Krónika, 1948 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1948-06-15 / 6. szám

1948 junius •'KRÓNIK A” 3-IK OLDAL' SZEMLE A VILÁGNÉZETI HARC, amely világviszonylatban csak most van a kiérlelődés utján, Ma­gyarországon drámai tetőpontjá­hoz érkezett, A nemzetközi szer­ződések és a népakarat álnok és erőszakos kijátszásával nyeregbe ült kommunizmus, miután rabló­politikájának több fázisát, a tulaj­donjogot legázoló kisajátításokat és általános elkoldusitást végre­hajtotta, mielőtt tovább megy végső céljainak teljessége felé, a lelkek bolsevizálását is biztosítani akarja. Jól tudja, hogy rendszeré­nek uralma homokra épült ha nem győz a lelkekben is. E győzelem­nek pedig legnagyobb akadálya a kereszténység. Az a magyar ke­reszténység, amely ezerötven esz­tendőkön által az ország fennál­lásának, életének, a nemzeti lét­nek erkölcsi és lelki alapja volt s amelynek leigázása nélkül a meg­szálló orosz fegyverek sokasága, a szuronyokon-ülés is csak ideig­­órági tartó segítség, de távolról sem véglegesség azok számára, akik a történelmi Magyarországot örökre sírba akarják fektetni. A marxismus letörte a polgári ellentállást, amely előbb nem ren­delkezett elég történelmi erővel ahhoz, hogy a néptől nyert meg­bízatásának eleget tudjon tenni és élni tudjon abszolút parlamenti többségével, majd pedig jogai nyílt követelése helyett titkos utakra tért s ezzel módot adott a bolse­­vizmusnak, hogy a bírói székbe üljön és a maga számára kiaknáz­hassa a polgári politikának az ön­maga mulasztásai fölötti elkesere­dését is, “összeesküvőkként” ke­zelje azokat, akik szeretnék hely­rehozni a vezéri engedékenységet. Az Egyház úgyszólván egyedül maradt a küzdőtéren a nemzet ke­­resztényisége és ami ezzel mond­hatni egyértelmű, magyarsága vé­delmében s az egyházak két leg­főbb vezetője nem állt úgy kötél­nek, mint annakidején és sajnos, azóta is a polgári politika vezetői. Ravasz László református püspök sohasem támogatta bensőleg a bolsevizmus és szláv gyarmatiság rendszerét s most, hogy a moszk­vai ügynökök a kereszténységet is bele akarják törni a bolseviz­mus igájába, nem követte ama papjait, akik a meghátrálás útját választották, lemondott egyházi méltóságairól és hir szerint Svájc­ba utazott. Nem kétséges, hogy a hazafias, történelmi magyar szel­lemű óhazai református tömegek szive Ravasz püspök mellett van, nem pedig Tildy és Bereczky párt­ján, akiknek herosztrateszi mun­káját némán izzó belső tiltakozás­sal kárhoztatják. Mindszenty József bíboros her­cegprímás, a magyar katolicizmus vezére pedig mindenkor aktiv volt a megalkuvástalanság terén. Ami­kor elfoglalta egyházfői szé­két, megmondta, a magyar nép lelkiismerete kíván lenni. És bebi­zonyította ELEJÉTŐL KEZD­VE, hogy ezt történelmi értelem­ben gondolta. Mindszenty biboros nem ingott meg egy pillanatra sem, soha nem hitte, hogy lehet alku, megegye­zés, együttmenés azokkal, akik­nek a nemzet kereszténységének alkotmányosságának, szabadságá­nak és mindazon eszményeknek teljes eltiprása a céljuk, amit ezek a magasztos fogalmak jelentenek. Soha, soha nem úszott a kényel­mes és erélytelen opportunisták árjával, akik azzal áltatták magu­kat, hogy a moszkvai fegyverek­től támogatott marxizmus nem a marxizmust, nem a kommunista céjok mindenhatóságát akarja, ha­nem szerény — percentes üzletet áhit, jámbor megférést a polgár­sággal. Mindszenty biboros 1944-ben nem állt szóba a jobboldali tota­litarizmussal, nem volt hajlandó egyetlen jó szót sem adni nekik és inkább vállalta internáló tábo­ruk fogság-hónapjait. Ugyanígy már az 1945 november 4-iki vá­lasztások küszöbén kiadott nyilt­­levelében voltakép tiltakozott a baloldali totalitarizmus bárány­­bőrbe öltözött