Krónika, 1950 (7. évfolyam, 4-12. szám)
1950-05-15 / 5. szám
VOLUME VII. ÉVFOLYAM. NEW YORK, N. Y., 1950 MAJUS NO. 5. SZAM. A MAGYAR KIR ALYSZIV "Ha a Monarchia nem lett volna, fel kellett volna találni.” Mondotta egyik kiváló francia államférfiu a Monarchia szétdarabolása után azonnal. Francia és angol államférfiak csakhamar rájöttek, hogy a Monarchia feldarabolásával egy uj világtragédia magvát vetették el, sőt annak elérkeztét meggyorsították. A cseh pánszláv propaganda nem tévesztette hatását és éppen ezért — ma már nem titok — Istenben boldog IV. Károly királyunk az akkor felelős angol és francia államférfiak azon titkos biztatásától kísérelte meg a hazatérést és trónja visszaszerzését, hogy "állítsa a világot befejezett tények elé” és ez esetben a nagyhatalmak jóvá fogják hagyni azt. E nagyhatalmak ugyanis nem tehették azt meg, hogy a békeszerződések után már egy év múlva elismerjék annak szörnyű csődjét. Rádics István is azt üzente Horvátországból a királynak, hogy amennyiben a király csak egyetlen országában is uralomra jut, Horvátország azonnal elszakad Jugoszláviától és csatlakozik a Monarchiához ! Ezt, a még idejében való kifejlést akadályozták meg, illetve nem nyújtottak segédkezet az ország akkori "függetlenségét” visszaszerzett hatalmon lévők, pedig a királyi akkori nagyszerű katonai és csendőrcsapataival órákon belül megtisztíthatta volna a budai várhoz vezető utat "az egyetemi háiicatók és villamoskalauzok alkalmi együttesével” szemben. De megszólalt a Magyar Király Szive: Ne lőj jön magfpJP a magyarra!” S vállalta mindazt, ami következett. A rajyágot. meghurcoltatást, száműzetést, halált — talán nyolc-JiZ magyar életéért, amelybe a Budáig vezető ut kerüli'volna. De ő egyetlen magyar életet sem kívánt sem a trörrérhf sem a hatalomért. Ráismerünk: Ez volt a Magyar Király. A Szent István! eszme hordozója! Jól emlékszem rá, pedig csak gyermek voltam, amikor tihanyi fogságuk idején utoljára láttam a Királyi Párt. A kormány egy csendrőszázaddal őriztette őket. Amikor Nagy Pál tábornok éjszaka — valósággal — ellopta őket a Bencés kolostorból s reggel amikor a csendőrszázadnak tudomására hozták, hogy a királyi pár nincs itt — sirt egy csendőrszázad. Ezek viszont a Magyar Királyi Csendőrök voltak. E szomorú tihanyi reggel óta az ut nyílegyenes — Kanadáig, Pategóniáig, Ausztráliáig és Indochináig. Azóta hányszor volt alkalmunk párhuzamot vonni a királyi és cimzetes királyi idők között. Amikor nem kellett propagandát csinálni a demokráciának, nem kellett hangtölcsérrel hirdetni a függetlenséget. Amikor a miniszterek nem megközelíthetetlen hatalmasságok, hanem szolgák voltak. Amikor nem ismertük a két háború közt hihetetlenül felvirágzott bizantinizmust és uram-bátyám” rendszert. Amikor egy egyszerű kérvényre bármely alattvaló a világ akkor legtekintélyesebb és legöregebb uralkodója elé állhatott kérelmével. Nem úgy, mint a két háború közötti időkben, amikor már a kabinet, vagy katonai iroda megküldette a lakonikus választ, hogy: "öfőméltósága nagymérvű elfoglaltságára való tekintettel kihallgatáson nem fogadhatja!” Ausztria császárjának és Magyarország Apostoli Királyának bőségesen volt ideje, hogy bármely alattvalóját személyes ügyében személyesen fogadja. Igen. ezek az idők fájnak nekünk és ezek visszatéréséért küzdünk, mi királyhü magyarok. Az első világháború idején történt, hogy I. Ferenc József király gr. Tisza István miniszterelnököt fontos állami és hadiérdekből magához kérte. A távirat közvetlenül a bécsi gyors indulása előtt érkezett, igy Tisza István arra kérte a Keleti Pályaudvar Főnökségét, hogy néhány perccel tolja ki a vonat indulását, mig felkészül és odaérkezik. A bécsi gyors igy valóban húsz perc késéssel indult a Király és a miniszterelnök fontos megbeszélése miatt. A pesti sajtó micsoda hűhót csapott az eset miatt, hogy ilyesmi