Krónika, 1949 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1949-09-15 / 9. szám
4-IK OLDAL “KRÓNIKA” 1949 szeptember Bujdosó Nagy-Magyarország Akik itt élünk a maradék Európa szabad földjén, igen-igen helytelenül, csak a hontalan magyarságról beszéltünk, csak a trianoni magyar nép bujdosóit láttuk magunk előtt. Pedig ideje volna észrevenni végre, hogy Ausztriában, Bajorországban, francia földön és Itáliában tulajdonképpen Nagy- Magyarország bujdosi’k. Szent István hontalanná vált népei élnek a lágerekben, hányódnak a nyomor, 'bizonytalanság hullámain és közösen sírják vissza az elveszett szent-istváni hazát, a népek, fajok, felekezetek nagy és ideális emberi közösségét. Ha azonban valaki megfigyeli — óh nem az ádáz és sanda politikát — hanem az egyre jobban kialakuló lelki folyamatot, akkor lehetetlen észre nem vennie, hogy a hontalanságban nagy ébredés folyik: a szent-istváni gondolat legnemesebb értelmű ujraébredése. Csak meg kell nézni azokat a bácskai német-magyarokat, akik összegyűlnek, hogy Passauban, Gizella királyné sírjánál emlékezzenek meg Mária Terézia kétszáz év előtti telepítéséről. Csak el kell olvasni a Magyarországhoz mindig leghüebb németek, a zipszerek kis lapját, a Karpatenbotet, amely a régi hazára emlékezve az aranyverő Körmöcz és a kurucz Lőcse képeit közli! Csak beszélni kell a szlovák bujdosókkal, akik dicsekedve mondják el, hogy a felvidéki templomokban Mindszenti hercegprímás tót nyelvre fordított pásztorleveleit olvasták •fel a lelkészek, mikor még a cseh katholicizmus Gottwaldért tartott Te Deumot. Vagy észre kell venni azokat a derék ruthéneket, akik ott állanak az I. R. O. folyosóin és mikor be akarják skatulyázni őket hol az oroszok, hol az ukránok közé óriási erőfeszítéssel magyarázzák meg a komplikált kérdést, hogy ők tulajdonképpen ruthénül beszélő magyarok. Ausztriából érkező hírek szerint a horvátok régi bajtársként működnek együtt újra a magyarokkal. S Buenos-Airesből azt olvassuk, hogy a magyar kolónia színi előadásain ott vannak a szlovák vezetők, a magyarok pedig eljárnak a szlovákok nemzeti ünnepeire. Végül, de nem utolsó sorban itt van maga a magyarság is, amely ennek a szent-istváni hazának elsőszülött fia, alapitója, de amely egyre világosabban látja, hogy neki most idekint a száműzetésben meg kell keresnie az utat a szentistváni népek szivéhez, hogy velük együtt közösen találhasson vissza a szent-istváni hazába. Néha előfordulnak még kellemetlen tévedések, melléfogások és kényszerűségek. Még meg-megesik, hogy a törzsökös magyar, vagy kis-magyar szemlélet megszállottjai személyazonossági igazolványt kérnek az amerikai szeretet-adományok kiosztásánál, megállapítandó, hogy az illető koldus nem “volksdeutsch’’-e? A magyarság többsége azonban már kitépte magát a tiranoni átokként ránkmaradt kis-maayar szemléletből s őszinte szívvel keresi a megértés, a feledés, a teljes kibékülés és együttműködés útjait. Ezeket persze nem lehet megtalálni-úgy, ha valaki azt emlegeti, hogy Apatinban a magyar csapatok bevonulásakor horogkeresztes zászlókat tűztek ki és a másik erre azzal felel, hogy a magyar hatóságok ekkor, vagy akkor udvariatlanok voltak a nemzetiségekhez. Mindenkinek önként meg kell vallania a hibáit és nem a másikban keresni a hibát. Mert épp a szent-istváni ország felbomlásának következménye volt, hogy mindenki követett el hibákat. A lokális ..nacionalizmusok ..lázától gyötörve mindenki vétkezett a másik ellen. Azonban