farkasainak való lépremenés ellen és óvott attól, hogy bárki is higyjen kortesesz­közeiknek csalétkeiknek. Azóta is a tántorithatatlanság példáját mu­tatta MINDEN cselekedete, MIN DEN megszólalása. Megmondta egyik emlékezetes beszédében, hogy a nyílt, egyenes utak hive, nem a konspirációké s aki akarta, megérthette belőle, hogy ennek az volt az értelme: abszolút többséget kaptatok a nemzettől, a népakarat, de Yalta szerint is jogotok volt a hatalomhoz, miért folytattátok mégis az engedékenység, az “ap­peasement’’ már kezdettől meg­hátráló, végzetes politikáját azok­kal szemben, akik alapigéiből nyil­vánvaló, hogy az engedékenység velük szemben a legbotorabb fegy ver, mert céljuk a többiek teljes eltiprása, megsemmisítése, hogy a maguk kizárólagos hatalmát, zsar­noki egyeduralmat biztosítsák. Mindszenty biboros most is a régi egyenes utján jár, amikor szembehelyezkedik a bolsevikek­nek a kereszténység ellen elindult nagy offenzivájával, ragaszkodik a kereszténységnek a nemzet éle­tében egy milleniumon át kijutott és a nemzet üdvére gyakorolt sze­repéhez, úgyszintén a keresztényi Magyarország többi történelmi hagyományaihoz is és a népnek több mint kétharmadát kitévő ka­tolikus hívei, de minden nemzeti hagyományt tisztelő magyarnak lelkes helyeslése mellett harcol most az egyházi iskolák államosí­tása, a jövő magyar ifjúság bolse­­vizálása alapjainak letétele ellen. SOHA nem volt hajlandó demok­ráciának elfogadni a bolsevizmust, becsületes orcának a lenini ciniz­mus demokratikus szólamokkal álcázott maszkját és ma mint a keresztényi magyarság lelkének megingathatatlan kősziklája emel­kedik a magyar glóbuson elömlő megfélemlités és megfélemlitettség hullámai fölé. Mondjuk ki magya­rán, nincs, nem volt az utolsó év­tizedekben egyetlen olyan vezére sem a vészektől hányatott nem­zetnek, aki kritikus órán ennyire a jellem óriásának, ennyire meg­alkuvás nélkülien férfiúnak, a nagy históriai percek rátermett, kemény nagy emberének mutat­kozott volna. Nincs, nem lehet igaz ember, aki hinné, hogy a magyar keresz­ténység és a bolsevik zsarnokság harcában pillanatra is a magyar kereszténység számára méltatlan helyzet állhatna be, olyan, amely önmegtagadást jelentene, törést mutatna igazsága követésének férfias egyenességében s megalku­vás, meghátrálás, megfutamodás volna, — amig ezt a harcot Mind­szenty József vezeti! Mindszenty nem alkuszik, ezt tudja az egész nemzet. Tudja, hogy amig Ő jár a lelkek frontjának élén, addig ezt a frontot sohasem fogja áttörni, megrokkantani a bolsevik ármány és erőszak semmiféle rajtütése, addig hiú ábránd minden olyan moszkovita spekuláció, amely bol­­sevikit és tagállami tovarist akar csinálni a magyarból. Mindszenty ma a nemzet reménye, vigasza, büszkessége. Az iránta való forró bizalom a mai kálváriás magyar­ság egyetlen életelixire. * * * TÖRTÉNNEK PEDIG EZEK A MEGÁLLAPÍTÁSOK abból a sajnálatos alkalomból, hogy ép­pen most, amikor Mindszenty bi­boros félelmet nem ismerő harca javát vívja, olyan vélemény is kerülközik az amerikai magyar­ságnak és ugylehet a világ ma­gyarságának nyilvánossága elé, amely hamis színben, ferde beállí­tásban foglalkozik Mindszenty József küldetése s szerepével rontani látszik azt a tekintélyt, amely oly méltán övezi s ártalmá­ra lehetne a bizalom teljességének, amelyre iránta a nemzet hite szem pontjából is oly hatalmas szükség van most. Nem igaz, hogy Mindszenty bi­boros BÁRMIKOR IS engedé­kenységet mutatott volna a koalí­ciós bolsevizmus iránt! Mindenki­ről előbb lehet ezt elmondani, mint őróla!.. . Hamis beszéd azt mondani, hogy Mindszenty úgy érzi, hogy most már eleget enge­dett s nincs többé értelme az appeasement-politikának. Politi­kai hamiskártyázás