyó lejárt nagyságot, az irói nimbuszukból kikopott Björnsonokat, akik aztán végtelenül sokat ártottak. Világhangulatot csináltak Magyarország feldarabolására, — de utóbb láthatták, milyen sorsba jutottak az elszakított magyarok ez “utódállamokban’, mennyivel kevesebb jo_ guk, szabadságuk volt, az üldöztetések mily Kálváriáját kellett végigjárnia oly sokuknak! Ne essünk post-jászi izmusba: a magyarságban nem volt hiba és ha minden nemzetiségi embert bálványként és díszpolgárként a magyart pedig másodrendűként kezelték volna a magyar kormányok, Pétervár akkor iis tovább űzte volna intrikáit, a nemzetiségi agitátorok akkor is szították volna az elégedetlenséget. Pétervárnak kellett a Dunavölgy, a szlovák, szerb és román nemzetiségi agitátorok mind önállósítani akarták magukat, miniszteri bársonyszékekre vágytak. . . Pétervár megrendezte a Princip merényletet és Németország beugrott: belerántotta a szövetséges Ausztriát és Magyarországot a világháborúba, amely egyáltalán nem volt érdekük, sőt nyilvánvalóan érdékük ellenére volt, mert lesbe állította a nemzetiségi agitáció héjjáit, felcsillantatta bennük a reményt, hogy végre eljön az ő idejük, a hatalmi vágyak, a nagy aratás •ideje, az árulás gyümölcseinek aranjuezi korszaka. . . Tönkretették a békét, egy szociális és kulturális fejlődés utján előrehaladó Európa életét, elindították a tragédiák lavináját, — s mi lett a vé, gük? Mi lett a cárból, a német császárokból, Benesekből, Maniuk, ból. Supilókból?.. A tragédia, ami mindmáig, az akkori világ felbontásának, akkori bűneiknek következése, maga alá temette országaikat, legtöbbnyire önmagukat is. Sohasem volt baj egyetlen nemzetiséggel, magával a néppel! Csak a nép bőrére a maguk pecsenyéjét sütő agitátorok üvöltöztek, mondva csinált “sérelmek,”
