Krónika, 1950 (7. évfolyam, 4-12. szám)
1950-04-15 / 4. szám
2-IK OLDAL "KRÓN1K A” 1950 április munista sajtóban gyümölcsöztctö legényke és elvakult szolgai buzgalmában elrikkantotta magát: — Kérdezzétek meg a magyar népet: Szent Istvánt akarja-e vagy Rákosi Mátyást?! Remek idea! Hiszen éppen ezt kívánja Acheson békefeltételeinek második pontja is s ezt kívánja minden igaz magyar szerte a föld kerekén! Magyarország kisebbségi hatalombitorló kormánya és moszkvai gazdái azonban eddig mindenkor meggátolták, hogy a magyar nép akarata érvényesüljön. Megszálló idegen hadsereg nyomásával és az annak árnyékában kiépített, eszme-harctól irtózó gyáva terror-rendszerrel gondoskodtak arról, hogy elfojtsák a népakarat érvényesülését és megkaparintsák maguknak a közhatalmat. Infámis eszközökkel kiirtották az ellenzéket s legutóbb 1949 május 15-én oly “választást” tartottak, melyen nem lehetett vagy Szent István vagy Rákosi Mátyást választani, hanem csak arra az egyetlen listára lehetett “szavazni”, amelyet Rákosi Mátyás állított össze a maga párthiveiből és az önmagukat erkölcsi siralomházi sorsra ítélt kollaboránsokból. Nem, az imperialista muszka-uralom sohasem fogja megengedni, hogy a magyar nép szabadon választhasson Szent István és Rákosi Mátyás között! De Isten törvényeit, az emberi társadalom ősi törvényeit végkép megdönteni nem lehet. A zsendülő tavasz, az uj napfény melengető, reményteli hangulatában szentebb bizonyosságnak érezzük, mint bármikor, hogy ez igy nem marad, nem maradhat... Amerikának meg kell nyernie a keresztény világnézet és a pogány zsarnokság döntő harcát és nem lehet Magyarországot letörölni a térképről, nem lehet nagy börtönteleppé átalakítani, mert a börtönfalak végül kitágulva az egész világot zárnák körül. Ha Magyarország eltüntethető lehetne a Szovjet tagállamai tömegében, akkor ez a világ maga pecsételte meg a sorsát. Isten nem azt rendelte, hogy börtönné legyen a világ, rabként lelketlen robotban élje le földi életét az emberfia. Isten szabadnak teremtette az embert, szabad világot akar s hitten hisszük, minden poklokon át “Magyarország mindig volt és mindig lesz”. ÚJKORI JOBBÁGYSÁG A MAI MAGYARORSZÁGON Mögöttem a szinmagyar falu, Abony. A rónaságon, Cegléd és Szolnok között. Nem az a bujántermő, zsiros föld, mint valamivel odébb a Jászságon. Itt örökidők óta sok munkát, emberi verejtéket követelt a humusz. Hogy megadja azt, ami az élethez kell. A márciusi nop^Htitavaszodás meleg fényével öntözi a tájat. Már jártam erre valamikor. Talán épp e szántók közé vetett, keskeny ösvényen. mint most is. Hófehér, mosoly góarcu, tanyai házakra, gondozott udvarokra emlékezem. Elüszkösödött vagy tetőzetüktől megfosztott romházakat látok min denfelé. Erre is elvonult a “felszabadító' orosz hadsereg. Öt esztendő telt el azóta, de alig valami nyoma az újjáépítésnek. Nem messze tőlem, ázott kukoricatető domborodik kevéssel a föld felett. Azt •hiszem, valami verem, de nyílik a korhadt deszkaajtó és egy ember lép ki a »föM alól. Bizalmatlanul néz rám. Látja, hogy városi ember vagyok s ma a városi ember jövetele majd mindég bajt és újabb sanyargatást jelent e tájon. — Maga itt Jakik? — szólítom meg őt. Rámnéz hosszan és szótlanul bólint. — Itt, a föld alatt? — kérdem hitetlenkedve. — Ugyvan. Meg a családom is. Az asszony és az öt gyerek. Megrendültén sóhajtok fel: — Istenem, öt gyerek a föld alatt. amit az odú elé vertek, el kezdünk ahit az odú elé vertek, el kezdünk beszélgetni. — Hát igen kérem, -* mondja & — oem ifljj éktíak mi valamikor, Még én sem. pedig én csak zsellérember voltam. 