azt kell végre tudomásul venni, hogy a szentistváni hazában ezek az egymás elleni vétkek aránytalanul kisebbek voltak. Szent István népei mindenkor, minden időben tudtak egymásoldalán harcolni a közös hazáért s bizony, ha 1941-ben ugyanazzal a szellemmel indulnak a muszka elleni harcba, amely 1914-ben betöltötte a Kárpát védelmezőit, akkor ma nem Sztálin parancsol a Duna völgyében. És amikor épp Bajorországban, Ausz triában komoly kereteket ölt az Európa Mozgalom, akkor nekünk magyaroknak kell elsősorban ráesz.mélnünk,, hogy ezt nem lehet fél lélekkel és fél igazságokkal csinálni. Ha igazságot, békét, testvériséget és népi együttműködést hirdetünk, vagy követelünk Európa számára, akkor ezt nekünk kell megvalósítanunk a magunk területén, a magunk hatáskörében, annyival is inkább, mert mindaz, amit ma európai föderációs vagy hasonló célú mozgalomnak, Európai Egyesült Államoknak neveznek az nagyban és egészben tökéletesen meg volt már Szent István országában, majd a dunai monarchiában, amely a viribus unitis jelszavát irta zászlóira. Ez a jelszó soha nem volt olyan aktuális, mint ma, amikor valóban viribus unitis kell felvennünk az emigrációs munkát és harcot a sztálini zsarnokság ellen. A trianoni idők megkülömböztető, mesterségesen kiagyalt jelzőit, egy hyper-nacionalizmus termékeit ki kell irtani magunk közül és nem úgy kell beszélni egymással, hogy mi magyarok vagyunk, emezek, vagy meg volksdeutschok, vagy Hlinkista szlovákok esetleg horvát usztasik, hanem egyszerűen és minden továbbik nélkül: szentistváni népek. Mi már tudjuk, hogy németek, horvátok, szlovákok, ruthének szivében fel-felzokog már a “Hol vagy István Király" zsolozsmája. Vissza jár emlékezetükbe az elveszett otthon és a régi haza, amelyben apáik-még boldogan éltek,, alkottak, gyarapodtak. S ma már ők is meg-megkérdezik maguktól: vájjon nem lehetne-e elölről kezdeni ezt a boldog, békés, megértő szent-istváni életet, amelyben egyenrangú minden szent-istváni nép. Néhány nappal ezelőtt, Európától való bucsuzgatásom közben, ott álltam a regensburgi Alte Kapelle gyönyörű rokokó kápolnájában, amelynek legszebbhelyén egy pompás festmény Szent István és Gizella esküvőjét ábrázolja. Talán soha sem láttam és éreztem ilyen elevenen Szent Istvánt, akit itt kissé tatárosnak,, kissé keletinek rajzolt s német művész. Körötte három varkocsba font hajjal ott állanak a magyar urak s Szent István egy fejedelmi mozdulattal nyújtja kezét, a szépséges Gizella, Nyugat király lánya, a keresztény világ felé. Álltunk, rongyos, kopott hontalanok s talán a könny is kihullt szemünkből, mikor valamelyik térdeplőről felállt egy német ur. Mint utólag megtudtuk a német tudomány, a katholikus szellem egyik legragyogóbb képviselője. — Magyarok? — kérdezte finoman, csendes részvéttel. S mikor igennel feleltünk hallgatott egy darabig,, majd azt mondta: Heiliger Stephan ! Ezer esztendeje gondolta el azt, amin csak ma kezdenek ábrándozni a modern politikusok. De önök magyarok imádkozzanak sokat előtte. Mi európaiak tudjuk, hogy a szent-istváni gondolat a szabad Közép- Európát jelenti. S erre nekünk legalább olyan szűk ségünk van, mint önöknek. A szent-istváni gondolat ébred. Nemcsak a magyar szivekben, hanem a nyugati keresztény világ köztudatában is. Csak éppen mi magyarok és csak a szent-istváni népek lennének hűtlenek hozzája? Bajorország. M. L. ÍGY tért haza a szent jobb Még vérzett a főváros. Hullák ugyan már nem hevertek az