ilyent állítani, amiként nem kevésbbé az, ha akadnak, akik figyelmeztetik arra, hogy az engedékenységnek is van nak határai. Nem kell figyelmez­tetni! SOHA EGYETLEN LÉ­PÉST SEM TETT AZ APPEA­SEMENT LEJTŐS UTJÁN, mert tudta,' hogy ennek totalita­rizmussal szemben semmi értelme. Vájjon akik most e vádat merész­ük emelni ellene, elmondhatják-e ezt önmagukról?! Vájjon nem-e az ő nevüket lehetne inkább Chamberlain rövidlátó engedé­­kenységi politikája kapcsán emle­getni, mint a Hercegprímásét? Nem igaz az sem, hogy a Her­cegprímás belenyugodott volna az egyházi birtokok bolsevik kisajá­tításába. Már az 1945 november 4-iki választások előtt tiltakozott a bolsevikiek lélekhalászó és voks keritő moszkvai receptü földre­formja ellen, — ami nem jelenti azt, hogy egy szabad keresztényi Magyarországon ne helyeselné a kisparasztság jogrendszerü föld­­hözjuttatását. Ortutay, az ellene hadakozó kultuszminiszter, az egy házi iskolák bolsevizálásának e quislingi ügyvédje még 1948 ju­nius 6-iki nyiltlevelében is azt veti a Hercegprímás szemére, hogy el­lenfele a (moszkvai recept szerin­ti) földreformnak. És micsoda felelőtlen rágalom azt állítani, hogy a Hercegprímás belenyugo­dott a katolikus sajtó és egyéb egyházi intézmények háttérbe szo­rításába?! Aki figyelemmel kísérte az eseményeket, a Hercegprímás izzó intranzingenciáját, nem ál­­lithatja ezt anélkül, hogy bűnbe ne essék a nyilvánvaló igazság­gal, de azzal a respektussal szem­ben is, amely a Hercegprímás egyedülálló, apostoli rettenthetet­lensége számára kijár. Nem igaz, hogy a Hercegprímás a rendszer iránti kedveskedésből tagadta meg az 1947-es választá­sok alkalmával Barankovics párt­ját; minden tárgyilagosan tájéko­zódott ember tudja, hogy ez pon­tosan az ellenkező okokból történt s hogy mennyire helyes volt, bei­gazolódott, többi közt ak­kor is, amikor a Barankovics párt vezérszónoka az államosítások parlamenti vitájában “90 percent­­re” a marxista elméletek hívének vallotta magát és a “keresztény­ség csődjét" emlegette. Nincs te­rünk sorra cáfolni a Hercegprímás elleni féltékeny, sanda mészáros! módszer minden egyes hamis fo­gását, — hősiessége oly fényes, hogy nem merik nyíltan lehurrog­ni az amerikai magyarság előtt, — csak megütközésünket fejezzük ki az egyszerre hideget és meleget fujás módszere felett, amelyről azt hittük, hogy végre a múlt lom­tárába került. Több hideget fúj­nak, mint meleget, pedig illő lett volna legalább a Hercegprímás­nak a Szent István Társulatban mondott február 15-iki beszédére gondolni, melyben azt mondotta: “Imádkozva befelé fordulunk, mig el nem vonul a gonosz” s amelyért azzal a váddal rontott ellene a bol­sevik had, hogy — a menekült politikusok passzív ellenállásra felhívó chicagói kiáltványára ad­ta meg ezzel a választ... Nem-e volt lelketlen bűn Ame­rikában is terjeszteni egyes, Rá­­kosi-kollaborátorságban kompro­mittált egyének párisi kis kőnyo­matosa vezércikkének azt a csúcs rágalmát,' amelyben a maguk kompromittáltsága szintjére akar­ják lerántani a Hercegprímást és makulátlan harcát, azt merészelve állítani róla, hogy — a Dinnyés­­puccs után sokáig hallgatólag paktált a kormánynyal! Nem kevésbbé furcsa azonban az olyan bírálat, amely miközben hamisan appeasementtel vádolja a hercegprímást, maga még mindig beleesik az appeasement kórságá­ba és annak a reményének ad ki­fejezést, hogy a kommunista párt majd belátja, hogy tovább nem mehet az ősi magyar intézmények lerombolásában. S ha lehetőségét látják ennek, miért kicsinyük le a Hercegprímás harcát, miétf, pró­bálják beárnyékolni pajzsát va­lótlanságokkal, miért mondják ugyanakkor defetista módon elő­re, hogy amúgy is el kell esnie a

Next

/
Thumbnails
Contents