Krónika, 1949 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1949-05-15 / 5. szám

2-IK OLDAL

“K R Ó N I K A”

1949 május

Még a kormánytisztviselők sem voltak biztonságban. Egy napon az Amerikai Követség tisztviselője telefonon felhívta a Magyar Igazságügyminisztériumot, hogy a magyar törvény egyik pontjáról megbizonyosodjék két amerikai polgár ügyére vonatkozólag. A minisztériumi tisztviselőt, aki a kérdésre válaszolt, nyomban elbocsájtották azzal, hogy “gyanús ténykedést fejtett ki az Amerikai Követséggel kapcsolatban.” Ez az a mód, amellyel kommunista barátaink közönséges diplomáciai ügyeket intéznek!

A Szövetséges Ellenőrző Bizottság eltávozása után a rettegés légköre Budapesten napról-napra nyomasztóbb lett. A magyar polgárok féltek attól, hogy az Egyesült Államok követsége tájékán lássák őket. Ha voltak amerikai barátaik, esténkint látogatták meg őket. Akiket a kommunisták fekete listára tettek, egy dologban reménykedtek: megszökni az országból és ha lehet, az Egyesült Államokba szóló jeggyel. Amit épp oly nehéz volt megszerezni törvényes módon, mint a Holdba való utazáshoz érvényes jegyet.

Nem volt kivezető ut annak a rendes, tisztességes polgárnak a számára, aki nem akart megalkudni a zsarnoksággal. Egy volt minisztert, köztiszteletben álló 65 éves férfit, aki a háború előtt politikailag független volt, hirtelen árulással vádolták, az ügyét felfújták és barátai megkönnyebülten lélegzettek fel, amikor csupán életfogytiglani börtönre ítélték.

Amikor egy kis gyár tulajdonosát letartóztatták, édesapja amerikai barátaihoz rohant, hogy segítséget kérjen egyszerűen azért, mert nem tudta, hogy hová forduljon. Nem lehetett semmit sem tenni és a tény az, hogy nem tudta senki sem kifürkészni, hogy miért vetették börtönbe az embert. Egy héttel később az újságok kétsoros hírben bejelentették, hogy az illetőt FELAKASZTOTTÁK, gyárát elkobozták “az állam ellen elkövetett bűncselekmény miatt.”

Levelek kezdtek érkezni hozzám Amerikából, a borítékok elszakítva, fedelükön magyarul firkált magyarázattal, hogy a boríték maguktól nyíltak ki.

Hamarosan rájöttünk arra is, hogy a Budapesten tartózkodó amerikaik telefoni beszélgetéseit kilesték. Egyik barátnőmnek nehézségei voltak a központtal, amelynek kezelőnője nem tudta megérteni, hogy vidéki kapcsolást akar. Végre egy harmadik hang avatkozott be és kitűnő angolsággal ezt kérdezte: “Segíthetek Önnek, Asszonyom?” és hozzáfogott a kérelemnek folyékony magyarsággal való tolmácsolásához.

Magam is ámultam és mérgelődtem egy nap, amikor telefoni beszélgetésemet kettévágta egy idegen hang, azt követelvén, hogy beszéljek lassabban. “Igazán nem értem az Ön angol beszédét,” panaszolta keservesen ez a manó.

Barátnőm, a fiatal gyorsirónő, egyetlen parányi szobában lakott, ahol néha-nap^ín meglátogattam. Ahogy az idő múlt, láttam, hogy egyre jobban aggódott, ijedezett és idegeskedett. Azt mondta, állandóan zaklatják, hogy lépjen be a Kommunista Pártba, amelyet utált. Titokzatos üzeneteket hagytak az íróasztalán. Felettese nem nagyon leplezetten javasolta, hogy az előhaladás útja az, ha lépést tart az uj uralommal. Attól félt, hogy állása nem tart soká, ha visszautasítja a meghívást,

“Meg kell, hogy tegyem, amire kérnek. Nem bírom tovább,’’ sírta nekem egy este. Németül beszélgettünk, mert magyarul csak keveset értettem és habár ő beszélt angolul is, féltünk, pedig csak ketten voltunk a szobájában, hogy a “nyugati imperialisták” nyelvén beszélgessünk.

“Vagy belépek a pártba, vagy pedig el kell hagynom valahogyan Magyarországot, “mondta.” Soha sem foglak látni, de nem szabad sohasem elfeledned, hogy mi történik itt velünk, amikor te visszatérsz Amerikába.”

