Krónika, 1949 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1949-05-15 / 5. szám

VOLUME VI. ÉVFOLYAM.

NEW YORK, N. Y., 1949 MÁJUS

NO. 5. SZÁM.

LÁTTAM A RETTEGÉST

Irta: PATRICIA McCARTHY

The following is a translation in Hungarian of the article, written by Miss Patricia McCarthy of Syracuse. N. Y., (a graduate from Vassar College) who for 18 months was personal secretary in Budapest to Mr. Seiden Chapin, U. S. Minister to Hungary and Mrs. Chapin. This shocking account of misery and chaos behind the Iron Curtain was published under the title I SAW TERROR in the May issue of the AMERICAN MAGAZINE. To our request that we may reprint this article in Hungarian the editor of The American Magazine, Mr. John J. Sughrue responded promptly and generously. We are grateful to both Miss McCarthy, the author and to Mr. Sughrue, the editor for the great service which this article in its original form and with its Hungarian translation will do in giving our people a sad, but true picture of life behind the Iron Curtain in Hungary.

With grateful acknowledgement of this courtesy

ALEXANDER TARCZ, Editor.

THE KRÓNIKA American Hungarian Monthly.

Két évvel ezelőtt még egyetemre jártam és a modern európai történelmet tanulmányoztam. Néhány hónap múlva már mint az Egyesült Államok magyarországi nagykövetének és nejének titkárnője a modern Európa hihetetlen zűrzavaros közepében találtam magam. Láttam a vasfüggöny mögött a könyv oldalairól egy háborupusztitotta főváros uccáiba átplántált politikai tudományt.

Olyan valaki részére, aki abban az országban nőtt fel, ahol a szabadságot, igazságot és a mindennapos emberi tisztességet természetesnek veszik, ez a világ majdnem felfoghatatlan volt. Hogy mit jelent az előretörő orosz imperializmus árnyékában élni, csak azok képesek megérteni, akik tapasztalatból tudják. Én is alig bírom ezt helyesen leírni, hiszen az amerikai zászló és a diplomata útlevél védelme alatt éltem odaát.

E feltételezett mentelmi jog dacára leveleimet időnkint felbontották; kémek figyeltek rám az uccákon; állandó félelemben éltem, hogy valamilyen szavam vagy cselekedetem elárul egy barátomat a titkosrendőrségnek. Megismerkedtem sok magyar polgárral is, akik nem élvezték az én védett állapotomat és osztoztam velük azokban a megpróbáltatásokban, félelemben és állandó idegfeszültségben, amelyekkel mindennapos életük részeivé váltak.

"Még ha el is tudjuk felejteni sorsunkat egy percre, két dolog állandóan emlékeztet rá”, mondta nekem egyik budapesti magyar. "Van egy úrnőnk a dombon és itt van az Andrássy ut 60.” A hatalmas szárnyas győzelmi női szobor felé mutatott, előtte egy vörös katonával, a főváros legmagasabb pontján. A szobrot állítólag a hálás magyarság emelte “felszabadítóik”, az orosz csapatok tiszteletére, amelyek 1945 januárjában bevonultak a fővárosba és azt kifosztották.

A másik emlékeztető az Andrássy ut 60 alatti épület, az egyik főút kőbörtöne, egy cim, amelyre sok polgár tett látogatást és amelyről kevesebben tértek vissza.

Felfedeztem, hogy nemcsak Budapest, de csaknem minden kisfalu “büszkélkedik’’ a “mi szovjet felszabaditóink”-nak állított emlékművel, amely rendszerint egy egyszerű betonoszlop és vagy a szovjet csillaggal, vagy pedig a sarló-kalapács jelvénnyel hivalkodik. Magyarországi tartózkodásom alatt történt, hogy két kisfiú megrongálta falujának hadi emlékművét. Letartóztatták, biróság elé állították és halálra ítélték őket. A népbiróság hathatósságának példájaképpen büszkén mutatták ki a kormány által irányított újságok, hogy az Ítéletet a “vandálok” elfogatása után 2 órán belül végrehajtották.

Amióta hazaérkeztem, úgy veszem észre, hogy barátaim kétkedőleg tekintenek rám, amikor ilyen esetekről beszélek. Szomorúan rázzák a fejüket és azt mondják, milyen józangondolkodásu lány voltam, amikor hazulról elutaztam. “Úgy látszik, hogy tisztánlátásodat elvesztetted odaát,” mondják. Amire csak azt válaszolhatom, hogy tisztánlátásomat valóban eltorzították azok a dolgok, amiket legutóbb láttam.

És mégis csak azokról a mindennapos esetekről beszélek, amelyek a vasfüggöny mögötti "uj demokráciában” előfordultak. Azokkal az emberekkel történtek meg, akiket ismerek ebben a különös és rettenetes világban, amelyből mostanában visszatértem.