45-ben nekem adták ezt az ötholdas földszalagot, de semmi egyebet. Mert hát kérem, amikor felszabadítottak minket — kesernyés mosoly ágazik szét bajuszának két vége alatt —- itt lebontottak, felrobbantottak mindent, nemcsak urasági lakot, hanem istállókat, meg kis cselédlakásokat is. Gondoltuk, mikor bebújtunk lakni a föld alá, hogy majd csak segít rajtunk az állam. De nem segített, nem is akart. Így élünk öt éve és a helyzet egyre rosszabb. Kis hallgatás után folytatja: — A bátyámnak volt igaza, akinek nem kellett igy a föld. Ő már akkor kivándorolt az országból. Mi is tennők, de ma már nem lehet. — Öt gyermekkel? Komoran bólint: — Canadába, Ausztráliába, ahová engednék. Futna innét az egész nép, ha tehetné. Azt mondják a propagandisták, hogy miénk a föld. Fölnevet, majd fáradt karmozdulattal egy romház felé mutat: — Látja az ott? Négy éve még teljesen ép volt. Aztán jöttek a városi proletárok és széthordták róla a széthordhatót. — A vá-ro-si proletárok? — Mikor látták, hogy kevés az igénylő és a zsellérember vonakodik, azokat hozták ide. Mindenféle munkakerülőt a városból. Azok meg itt sem dolgozni akartak, hanem zabrálni, mint az oroszok. Széthordták azt is, amit amazok meghagytak. Minden foghatót. Lebontották a tetőt, kivágták a fákat. Puszta földet ezek nem is igényeltek, hanem csak olyat, amiből munka nélkül lehet hasznot huzni. Főként a gyümölcsös kellett, amit az előző tulaj-, donos sok munkával meg költség, gél nevelt föl hosszú évek alatt. Ők nem müveitek, trágyáztak, permeteztek, ők csak szüreteltek. Tudja-e az ur, hogy ebben az országban alig van már féregmentes gyümölcs és a termelt mennyiség fele sem a réginek? Nekem még eszembe jutnak a dánosi gazdaság féregmentes, gyö nyörü jonathánjai, a világhírű kecskeméti barackpiac zsongó haj. nalai, a gyümölcskiállitások, Budapest elegáns vitaminbárjai. . . Európa gyümölcsös kertje, ahogy Magyarországot nevezték azelőtt, a*kártevők Eldorádója lett. A szegény paraszt pedig tovább mondja újkori jobbágyságának panaszát: — Úgy vonultak végig az országon. mint egy sáskahad. A nagybirtokon kezdték és a jómódú svábok kitelepítésével folytatták. A karhatalom, amit a mos2- koviták vezettek, közre fogta a sváb falvakat és mindenkinek el kellett hagynia az otthonát. Az engedélyezett ötkilós csomaggal. Nyolcvan embert zsúfoltak össze egy vasúti kocsiba. Csúfabb munka volt ez, mint a zsidók kitelepítése. Aztán az üres otthonokba megkezdődött a sáskahad dáridója, a zülott szajhákkal, akiket a városból hoztak. Éltek, dőzsöltek az utolsó szögig és uj portyára indultak, amikor már csak az üres falak maradtak. A paraszt meg kénytelen volt mindezt nézni és némán tűrni. Pedig azt is tudtuk, hogy ezért egyszer minket fog sújtani az ostor hegye. Ezek a városi betyárok majd mind elszelelnek, de mi itt maradunk a földön bünbakknak, ha jönni fog egy uj világ. — Hiszi, hogy jönni fog? Csodálkozva néz rám és szilárdan feleli: — Jönnie kell, mert igy nem maradhat. Az idegen nem lehet örökké ur az orázágon. Mert ők, az idegenek csinálnak kérem mindent, az első perctől. Mikor a föld osztás kezdődött, minden héten egy orosz kapitány állított be a községházára és a bírónak Írásban kellett jelentenie, hogy mit osztottak szét és