A politikai befolyást ilyen módszerrel gyakorolják a magyar Népköztársaságban. Még ha be is lépnek a pártba a munkások, a félelem szorongatja őket, mert gyakori a tisztogatás azok között is, akik nem tartanak lépést. Amikor Magyarország főbb szakmáit és iparait államosították, mindazokat, akik fontosabb állást töltöttek be és nem csatlakoztak a kommunista párthoz, elbocsájtották. Ha egyszer valakit “reakciósnak” bélyegeztek, az ilyen ember állandó munkanélküliség elé nézhetett, jövedelme megszűnt s családja elé az éhínség meredt.

Mialatt a Vörös Kereszttel dolgoztam Budapesten, megismerkedtem egy orvossal, aki kórháza orvosi karának fontos tagja volt. Miután nem volt hajlandó belépni a Kommunista Pártba, megengedték neki, hogy pácienseket kezeljen, de szoros felügyelet alatt tartották és fizetését körülbelül havi $30-ra leszállították. Hogy magát és családját eltarthassa, éjszakánkint egy vendéglőben mint pincér dolgozott.

Akinek a háború előtti világban jól ment sora, az most mindenét elveszítette. Mégis valahogyan a bátorság és vidámság, keverékével, mely a magyarokra oly jellemző, fenn tudták tartani magukat az emberek. Egyik nemesi család elkényeztetett sarja például, aki sohasem ismerte a nehéz munkát, úgy kereste meg a kenyerét, hogy kocsit húzott, szemetet, hulladékot hordott az uccákról. Amikor barátja egyes alkalommal kiadós vacsorára meghívta, mindig makulátlanul tisztán jelent meg abban az egyetlen öltönyében, amit sikerült megmentenie és mindig úgy viselkedett, mintha épp oly gondtalan és gazdag lenne, mint valaha. Uj hivatásáról a társaságban soha sem esett szó.

Csaknem minden héten találtak a kommunisták okot arra, hogy tüntető felvonulást rendezzenek Budapesten. Rendszerint a Vörös Hadsereg győzelmét, vagy egy orosz vezér születésnapját ünnepük így. A legnagyobb ünnepség persze a Május Elsejei felvonulás, amit

tavaly én is láttam. Az Andrássy utat vörös zászlók, Marx, Lenin és Sztálin fényképei, pártjelszavakkal ellátott hatalmas lobogók borították. Noha Magyarország állítólag független állam, ritkán láttam magyar hősök képét közszemlére téve és csak nagyon ritkán a pirosfehér-zöld nemzeti lobogót.

Ha a budapesti polgárok nem lelkesedtek eléggé ahhoz, hogy május elsején demonstráljanak, a háztömb-vezetők gondoskodtak róluk. A felvonulók névjegyzékét reggel ellenőrizték. Az uccai díszletezéshez pénzben vagy anyagban kellett, hogy hozzájáruljanak. Az újságok bejelentették, hogy a program keretében élőképet is fognak bemutatni, amely egyrészről “az imperialista tervezetet a kis nemzetek részére’’ és ellenhatásként egy másikat, “a népköztársaság alatti élet dicsőségét” fogja ábrázolni. Semmit sem bíztak a véletlenre vagy egyéni válogatásra. Nehéz birsággal sújtották azt, aki nem végezte el a maga szerepét.

Az amerikaiak egyik csoportjával a követségről mentem én is a felvonulást megtekinteni. Noha a masírozok hangulata messze volt attól, amit lelkesnek mondanánk, hébe-hóba rászánták magukat és a kommunista tüntetéseken hallott jelszavakat ütemesen kiáltozták: Éljen Sztálin! Éljen Sztálin!

Csoportunk egyik magyarul beszélő tagja a közelben álló polgárhoz szólva megjegyezte, hogy a felvonulás hatásosnak mutatkozik. “Jó munkát végeztünk, hogy rábírtuk őket a masirozásra,” válaszolt büszkén a megszólított, de ne higyje, hogy könnyű dolog volt. Ezek pedig’’ és az épp elvonuló földművesekre mutatott, “voltak a legmakacsabbak.’’

Az egész “lelkes felvonuláson-’ csupán egy igazán lelkes cselekedetet láttam — bátor, veszélyes és egyben meggondolatlan cselekedetet.

