Krónika, 1948 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1948-08-15 / 8. szám
1948 augusztus “KRÓNIKA’1 3-flK OLDAL' Mindszenty bíboros és a Szentistváni Magyarország: gSc”kmd^d?^aLmk^S közjogi örvényben élünk, a jogfolytonosság összes erős fonalai és finom erezetei látszólag elszakadtak ♦ . Ha a balszerencse elmúltával a nemzet józansága hidat ver az örvény fölött, akkor mint Pontifex és több mint 900 év jogán az ország első zászlósura, az ország prímása is ott lesz közjogi életünk helyreállításában . . . Mondom ezt anélkül, hogy simék a földiek miatt, de anélkül is, hogy ami jogalap nélkül történt, jogosnak elismerném.” (őeminenciája 1945 OKTÓBERI érseki székfoglaló beszédéből.) VISSZA SZENT ISTVÁN SZELLEMÉHEZ! Irta: NAGY LÁSZLÓ. Szinte négy évtizede annak, hogy a hittudományokat Rómában hallgattam. Az örök Várost nagyon szerettem. Bizonyára hasonló hatással van mindenkire, aki oda nyitott szívvel, készséges lélekkel és ismereteket gyűjteni akaró elmével megy. Amig ott tartózkodtam többször megnéztem a vatikáni képtárt, könyvtárt, múzeumot, Raffaele Stanziáit és a Sixtinát. Lelkem mindig újabb és újabb benyomásokat szerzett. Ámulattal szemléltem a Sixtina prófétáit. A festői művészet legcsodálatosabb és utolérhetetlen alkotásai azok. óriás emberek azok, mert a végtelenbe néznek és az örökkévalóságra törnek; patriarkális alakok, akik évezredek küszöbén állva gyermek-népeket vezetnek; apostoli férfiak, akik össze nem zúzódnak a küzdelmek és nehézségek terhe alatt és még akkor is halhatatlanok, ha elbuknak; prófétai szellemek, kik népek harcait intézik és térdenállva imádkoznak; nagy em berek, kiknek lelke a csillagok közt jár, kezük pedig sebet gyógyit és könnyeket törül. Tanítanak és oktatnak, de tanításuk a .Végtelent mutatja. . . Minden nemzetnek vannak nagy férfiai, kiknek kezében van letéve milliók sorsa; vannak apostolai, kiket az Isten szelleme ihlet; vannak prófétái, kik közbenjárókul állnak Isten és a nép közt. S ha a magyar nemzetről van szó, bizonyára senkire sem illik jobban a próféta, apostol, pátriárka fogalom, elnevezés, mint arra, aki a második évezred küszöbén állva, örök gondolatokba elmerülve, önmagának halhatatlanságot és népének hazát, trónt, koronát és jólétet szerzett; aki véres csatákat vívott és amellett alázatból mezítláb járt. Az első koronás magyar király, Szent István volt az a férfiú, a magyar népnek pátriárkája, hőse, prófétája, apostola egy személyben, aki után 900 év óta sir a magyar nép. “Hol vagy István király, téged magyar láván, gyászos öltözetben te előtted sírván." Mikor nézünk inkább próféták után, mint mikor sötétben vagyunk? Mikor is nézünk nagyok után inkább, mint mikor törpék közt tengődik éltünk? Mikor szól fájóbban magyar ajkon is az ének: hol vagy István király? mint mikor szorongatott kebelből emelkedik, mikor nagy embereket keres, kik népeket vezessenek? Hol vagy István király? — ének most a legfájdalmasabban hangzik el a magyar nép ajkáról. A szemek tele a lélek keserűségének könnyeivel, a szivet mélységes szomorúság tölti el és szinte rettegve énekelnek véreink még a templomokban is. Hol vagy István király? — ének sir föl a menekültek, a hontalanok és a Szibériába száműzött magyarok százezreinek ajkán, vagy kesergő lelkűkben. A képeket, szobrokat, hegyeket, völgyeket, folyókat és virágokat, fákat