Krónika, 1949 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1949-09-15 / 9. szám
“K R ó NIK A” 5-IK OLDAL 4 1949 szeptember a ferencesek sekrestyéjében. Szerencsém volt. Witz atya éppen befejezte a litániát és teljes templomi díszben belépett a sekrestyébe. Két félmondattal elmondom neki, Hogy mi újság. Néz rám, csak néz, aztán hirtelen ledobja a palástot, a stólát jobbra, karinget balra s kabátját, esernyőjét már az ajtóból csak magáhozkapva szabályosan futni kezdünk. Jó pár száz méter után szólal csak meg, a futásból kifulladt hangon: — Most csak . . . vegyem át a . . . Szent Jobbot . . . holnap .a körmenet . . . aztán . . . meghalhatok, nem bánom. . . Hazáig futottunk. Akkorra már tekintélyes tömeg volt ott az utcán. A kedvesnővérek a kapualjában könnyeztek. A kis faragatlan faládika változatlanul a középső kocsiban levő tiszt ölében. A géppisztolyok is ugyanúgy vigyázzák a kincset. Kétszeres az öröm, ha megoszthatjuk valakivel. Witz atya átszalaszt a Központi Szemináriumba: hívjam el gyorsan a rektor urat is, Marczell atyát. Itt az elöljárók — vagy hatan — éppen vacsoráztak. Bánáss püspök ur is köztük. Ahogy betoppanok az elöljárói ebédlőbe, Marczell atya megütközve néz rám. Tudnom kellene, hogy nem illik az elöljárókat zavarni, ha főpásztor vendégük van. De amint kiffulladva elhadarom, hogy mi járatban vagyok, mintegy vezényszóra felugrik mindenki s háziszabályzatot, szokásokat feledve, rohanni kezdünk. Mire beérünk a zárdába, a kis faládika már az elsőemeleti szalonban van s Witz atya reszkető mozdulatokkal nyitogatja egy vésővel. Körötte az amerikai tisztek és a zárda apácái. Talán valami szappanos ládikó lehetett valamikor. Durván összeszegecselve, elnagyolt asztalosmunka, — micsoda nemzeti érték! Rózsafüzérek halk zörejébe vegyül a nővérek könnyezése, mikor végre lent van a ládika teteje. Papirforgács hull a földre ... ki gondol most rá! Feszült csend követi Witz atya óvatos mozdulatait, mikor könynyes tekintettel benyúl a kis ládába és lassan-lassan kiemeli a kincset. “Magyarok fénye, ország reménye, légy áldott Szent István király!’' Mintha Urfelmutatás lenne, mindenki térdreborul. Witz atya kissé felemeli a Szent Jobbot, szeméből hull a könny, de egyetlen más szem se marad szárazon. Leteszi az ereklyét az asztalra, maga is térdreereszkedik, s pár pillanatig mindnyájan néma, könnyes áhítattal, térdenállva nézzük a romhazába visszatért országalapitó István király szent jobbját. Valaki halkan elkezdi: “Ah, hol vagy magyarok . . .”, s énekeljük, énekeljük, vagy inkább a szivébe zokogjuk a szent királynak minden gyötrődésünket, fájdalmunkat, testi-lelki kifosztottságunkat: “Hol vagy István király? Téged magyar kíván, gyászos öltözékben teelőtted sírván.” — Azon az éjszakán hatalmas munka folyt a zárdában. Fél napunk volt csak a körmenet kezdéséig s addig a másfélmilliós Nagybudapest valamennyi egyházi tényezőjét értesíteni kellett a Szent Jobb gondviselésszerii hazatértéről. Egész éjjel kattogtak az el nem rabolt írógépek, hajnali fél öttől pedig valamennyi kedvesnővér hordta szerte a fővárosban az érseki helynök ur körrendeletét: Ma, augusztus 20-án, minden templom, kápolna, rendház és zárda valamennyi szentmiséjén kihirdetendő, hogy a Szent Jobb tegnap este gondviselésszerüen hazaérkezett és igy a mai körmeneten mégis körülhordozhatjuk. Jóval a körmenet kezdése előtt átvittÜK a Szent Jobbot a Ferencesek templomába. A bevezető litánia után innen indult a körmenet. Nekem a Szent Jobbot kellett Witz atya oldalán kisérnem. Ez volt az