utcákon, de a szöges-drótos rabvonatok még sűrűn indultak a romos Keletiről vagy Nyugatiról, ezrével tépték ki a nemzetből az apákat, fivéreket. Bár az utcai orosz terror, férfiaink géppisztolyos elhurcolása, üzleteink felégetése márcsak a közelmúlt lidérces emléke volt, az ország azonban még nem ébredt fel véres kábulatából. Egy kérdés ágaskodott bennünk: mi lesz az országgal? Rabok leszünk-e vagy szabadok, mit hoz a jövőnk? Visszajönnek-e egyszer az elhurcolt édesapák és fivérek, felszárad-e valaha is a meggyötört édesanyák és magyar leányok könnye? — Az ostrom utáni első Szent István-nap előtt álltunk. Egy pesti apácazárdában laktam akkor több más pappal. Többek között ide húzódott a teljesen szétbombázott budai primási palotából Witz atya is, a budapesti érseki helynök, a Szent Jobb hivatalos őre. Csendes nyári estéken sokat beszélgettünk a zárdaudvaron a készülő ostromutáni első Szent István körmenetről. Szomorú körmenetnek ígérkezett. Akkor még nem volt hercegprímásunk, templomi kincseink nagy része elrabolva, de ami a legfájóbb: nem volt Szent Jobbunk! — A templomokban már kihirdették, hogy a körmeneten nem vehet részt a Szent Jobb, mert nem tudjuk, merre kallódik. Elvitte a háború. Szomorú Magyarország! Talán egészen magunkra hagyott már az Ur? Semmi biztatást nem kapunk az Égtől? Hiszen a Szent Jobb nekünk sokkalsokkal több, mint ereklye; számunkra a Szent Jobb zálog, ígéret, biztosíték a jövőre; általa valósággal az Isten kezébe kapaszkodik a nemzet és hordozza a megpróbáltatásokat. Nem lesz ott a Szent Jobb a körmenetben. * * * — Ezek a gondolatok jártak a fejemben az utolsó estén is, augusztus 19-én, miközben a szobámban vacsoráztam. A többiek valahol távol voltak. Soha nem felejtem el, ami ezután történt. Egyszercsak kopogtatás nélkül felvágódik az ajtóm és magából kikelve valósággal beesik rajta a kapusnővér: — Tisztelendő ur! Tisztelendő ur! Jöjjön azonnal! Megjött a Szent Jobb! Egy pillanatra dermedten bámultam rá. Mit beszél? A Szent Jobb?! Megjött??!! . . . — Igen, igen! Amerikai katonák. ... Itt vannak a portán. . . . Itt van a Szent Jobb. . . Pappal akarnak beszélni. . . . Mint a villámcsapás futott végig bennem ezernyi gondolat. Nagy Úristen! Nem hagytál el bennünket! Nem hagytál el bennünket. Őrültként rohantam a porta felé. Emlékszem, futás közben még az járt a fejemben, hogy hogyan fogok én ezekkel az amerikai katonákkal beszélni, mikor angolul nem tudok. Ott vagyok a portán. Egy mosolygó, elegáns amerikai tiszt közeledik felém, s már éppen nyitni akarom a számat, hogy a némettel próbálkozzam, mikor megszólal —* ízes magyar nyelven: — Dicsértessék! Kovács alezredes vagyok. Tisztelendő ur, meghoztuk a Szent Jobbot. Itt van kint a kocsiban. De csak az érseki helynök urnák adhatjuk át. Két kézzel fogtam meg az alezredes felém nyújtott jobbját s csak valami egész banális dolgot tudtam neki mondani. Kint a kapu előtt három porlepte tprepszinü amerikai autó. Az első és harmadik egy-egy kisebb teherautó, mintegy tiz-husz amerikai katonával. Valamennyinek kezében géppisztoly. A járókelők, a kíváncsiságtól űzve, de a géppisztolyoktól is tartva, tisztes távolban kezdtek csoportosulni. A középső autó hatalmas csukott tisztikocsi, benne még két amerikai tiszt. Az egyiknek ölében valami kisebb gyalulatlan faláda- A Szent Jobb! Gyorsan Witz atyáért! A Ferenceseknél litániázik. Lóhalálábaa futottam végig a letarolt belvárosi utcákon s pár perc múlva ott álltam