nem látjuk meg a sötétségben. Már pedig rettenetes sötétség borult drága szülőhazánkra. Ázsiai sötétség nyomja. De a sötétségben jobban meglátjuk a nagy lelkeket, mert nagyon is hiányoznak. A sötétségben még inkább felragyognak előttünk a történelmi nagyok, hogy nekünk biztatást adjanak. E nagyok közül pedig legjobban felragyog a legnagyobb: Szent István király, a magyar nemzet pátriárkája, prófétája, hőse és apostola. Megdicsőülésében felénk int, hogy vessük bizalmunkat az isteni Gondviselésbe! Se ne féljünk, se meg ne ijedjünk, hanem térjünk vissza szivvel-lélekkel Istenhez, az Egyházhoz és az Ur velünk lesz! A sok áldozat meghozza majd az áldásos jövőt. Igen, vissza a szentistvános gondolatokhoz! Vissza Szent István szelleméhez, az evangélium tanításához, mert csak az hozhat föltámadást, életet, igazi demokráciát, szabadságot! Az úgynevezett “uj népdemokrácia”, ez a kegyetlen, szívtelen, embertelen, tetőtől talpig vasban, vértben pöffeszkedő és szabadságot eltaposó Góliát, minden vallási érzést elpusztítani akaró zsarnoki rendszer el fog bukni1 a bethlehemi Pásztor botja — a kereszt által. Megöli őt a fájdalmak patakjából kiemelt öt sima kövével — öt szent sebével. Elébe áll a Góliátnak és rámutat a vasas-ember homlokára: ó, földnek gyermeke, mondja neki, — mindened vértezve, csak homlokod szabad, a leggyengébb részed. Mit rengeted a földet? Mit feszíted meg inaidat? Mit gyilkolod a népeket? Saját hazádban megöltél minden kultúrát, minden műveltséget és most egész Európában azt akarod folytatni? Saját népedet, saját országodat a zsarnokság keresztjére feszítetted és most egész Európát akarod keresztre feszíteni, hogy azután tovább folytassad ördögi müvedet az egész világon, — homlokon talállak és leteremtelek! Lám, eszed gyenge; tudásod nagyon ravasz, de igen korlátolt. Erőtlen és elégtelen vagy! . . . Mit is vizsgálod a csillagok útját, ha a csillagokba vezető utat elvesztetted? . . . Magyarország jelen helyzete a legelszomoritóbb. Álomkergetők, közéleti kalandorok, hazaárulók, gondolkodásukban és érzésükben idegenekké lett magyarok Szent István hagyományait megtagadva idegen hitetlenség jármába törték be a nemzetet. Hamis jelszavak hangoztatásával, hazug Ígéretek csillogtatásával megejtették százezrek lelkét, hogy ezek azután milliókat kényszerítsenek az ősi hagyományokkal ellenkező életfelfogásra. A kegyetlen hatalom uj vezetőket állított és állít Magyarország élére. Velük törvényeket hozat a nemzeti szent tradíciók, hagyományok eltörlésére. Ha a nemzeti tradíciók a népnek a lelke — és az, — akkor igy a népet öli meg a tradíciók elhagyásának felkényszeritése. Amig a hagyomány él, addig él a nemzet. Ameddig lelkesül az ezeréves alkotmányért, az ezeréves művelődésért, a ki-Minden nemzeti ünnep az ország történelmének egy darabja, ebben elevenedik meg a múlt és ez jogosít a jövőre, melyben nagy emberek, tettek, dicsőségek és tragédiák sorozata tárul elénk —> egyedül Szent István napján nem esik szó hazánk nagyjairól, a dicsőségről, mert e napon a mindenkori magyar élet — a sors — érez teti velünk az ország állapotát. Mióta a magyarság István király napját ünnepli, soha ily nehéz helyzetben nem volt: tartotta ünnepét rossz sorsban nagy pusztulások idején is, de biztos tudatában helyzetének jobbrafordulásán, ez a biztos tudat most már csak remény és fohász