Amig mi figyeltük a felvonulókat, észrevettük közöttük egyik ismerősünket, aki épp úgy ballagott mint a többi, kezében a vörös zászlóval. Amikor meglátott bennünket, válla kiegyenesedett, büszkén a szemünkbe nézett és elkiáltotta magát: Éljen Amerika!

Szemünk elől gyorsan eltűnt és a parádézok nyugodtan tovább vonultak, de éreztem én is azt a beteges félelmet, amely a modern rendőrállamban általános idült betegség.

Oly egyetemes volt ez a félelem, hogy mi, budapesti amerikaiak is, — noha számunk nem érte el a százat sem — felhagytunk hamarosan azzal, hogy magyar barátainkat köszöntsük az uccán, ha találkoztunk. Amikor elbúcsúztunk tőlük, sohasem tudtuk, hogy mikor és hol fogjuk ismét látni őket. Az érintkezés leplezett módjára volt szükség, hogy hollétükről tudomással bírjunk és az volt az érzésem, hogy egy ostoba vigoperába illő összeesküvésnek váltam részesévé. De s melodráma mögött igazi veszély leselkedett.

Egyik este telefonon felhívott egy ismerősöm, — nevezzük Ernőnek — aki a budapesti egyetem hallgatója volt. A telefonhoz hívni engem már veszedelmet jelentett és ezért csak ennyit mondott: “Találkozzunk ma este a szokott helyen.”

Elmentem egy amerikai társaságban a szokott helyre, egy kis vendéglőbe, Ernő nyugodt hangon bejelentette, hogy másnap korán reggel elhagyja az országot. “Feketén megyek ki,” mondta és ez a kifejezés annyit jelentett, hogy át fog szökni a határon útlevél és vizűm nélkül, nem törődve a kockázattal. “Nem volna szabad erről senkinek sem szólni,“ mondtam neki, “nem kellett volna ide se jönnie.”.

Nevetett és egykedvűen kezdte magyarázni szökési tervét, mintha csak szünidei kirándulásra indulna. Pedig az, amire készült, árulóvá, a reakció ügynökévé tette őt ebben a beteges görbetükrös világban, ahol az emberi értékekről formált vélemények felfordultak, ahol a zsarnokságot és erőszakot a demokrácia cégére alatt alkalmazzák és ahol az “uj szabadság" nem más, mint leplezett rabszolgaság.

Ernő elmagyarázta, hogy az egyetem tanári karát megrostálták, a tisztességes professzorokat a közoktatásügyi minisztérium által kiválogatott emberekkel pótolták. A kommunista diákszövetséghez nem tartozó, vagy a Marx-i eszményeknek be nem hódoló diákok, vagy azok, akik a tanfolyamokon az uj rend iránt kérdéseket intéztek, elbuktak a vizsgán, vagy kicsapták őket, vagy pedig feljelentették a hatóságoknak. Ernő is azok között volt, akit “ellenforradalmi magaviseletéért” feljelentettek.

“Hova mehet Ön?” kérdeztem tőle.

Vállat vont. “Ezer éven át,” válaszolta, “Magyarország mindig egyik vagy másik zsarnok ellen küzdött. Voltunk már fenn is, lenn is, azután ismét fenn. De még a legrosszabb időkben se adtuk fel a reményt. Most azonban már ezt is elvesztettük. Nem jelent sokat, hogy hová megyek.’’

“Nem lesz könnyű a dolog, ezt tudhatja.”

Ernő csak mosolygott. “Jobb életben lenni, mint holtan és itt mi halottaknak érezzük magunkat, noha városunk uccáit járjuk.”

Ernőt nem láttam többé. Azóta elgondolkodom, vájjon amerikai egyetemi diákjaink közül tud-e valaki annyit az általános tanulási szabadság értékéről és az árról, amit ezért néha fizetni kell, mint ez a magyar fiatalember?

Hogy a nép milyen ellenállást fejt ki a kommunizmussal szemben, annak egyik legfényesebb példáját akkor láttam magyarországi tartózkodásom alatt, amikor a nemzet védszentjének, Szent István királynak napját nagy egyházi ünnepséggel megülték. Nem volt már ez a kormány által megnevezett ünnepnap, mert hiszen még a hagyományos körmenetre jogosító engedélyt sem adták ki. Ennek dacára a hatalmas bazilikát megtöltötték a hívők ezrei, akik eljöttek meghallgatni Mindszenty bíborost anélkül, hogy őket erre bárki kénysze-