ostrom utáni első nyilvános katolikus megmozdulás. Az első kiáltás az ég felé a kétszeresen legázolt Dunamedencéből. Délelőtt még nem tudtuk, vájjon lesznek-e sokan? S most, ahogy kiléptünk a Szent Jobbal a zsúfolt templomból a Ferenciek terére, felejthetetlen látvány tárult elénk. A szívverésem is elállt ettől az addft^ soha nem látott mérhetetlen tömegtől. Ezer és ezer, százezernyi szempár tekintett a templomkapu felé, ahonnan lassú méltósággal vonult ki a szent ereklye. De nem is “tömeg” volt ez, hanem megdöbbentően eggyéforrott sokaság, mely hitet tenni jön az Úristen szine elé, megváltani ezredéves törhetetlen keresztény magyarságát^ erőt meríteni az Ur kézzelfogható üzenetéből, aki az utolsó estén hazaküldte nekünk biztatásra a nemzet egyik legdrágább kincsét. Nem hagy el bennünket az Isten! Abban a pillanatban, amint a Szent Jobb kiért a templomból és a kis arany ereklyetartó megcsillant a tűző augusztusi napfényben, ezen a százezernyi seregen valami lélegzetállitó változás ment végbe. Mint egy ember, hangosan felzokogott a mérhetetlen embertenger, férfiak, asszonyok hangosan sírtak és csak nézték-nézték térdenállva ezt a kicsi kis arany ereklyét. Próbáltunk énekelni — nem ment. Sirni kellett és nem szégyeltük a könnyeinket. Az első sorban férfiak alkották a sorfalat, köztünk vonultunk át a Ferenciek terén. Kemény, ráncos munkásarcok, csonttáaszott, ostromélettől meggyötört könnyes férfitekintetek, — zokogó Magyarország. S végig a Kossuth Lajos utcán, a Körúton ember ember mellett, kopottan, szegényesen, sürü tömött sorokban. Lelke volt ennek a sokaságnak, mely széttéphetetlenül összeforrott egységben kisérte az Országalapitó szent királyt a Bazilika felé. És akkor már szárnyalt az ének dinamikus erővel a magasságokba: “Magyarországról, édes hazánkról, ne feledkezzél el szegény magyarokról!” A körúton egyszercsak orosz teherautóoszlop jött velünk szembe. Netfi álltak félre, mi is vonultunk. A százezernyi tömeg elöntötte a körút teljes szélességét s már-már aggódtunk, hogy baj lesz, mikor az oroszok tanácsosabbnak látták mégis kicsit félreállni. Közvetlen a teherautók mellett vonult el a Szent Jobb. Kíváncsian bámulták, egyikmásik nevetgélt is rajtunk. De akadt köztük egy orosz soffőr, akit külön meg kell emliteni. Lapos katonai tányérsapkáját levéve derékig kihajolt az autóból, kezeit összekulcsolta és nézett. Ahogy autójához közeledett a Szent Jobb, tekintete mindig fájdalmasabb és fájdalmasabb lett s mikor egészen eléje értünk, már folyt a könnye. Lassan keresztet vetett magára és kezébe temette az arcát. így haladtunk el a kocsija mellett. Mire a Bazilikához érkeztünk, a tér s a környező utcák feketéklettek az emberrengetegtől. Néma csend volt. De csak addig a pillanatig, mig meg nem látták a Szent Jobbot. Mert ekkor mint valami szörnyű vihar, váratlanul oly hatalmas tapsorkán és éljenzés tört elő a tömegből, hogy egy pillanatra meghökkentünk: mi az? Hamarjában nem értettük; nálunk .Magyarországon eleddig soha nem volt szokásban vallásos ünnepségeken a taps, az éljenzés. De most csak dübörgőit, csak ujjongott a tömeg s minél feljebb haladtunk az ereklyével a Bazilika lépcsőin, a lelkesedés annál jobban erősödött. S ekkor megértettem, mit jelent ez. A magyarság számára a Szent Jobb nem holt templomi ereklye, nem pusztán ezeresztendős emlék, hanem élő, velünk szenvedő valóság, jelképe az élni akaró nemzetnek s e pillanatban megfogható üzenete a mindenható Istennek, hogy Szent István országát viharok irthatják, de reménységét, bizalmát, életerejét