ez a jelentés nyomban ment Moszkvába. Budapesten sejtelmük sem volt, miként áll a földosztás ügye, de Moszkvában minden négyzetméterről tudtak. Nem is bíztunk mi abban, amit nekünk adtak, hiába ígértek a propagandisták a telekkönyvi átírást. Azoknak a joga is telekkönyvelve volt, akiktől ők vették el, épp úgy elvehetik még tőlünk is. A propaganda sokmindent ígér, földi paradicsomot a népnek, olyan szépet, aminő Oroszországban van. Az egyik propagandista mégis arról szavalt, hogy a sok, gaz reakcióst kitelepítik majd Szibériába. A sógorom oda is morogta nekik, hogy mán dehogy is engedjük őket abba a szép paradicsomba menni, hanem majd ki zavarjuk őket Amerikába, hadd sinylődjenek ott — és ravaszkásan mosolyog maga elé. — Volt nekem azelőtt is egy parányi földecském — folytatja aztán. — Uborkát, paradicsomot, meg dinnyét termeltem benne. Jó cikk volt, csak ki kellett fuvaroznom a vasútra és ttudtam, hogy azok az áruk el is jutnak nyugatra. Megpróbáltam tavaly is, de nem akadt vevő. Volt termés, de nem tudtam átváltani kenyérre, ruházkodásra. Végül félholdnyí egész uborkatermésemet beszán., tottam a földbe. Most gabonát termelek, hogy legalább kenyerünk legyen. Egyébre már nem jut. Látja, milyen rongyos vagyok. A szomszéd gazda, akinek amott van huszonöt holdja, nem mer munkára alkalmazni, mint tette régebben, mert fél, hogy elkobozzák a földjét, ha fizetett munkást tart. Az ilyen már kapitalista, zsiros paraszt, kulák. — Az újságok szerint a kulák a nép ellensége. — Kérem, az újságokat Pesten csinálják, itt a földön meg mi élünk. Szegény földműves, vagy zsiros paraszt, lassan mind egyforma nyomorúságban. Mindanyinyiunkat agyonvágnak a beszolgáltatások és az adók. A huszonöt holdas parasztnak azelőtt sem lehetett uraskodnia. Ez a sók kis tanya azért lett, hogy a munkaidőből ne menjen veszendőbe a ki és bejárás a faluba. Látástól vakulásig kellett itt mindég dolgozni. A tanyait az oroszok is jobban sanyargatták, mint a falun — és a városban — élőket. Elhajtották minden igavonóját, de 45-ben mégis vitt már termést a városba, bár maga húzta az ekét. Most mé. gis reakciós kapitalistának nevezik és bebörtönzik, ha nem termel, amint hogy kérem nem is termel-* hét eleget. Pénzt pedig nem kap a beruházásra. A régi világban 12%-os kamat már igen nagy volt, most 20%-ot követelnek az állami bankok és egy-két év előtt meg 48%-ot hivatalosan. Nem egy olyan kólákról tudok, aki elhagyja a házát, földjét és beáll városi munkásnak, mert ha marad, börtönbe kerül szabotálj cimen, bármily becsülettel dolgozik is. — Mindezen talán segíteni fog a szövetkezeti rendszer? — kérdem tapogatódzva, hogy kiugrassam a nyulat a bokorból. Ingerülten kapja fel a fejét: — Nem szövetkezet az, hanem kolhosz. Tulajdonjog a papiroson, a valóságban pedig rabszolgaság. Ez a sors vár a kisparasztra és a kulákra egyaránt. Minden egyéb csak propaganda, az egész állam az. Kulák, nem kulák, egyre megy. Már rég nem rólunk van itt s2ó. A gyárakat már elvették, most a földvagyonra kerül a sor, mig az egész országból rettentő | nagy gyár lesz, az emberből pedig gyári rabszolga. Ez a valóság. A ma!i Magyarországnak nevezett'óriási börtönben igy élnek a felszabadított magyarok. Libertinus. LAPUNK New Yorkban a yorkvillei újságárusoknál, az East 79-ik és 86-ik uccákban és környékükön lévő ujságstandeken, valamint az East 86-ik utcai Kerekes-féle könyvkereskedésben kapható.