megtörténhetett! Egy hétig nem tudott napirendre térni Budapest a 20 perces késés miatt. A két háború között történt viszont, hogy az államtitkár ur akart felszállni a Szeged— Budapesti gyorsra Kecskemét és Nagykőrös között egy olyan kis állomáson, ahol a gyorsvonatnak át kellett jutnia. Az államtitkár ur egyszerűen megparancsolta az állomáselőljárónak, hogy piros zászlóval állítsa meg a vonatot, aki azonnal engedelmeskedett természetesen, mert ha nem. . . Különös, hogy a pesti újságok egyáltalán nem csaptak hűhót az eset felett s mindössze a napi hírekben szerepelt őt sorral, mint érdekesség. A fenti két hasonlat csak igen kis epizód egy állam életében, de jellemző. Arra nézve, hogy mikor volt valóban demokratikus az életünk és mikor nem. Az azóta eltelt harminc év alatt síppal, dobbal kellett propagálni a demokráciát, hogy tudomást szerezzenek róla. Hogy minderre miért volt szükség és hogy ennek ide kellett torkollania, amibe jutottunk, az természetes és mindenki tudja. Mennyi érdekes karrikaturát láttunk és mennyi tréfát hallottunk Ferenc Józsefről, de ezek az öreg uralkodót csak emelték, mig egy parvenüt a földresujtottak volna. Amióta ezek az "áldatlan” idők elmúltak, ugyancsak propaganda-szólamként szerepel a "függetlenül” elpusztulni kivánó honfitársaink szótárában, hogy ha már királyt akarunk, akkor legyen "nemzeti”. Ugyan nem tudom miért ne volna nemzeti az az uralkodóház, amelyből származó királyaink 373 éven át viselték a Szent Koronát és amely idő alatt a magyar nemzet aranykorát élte. Ha Európa "nemzeti” uralkodóházait vesszük is sorra, akkor is a legfennköltebb uralkodóháznak ismerjük meg a mi királyi házunkat. Angliában nemzeti uralkodók voltak és nézzük csak meg a Henrikek, Eduardok, Stuartok idejét, valóságos rémtörténetek. Vagy a francia királyok fényűző életét, a cárok uralkodását Rettenetes Ivánnal, nem is beszélve a szerb nemzeti királyi családokról, ahol tiz király közül csak egy halt meg természetes halállal. A mi uralkodóházunk az első a világon, bármilyen szigorú erkölcsi és történelmi kritikával mérjünk is. Ha viszályok voltak, azokban mindig a király mutatkozott nagyobb lelkűnek. A kiegyezés után Kossuth továbbra is feneketlenül gyűlölte Ferenc Józsefet, de Ferenc József ennek ellenére nem gyűlölte Kossuth Lajost. Még Kossuth életében háromszor küldött személyes követet Torinoba azzal a kéréssel, hogy térjen haza. Az öreg Kossuth makacskodott. Amikor Ferenc József Kossuth halála gyászhirét vette, azonnal elrendelte a magyar miniszterelnöknek, hogy Kossuth Lajos hamvainak hazaszállításáról gondoskodjék és a magyar nemzet nagy fiához illő módon helyezzék hazai földbe nyugvóra. Ferenc József életében ezerszámra emelkedtek az országban a Kossuth szobrok és városok, falvak legszebb tereiket és utcáikat Kossuth Lajosról nevezték el. Ferenc József csak még nagyobb és a magyar nemzet rajongásig szeretett királya lett... Igen, kérem, ezekben az időkben volt demokrácia dobraverés nélkül. Ez volt a Magyar Királyi Szív. Ugyanaz, amely Budaörsnél is dobogott. A magyar nemzet békességéért, nyugalmáért. Ezt a szivet és lelket adja a Szent Korona bűvös ereje és a Szent Korona viselője a magyar nemzetért tud élni és meghalni. Igen, ezek az idők fájnak nekünk és ezek után váyyakozunk mi: Királyhü magyarok! A két világháború közt már senkinek sem jutott eszébe, hogy Istenben boldogult mártír királyunk hamvai hazaszállításáról gondoskodjék. Rideg, önző, széthúzó volt az életünk a "független országban. Éreztük, hogy hiányzott valamhA Magyar Királyi Szív! Mindezekből az következik, hogy nagylelkűség, jószívűség jellemzi azokat az uralkodókat, akik hatalmukat Istentől, azaz öröklés utján nyerik. Ha a történelmi időkben végig tekintünk Angliától Japánig, azt tapasztaljuk, hogy csak két államban volt szabadkirályválasztói rendszer, Lengyelországban és Magyar-