meg nem semmisíthetik. Az ünnepség és Páter Badalik felejthetetlen, megrázó szentbeszéde után bevittük az ereklyét a Bazilikába és az áldoztatókorlátra helyeztük, hogy a hívek megcsókolhassák. Hosszú órákon keresztül álltam ott az ereklye mögött s félkezemet rajta tartva figyeltem a hozzá közelitő magyarokat. Csak két epizódott említek a sok közül, befejezésképen. Egy talpig feketébe öltözött fiatalasszony állt a sorban, feltűnően merev, kemény tekintettel. Először még arra gondoltam, hogy rosszat akar s közelebb húzódtam az ereklyéhez. Aztán ahogy jobban közelített, láttam, hogy arcának merevsége rettenetes fájdalmat takar. Mikor az ember már nem tud sirni, csak néz maga elé s szinte összeroppan. A fiatalasszony is merően nézi az ereklyét, tekintete egyre keményebb lesz, mig végre ott áll közvetlen előtte. Nem ereszkedik térdre, nem csókolja meg, csak áll és nézi. Egyszerű fekete gyászruhájában megrendítő látvány. Egyszerre csak megroppanik, ráborul a Szent Jobbra és hangtalan, mély zokogással sir, sir. llgy kellett őt elvezetni onnan. Idős néni közelit. Csak akkor kezdem figyelni, mikor az ereklye előtt már térdreereszkedik. Lássan megcsókolja, ráncos, reszkető kezével megsimogatja az üvegburkolatot és elcsukló sírással, egészen hozzáhajolva a Szent Jobbhoz súgja: — Hozd . . . haza ... a fiamat. . . * * * — íme, igy tért haza háborús számkivetettségébői a szent Jobbkéz és igy fogadta őt az ország. Akkor még nem sejtettük, hogy milyen jövő vár ránk, mint ahogy ma sem ^merjük a holnapunkat, de azt láttuk, azt tudtuk, hogy ha a Gondviselés minden reménytelenség ellenére, az utolsó estén visszaadta őt nekünk, ezzel valami célja volt. Célja volt a figyelmeztetés: Ha hazajött a Szent Jobb, akkor szükségünk lesz még ezentúl is reá. Újabb és újabb megpróbáltatások várnak még ránk, melyeket ismét csak az ő erejével, Szent István kemény lelkiségével tudunk elviselni. De célja volt az Urnák a biztatás is: Isten gondot visel ránk. Magyarország Szent István országa volt és marad, minden megszállás,terror, megtizedeltség és szétszóratottság ellenére is. — S erre a kettős leckére nincs-e még nagyobb szükségünk 1949-ben? Brüsszel, 1949 augusztus havában. ARKAY LÁSZLÓ. szervezetekben, nem volt követelni valójuk. Nem beszéltek életszínvonal emelésről, munkás jólétről, mert mindez magától érthetően meg volt. Nem kellett fölvonulásra kényszeríteni a népet, de pillanatok alatt tömegbe verődtek és lelkesen éljenezték ha valahol föltűnt a király vagy a királyi család valamely tagja. Búza nincsen konkoly nélkül, de akkor nagyon kevés volt a rossz ember. Hiányzik a király, veszendőbe a nemzet, pusztul az árva nép. Vértől csöpögő piszkos politika, megcsufolt demokrácia, rémület, nyomor, hontalanság a hazában és hazán kívül, Ur Isten elég volt! Szánd meg a magyart s adj egy pártfogó jó királyt nekünk!! Diez, 1949 augusztus 14. Sz. J.-né. MÉGIS CSAK LEGJOBB VOLT... A Krónika legitimista hangja szivünk szerint szól és minden politizálásunk vége az, hogy “mégis csak legjobb volt a királyság idejében. . .” Hogy csak egy-két példát említs'?/«, 1912-ben egy gyári segédmunkás heti keresete 22 korona volt s napi egy koronából szépen megélt egy kis család. Öthat korona volt egy pár cipő és 16-18 korona egy öltöny ruha. Hat tojást adtak a házaló svábjaink egy hatosért (20 fillér) alku esetén nyolcat is. A legegyszerűbb embernek is volt vastag arany gyűrűje és óralánca. Munkást kereső táblák lógtak a gyárak kapuján s nem voltak nyomor tanyák. Becsületes emberek ültek a szak