István királyhoz. Volt idő amikor pompával, fénnyel dicsőítettük Szent István emlékét és ebben nagy müvét, melyben mindig a teljes magyar függetlenség volt a cél, egyúttal felösmertette velünk a történelmet — ezer év sorsát, mert a magyar történelem az több mint történelem, ez nékünk hivatásunk lett. Mi külföldön élő magyarok tekintsünk vissza gyermekéveink Szent István napjára, ébresszük fel azt az érzést amit akkor mi mindannyian éreztünk, vegyük ehhez a serdülő kor lelkesedését ami az ezer év tetteit kisérte és végül a felnőtt higgadtságával mérlegeljük azt a hivatást amit a nép az ország földrajzi fekvéséből vállalt magára és akkor megkapjuk ezeknek az összegét a magyar sorsot, egyúttal a Szent Istváni eszme logikáját is. Nékünk távol a hazától élő magyaroknak ez különösen szükséges,, mert már soksok lelki kapocs kopott el. * * * Még akkor is ha István király élete, történelme, tettei a feljegyzések hiányossága miatt a mytholencszázves szent hitért; ameddig kincsét képezi a nemzetnek a régi alkotmány, az ősi függetlenség, a régi hősiesség, a meg nem szakított jog és igazság: addig él és csakis addig él a nemzet. . . Álljon hát a Szent Király alakja Magyarország népének, minden magyarnak a világon szellemi élete fölött! “Minden ember hősöket keres, mondja Carlyle, — akiket tisztelhessen!” Nekünk nem kell hősöket keresnünk, hiszen lelki szemeink előtt ragyognak, élükön a Szent Királlyal. Tiszteljük és kövessük tehát őket a természetes érzés és a vallásos szív párosult lelkesülésével! “Előtted könyörgünk bus magyar fiaid, Hozzád fohászkodunk, árva maradékid, Tekints, István király, szomorú hazádra, Fordítsd szemeidet régi országodra”. logia ködös szépségeiben vesznek el — mégis megmaradt országosának iránya mint a "szentistváni’' eszme, nem tudott ezen változtatni semmiféle éra. Ez az eszme már több mint kilencszáz esztendeje megmaradt a magyar élet mentsvárának és csak ebben éledhetünk újjá. Tévednek mindazok, akik azt hiszik, hogy e felfogás léte á konzervativizmusban van. Nem! E felfogás nem alkata az örökösen; alakuló népéletnek, nem foglalja magában a katholicizmust sem, tehát nem része a vallásnak, nem' volt. privilégiuma egy rendnek sem, nincsenek törvényei és az ország történelmében egyszer sem fogadta el a nép mint a napi politika cégerét. Itt felvetődik a kérdés — tulajdonképen mi is az a "szentistváni” eszme, mely ily láthatatlanul és lénytelenül is érezteti hatását? Igen ez az eszme érezted hatását mint a magyar élet rendje — mint helyhezkötöttség és mentalitás, ezekben van a jog és az alkotmány. Itt az eszme már következmény, következménye István király országlásának, melyben nem a törvény dominált, hanem a cél, a cél pedig az volt, hogy csatlakozzunk a kereszténység által az európai nemzetek közösségéhez. Itt kezdődik Magyarország történelme, hivatása, sorsa, itt kezdő dik a magyár élet, már az európainépek létstilusához mért feltételekkel, mert István király a fejlődő kultúra oldalát választotta népe számára, anélkül, hogy megbontotta volna az ősi egységet. Nem törekedett arra, hogy kiölje a nép bői az éltető elemet az ősi jelleget, azokat az erényeket, melyeknek ha sokszor áldozatai voltunk is, de benne éledtünk újjá. Nem c$jnált idegent a magyarból, aki jifjH SZENT ISTVÁN NAPJÁN Irta: PALCSIK ANDRÁS, az amsterdani Hungária Club elnöke.