Egyik barátnőm kénytelen volt sietve kiszökni az országból, mert az egyetemi előadáson helytelen kérdést intézett az előadóhoz . . . egy fiatal irodista lány fél, hogy elbocsátják állásából, hacsak nem lép be a helyes politikai pártba . . . egy embert felakasztottak anélkül, hogy családja tudná, milyen bűnt követett el. . . Az életnek ezt a módját láttam a kommunisták által uralt Magyarországon. Hogy mit hozott ez annak a népnek, amely ott él, ezzel a három szóval fejezhető ki: rettegést, nyomorúságot, zűrzavart.

Csak fontos történetek, mint amilyen Ordass püspök börtönbevetése, Nagy miniszterelnök menekülése, Mindszenty bíboros pere, jutnak el riportokban ide hozzánk, az Egyesült Államokba. De akkoriban, amikor Mindszenty biboros ügyét tárgyalták a bíróságon, 39 egyszerű polgárt, akiknek neveit sohasem hozták nyilvánosságra és akiknek semmi közük nem volt a Biboros ügyéhez, az Andrássy ut 69 alatti épületbe hurcoltak. A bűnök az volt, hogy annak az ellenzéki pártvezérnek voltak a barátai és ismerősei, aki akkoriban szökött át a határon; az volt a bűnök, hogy ismerték őt vagy azokat, akik a kiszökött pártvezért ismerték.

Egyik asszonyismerősöm Budapesten meghívta magáhaz vacsorára tizenegy barátját és barátnőjét. Amikor a vendégek megérkeztek, egy ismeretlen férfi üdvözölte őket az előszoba ajtajánál, elvette kalapjaikat és kabátjaikat és bevezette őket a fogadószobába. Amik: r

mind a tizenegy vendég együtt volt, két rendőr lépett be a szobába, akik levezették őket az uccán várakozó autóhoz, betuszkolták őket a kocsiba es elhajtottak velük a rendőrségre, ahol a háziasszony üzleti ügyei miatt hosszadalmasan vallatták őket. Némelyiküket szabadon engedték, másokat “további kihallgatás” címén őrizetben tartották. De azt az asszonyt, aki őket vendégségbe hívta vacsorára, soha senki azóta nem látta.

Eleinte mélyen megdöbbentettek az ilyen esetek, de hamarosan rájöttem, hogy hasonló dolgok tökéletesen mindennaposak olyan rendszer alatt, amely nem törődik az egyénnel vagy az egyén jogaival. Hasonló eljárásokra mint “demokráciái esetekre” hivatkoznak és akikre büntetést szabnak ki, azok a “népköztársaság ellen elkövetett bűnök,” “fascista ténykedések” vagy “egy külföldi hatalommal való érintkezés” miatt találtatnak bűnösöknek.

Kevés embert ismertem Budapesten, aki ne élt volna abban az állandó félelemben, hogy egyszer őt is hasonlóan kényelmes és homályos váddal illetik. Pedig ezek rendes, tisztességes emberek, akik közül egyesekkel hivatalos összejöveteleken ismerkedtem meg, melyek rendezésében segítségére voltam Mrs. Chapin-nek, a nagykövet nejének. Épp úgy ismerhettem volna őket idehaza Syracuse-ban — diákokat, irodistákat, orvosokat, ügyvédeket, üzletembereket, háziasszonyokat — de maga az a tény, hogy barátságot tartottak fenn egy amerikaival, veszélybe sodorta őket.

Amikor 1947 szeptemberében Magyarországba érkeztem, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság és a szövetséges csapatok még ett voltak. Akkoriban még észlelhető volt a Kommunista Párt iránti gyenge ellenzék. Decemberben, három hónappal a magyar békeszerzödes ratifikálása után az Ellenőrző Bizottság, valamint az amerikai és angol katonák elhagyták az országot. Csupán a Vörös Hadsereg csapatai maradtak vissza azzal a színleléssel, hogy az Ausztriát megszálló haderejükkel való hadtápvonalukat kell megvédniök. Bárki részére, a!<i nem kötötte meg a maga békéjét a Moszkvában betanított s Moszkvából támogatott kommunista vezetőséggel, Magyarország hirtelen dermesztő és borzalmas terület lett.

Ismertem egy fiatal magyar lányt, gyorsirónő volt. Együtt szók tunk sétálgatni Budapesten, bámulni a látnivalókat. Decemberben úgy határozott, hogy jobb lesz, ha felhagyunk a sétálgatással. “A békeszerződést ratifikálták,” mondta kesernyés mosollyal, “de az igazi baj csak most kezdődik legtöbbünk számára. Ha együtt látnak bennünket az uccán, mindig félni fogok.”

Nem kellett, hogy félelmének okát magyarázza. Röviddel később egy pesti bankárt kidobtak az állásából azért a látványos bűncselekményéért, hogy “az amerikai ngykövettel érintkezett." Elég furcsa eset, de az amerikai nagykövet nem ismerte ezt az úriembert, csupán résztvett egyszer azon a vadászaton, amit a bankár rendezett. De ennyi el elég volt, hogy okot szolgáltasson a bankigazgató eltávolítására a kormány tulajdonát képező pénzintézetből.

T