Krónika, 1948 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1948-12-15 / 12. szám
1948 december “KRÓNIK A” 3-IK OLDAL’ A SZENT KORONA TANA - A MAGYAR ÉLETFORMA!- LEVÉL EURÓPÁBÓL. -Külföldön élő tekintélyes magyar politikustól kaptuk ezt a Szent Korona eszméje, mint egységes magyar nemzeti életforma mellett állássfoglaló, figyelemreméltó cikket. És vándorlunk tovább. . . Minthogy kultúránkat és asszonyainkat már kiszolgáltatták az orosz gőzhengernek és, minthogy a germán Sondermoral őrlőmalma ismét megindult, ne, hogy újabb meglepetésekkel szolgáljon az európai kulturközösség, kifosztottam csalódottan, egyre menekülünk, sodródunk tovább. . . Hála a nemzetközi szervezetek bürokratizmusának és rendi szervezetének (D.P. klikk-refugee status) a nagy pozitívum: az egyedüli kivándorlási lehetőség, úgy látszik, döntő szakaszába jutott. Végre ott tartunk, hogy az emigrációs magyarság szétszórása a nagy-világban, gyorsított iramban megindul. Együtt-e vagy egy hely re akarunk-e menni? — az nem érdekes már. Miután kilóra mértek bennünket, a racionalizált akció módosítása érdekében nem tehetünk semmit sem: az üdvözülésnek ez az egyetlen módja kimondatott és punktum. Négy esztendős nyomor és éhezés után, végre be fog teljesedni a magyarság sorsa: szétszóródunk. Szétszóródásunk külső okai tehát, jóformán teljesen függetlenek tőlünk. Megyünk, ahová lehet. . . Hogy pedig véletlenül szétszóródunk, kit érdekel ilyesmi manapság? Csak kell tudni kivárni az eseményeket., a többi nem érdekes. Ezekről az ismert, szomorú dolgokról tehát kár még csak egy sort is írni a jövőben. Nyűgös végszükség az egész, ezt mindenki tudja és ne is beszéljünk erről többé. Függetlenül ezektől a külső problémáktól, van azonban az emigrációs magyarságnak egy másik, belső kérdéskomplexuma is, ami kizárólag magyar ügy, nem az idegenekkel való . küzdelmünk ügye, hanem a saját magunké, amiről bizony beszélni kell, beszélni, amíg nem késő! Beszélni kell erről, még mielőtt megteremtenénk a "hálás utókor” arszlánjai számára az ugyancsak hálás színpadi anyagot: “véreink tragédiáját”. Ezt mi már ismerjük. Ennél sokkal komolyabb dolgokról van szó. Igen, beszélni kell erről az intim, lelkiismereti'ügyünkről, mert, hogy az emigrációs magyarság ma meghasonlottan szakítja ki magát az emigrációs közösségből, azt igenis, éppen annak a tapintatoskodó képmutatásnak köszönhetjük, hogy ezekről a mi belső ügyeinkről alig esett szó eddig! Ez az intim kérdéskomplexum Jedig a következő: Mi az oka belső meghasonlottságunknak és: Milyen legyen jövőbeni magatartásunk? Legalábbis addig, amig magyarok vagyunk. Valóban, kellemetlen s talán kínos kérdés mind a kettő. Föl kell azonban tenni, mert sokak számára a Haza még nem veszett el, még kevésbbé pedig, a magyar kultúra. Azt ugyanis senki sem kérdezheti tőled, hogy hová s miért vándorolsz ki. Ha másképpen nem segíthet, ehhez nincs joga. Addig azonban, amig magyar mivoltod és ténykedésed összessége révén hatással vagy a magyar név és jóhir kialakítására és amig a magyar jövendő és magyar eszmények kárára lehetsz, mindaddig igenis, minden igaz és hü magyar, neked szegezheti a kérdést: Vétettél-e a Szent Korona ellen s ha igen, miért gyalázod annak tagjait, holott még te is része vagy annak, éppúgy mint amazok? A nyomor tétlenségre kárhoztatja a jobb sorsra érdemes elméjét és a sopánkodó fejébe beleüti a snobizmus mételyét. Most azzal koldulja ki a mártirszerepet. Ő jobban értesült, neki szabad. Fölfelé görnyedni, kilincselni, de lefelé tapos és nem ismer meg. Ö máshová vándorol ki, nem a többiekkel együtt és csak folytatja a fekete üzletet, úgy, ahogy a legkönnyebb: saját anyanyelvén, saját fajtájának kárára. Öt elsősorban is az idegen tépte meg, de ő saját honfitársát nyúz za meg s ha módjában van segíteni, irgalmatlanul kihasználja azt. Segíteni menekült társán, azt nem, nem teszi. Meq nem alázkodik. A lélek elferdült. Pedig hát a jó példák még nem vesztették el érvényüket. Különösen ma nem., amikor magunkra vagyunk hagyatva a nagy idegenben. Ott van a kétezer éves egyházi, rendi öntudat, a hazai ezeréves Éppen a kivándorlás aktusánál kell a szolidaritásnak megnyilvánulnia, hogy minden magyar érezze azt az erőt, amely megmentésére sietett! Ez a legszebb utravaló. Ehhez pedig nagy, kölcsönös türelemre van szükségünk. Az a lélekkel megáldott ember, aki a Hazát szeretni tudta, aki szereti családját és otthonmaradt hozzátartozóit, aki még mindig tud éjjeleken át töprengeni hitéért és kultúrájáért, aki esztendőkön keresztül tudott lemondani és harcolni reménytelenül, aki tudta, hogy mindenét fel kell áldoznia vezetői szavára, ennek a lélekkel megáldott s most nyomorgó emigránsnak igenis,, joga és szüksége van, mindenekelőtt: vezetői türelmére. Különösen azok után, hogy az egyetemes kultúra tulajdonképpen elárulta őt! A szolidaritásnak ez a minimuma ma nincsen meg, sőt éppen az ellenkezője érvényesül. Mi nem vagyunk megértők és türelmesek honfitársaink sorsproblémáival szemben. Belső hibáink legfőbb okát tehát, valóban saját magunkban hordozzuk. Ez pedig az, hogy: Türelmetlenségünknél fogva nem gyakoroljuk a szolidaritást! Ez az oka annak, hogy a magyarság elveszti hitét saját mivoltában, hazájában és végül, hogy fölteszi a kérdést: van-e értelme annak, hogy valaha is hazatérjen vagy legalább, hogy szivén viselje szerencsétlen hazájának sorsát. Sajnos, ezek a kijelentések egyre gyakoribbak. Ezekután tehát nem csoda, hogy senki sem gyakorolja a szolidaritást. Az emigrációs magyarság ezzel a magatartásával végeredményben a jogfolytonosságot ejti el, mert ahol következetes gyakorlat hijján a társadalom tagjai már nem érzik szükségességét a szolidaritásnak, ott a jogfolytonosság halott! Bármennyire is fájjon ez a megállapítás, de ennek el kell hangzania, mert evidens, hogy: a jogfolytonosság feladásával a Szent Korona Tana is veszélyben forog! Mint ahogy ismeretes, ennek a tannak tényegét éppen az a szolidaritás képezi, amely annak tagjai között fennáll, amelyet mintegy összegezve, a Szent Korona megtestesít, az Apostoli Király pedig megszemélyesít. A honfitársi szolidaritás felbomlása tehát, a jogfolytonossággal együtt: a Szent Korona Tanának halálát jelentheti. Pedig e tan igazságait egy uj, szabad életbe visszaültetni, nagyon valószínű, hogy az emigrációs magyarságnak lesz a feladata. A hazai lélekölés után, ha népünk föl is szabadul, egy átmeneti dermedtséggel és ideológiai vácuummal feltétlenül számolnunk kell. Az egyház csak az előfeltételeket lesz képes megadni a tannak, az alkotmány restaurálására azonban nem illetékes. A hazai állapot meddő lesz mindaddig, amig a tan őrzői és megszemélyesitői, szabad egek alatt, talán számban megapadva de bízvást ujult erővel, föl nem emelik a jogfolytonosság zászlaját! A cseh népnek nem volt a mienkéhez hasonló tana, mégis létre-Mert hiszen ez a tagsági viszony nem más mint az örök magyar sors, a Szent Korona részeinek kollegialitása s mint ilyen, bizonyitéka annak, hogy a végső eszmények tekintetében együvé tartozunk. Ha nem igy volna, akkor ma nem volna emigráció, hanem mindenki a pánszlávizmus kéme vagy rabszolgája volna. Ha azonban valaki erőnek erejével, teljesen kivetkőzött magyar mivoltából, az aztán más. Az a Szent Koronának többé semmivel sem tartozik. . . De térjünk vissza az első kérdésre és lássuk csak, hogy hányadán állunk meghasonlottságunk belső okai tekintetében? Esztendők óta, ádáz pártharcok jelzik a különböző jelöltek útjait. Egyéni agyrémek születnek naponta, amelyek a nagyhatalmi aspirációkkal vetekednék már, de közben nem vesszük észre, hogy az idegen zsoldban álló provokátorok hada már felsorakozott a döntő mérkőzésre. De ez nem elég. A magyar önmagát sem becsüli. Az adott szó szentsége, egy ajánló, jó szó, a hovatartozandóság érzése, ma már nem erény, hanem kellemetlen, kínos ügy, amelytől fázik mindenki, sajnos legjobbjaink is. A kivétel visszahúzódott a magányba és a gyakorlati életre ma már nincsen hatással. hagyományok, a szabadkőművesség kézszoritása, a diplomások és tisztek avatási esküje, a városi polgárság rendi öntudata és a paraszti, szívós atyafiság, majd újabban pedig: a feltörő proletariátus osztályöntudata. Ma már aristokratikus módszerekkel forgatják ki sarkaiból az elsikkasztott, jobb világot az alvilá'g milliói, hamis és gyilkos öncélok érdekében bár de bámulatos nagyvonalúsággal és fölényes öntudattal! Mindezt meg tudják csinálni, mert fölvették mindazt, amit mi eldobtunk magunktól, a szolidaritást. És ez sem elég. Területi fogalmakkal gyötörjük egymást, mindezt hazátlanul. Gyanakszunk a vonalvezetésekkel szemben de saját vonalunkon belül sem vagyunk szolidárisak. így tehát, csak szaporodnak tovább az “orientációk” és egyre oldódik hovatartozásunk tudata. És mindez miért van? Kétségtelen, hogy a gazdasági helyzet következtében előállott anyagi leromlás súlyos probléma elé állít bennünket és cselekedni kell. Bár ez a materiális momentum nem minden, mégis roppant nagy hiba volna lekicsinyelni jelentőségét. ,ri De éppene^ért, mindenki boldogulását el keJL ispternijnk.és segítenünk kell!
