Krónika, 1948 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1948-03-15 / 3. szám
4-IK OLDAL “KRÓNIK A" 1948 március lenérzését hívták ki, de miattuk nem az uralkodóházat, hanem őket, az emberi tévelygésekbe került államférfiakat illeti a vád; egyformán rosszul szolgálták úgy a nemzetet, mint* királyát. Ha a mohácsi vész után a Habsburgok nem törődtek volna a magyar néppel, ki tudja meddig maradtunk volna török rabszolgák, ahogy a románok, szerbek, bosnyákok azok voltak a berlini békekötésig. S utána mindezen nemzetek orosz befolyás alatt nyögtek, akárcsak ma. Ha a Habsburgok segítsége elmarad, ugyanennek a keleti uralomnak sorsa érte volna a magyart is s akkor az óriási szláv nyelvtengerben talán egyetlen magyar sem maradt volna, aki még beszéli édes anyanyelvűnket. Nem egy orosz, hanem egy habsburgi hadvezér, Savoyai ]enő mentette fel szülőhazánkat a török iga alól s bár 1849-ben az orosz cár sújtotta le a magyar szabadságharcot, Magyarország mégis megmenekedett s a népi érzületének, hagyományának egyedül megfelelő nyugati kultúra országa maradt, dacára hogy Haynau, Bach és Metternich alatt annyit szenvedett. Mily része volt Ferenc Józsefnek az aradi vértanuk kivégzésében? Semmilyen! Tizennyolc éves gyerekifju volt, akinek nevében sajnos, az államférfiak, politikusok azt tették, amit bűnös dőreségükben jónak véltek. Még ha minden Habsburg-uralkodó rossz király is lett volna, akkor is azt mondanám, hogy az ezeréves magyar Szentkorona érvényének kell továbbfolytatódnia, olyan uralkodó alatt, aki a Szentkorona Magyarországáért érez s a szentistváni állameszme szellemében kész cselekedni, ■— bármily nemzetiségű volna is. De itt van Ottó trónörökös, a ragyogó férfiasságu, demokratikusan és magyarul nevelt és a magyar nemzet minden rétege iránt odaadó szeretettel viseltető kijelöltje a történelemnek, akit fényes műveltsége, államvezető tudása is a trón magasába predesztinál. Mindenki, akinek megadatott a szerencse, hogy szót válthatott vele vagy olvasta szózatait, tudja, hogy nemcsak kristályos irodalmi tisztasággal, gyönyörűen beszéli, kezeli a magyar nyelvet, de magyarul is gondolkodik, magyarul is érez és bensőjében tragikus sorsú nemzete jóra kalauzolásának dicső vágya lobog. Nincs senki más, akinek joga volna Szent István ősi koronájára, nemcsak törvényes és históriai joga, de elbűvölő emberi és magyar kiválóságából adódó hivatása is. E fölséges, komoly férfiú a kálváriás Magyarország megújhodásának egyetlen reménye, akinek igazságérzetében és bölcseségében mindnyájunknak találkoznunk kell, kik alepergett évtizedek hányattatásai, szenvedései, csalódásai után feldúlt szívvel epekedünk egy történelmi szellemű, nyugati hagyományú, keresztényi és szociális lelkületű Magyarország tartós uj korszaka eljöveteléért. Az ezeréves szentistváni királyság rendjének helyreállítása a szebb, boldogabb jövő egyetlen útja s nekünk, ma egyedül szabad magyaroknak, elsősorban Amerika magyar százezreinek feladata, hogy hirdessük és előmozdítsuk ezt a feltámadást. Felejtsük a multat, fogjunk kezet, mint testvérek s ne kutassuk, kinek milyen nemzetiségű volt az ükapja, hanem ki az, aki lelkében a nagy magyar újjászületésért érez. A magyar nemzet épp úgy, mint Amerika, számos, nagyon számos nemzetiségből, nyelvből, vallásból és szokásból van összetéve. Ki volt Szent Gellért, Hunyadi Mátyás király, Kossuth, Petőfi, Bem apó? Idegenek voltak-e, mert fajilag nem voltak “tiszta” számazásuak? Nem-e voltak magyarok, a magyar történelem fényességei? És hány hasonló példát lehetne idézni még az államvezetés, a tudományok, a művészeti és gazdasági haladás annaleszeiből, akik mind gazdagították a magyar nemzet nagyságát, hírnevét, becsületét és emelkedését, aminek eredményekép boldogságos ragyogásban ünnepelhette 1896-ban a milleniumot, a szentistváni államfentartó szellem4évezredét! Engedje meg, kedves Honfitársam, hogy még valamire hivatkozzam. Olvassa el azokat a leveleket, amelyeket a királytalan Magyarország tragédiájának szánandó áldozatai, a nyugatra menekült hontalanok százával és százával küldenek a Krónikának megannyi országból. Hogyan vágyódnak biztos iránytű után, hogyan érzik meg nemzetük és saját egyéni sorsuk viharvertségében, hogy a szentistváni ut, a királysághoz való visszatérés, a restauráció lehet csak szilárd reménysége egy Ígéretes magyar megújulásnak, uj nemzeti életkezdésnek, a magyar égbolt napfényre derülésének! # Kérem, folytassa lelkes közéleti munkáját továbbra is a magyar jövendő boldogságáért, akár köztársasági, akár más eszmekor jegyében, de értse meg a fentiekből, hogy jogosan harcolok a magam felfogása mellett és hogy miért tartom ezt a felfogást üdvösnek s az utóbbi emberöltő alatt annyi bajba, szerencsétlenségbe került magyarság számára a kivezető útnak. Örülnék, ha gondolataimat megszivlelésre méltónak érezné s ha nagyértékü munkaerejét szintén a mi ügyünk oldalán, a mi táborunkba tudhatnék, amely a mostani különös helyzetek miatt csak a felszínen látszik kicsinynek, de amelybe mind többen vannak benne a szivükkel, akik becsülik az ezer évet és tanultak az utóbbi évtizedek keserveiből... Hálásan köszönöm végül elismerő szavait. Csak szülőhazám iránti kötelességemet teszem meg. Csak érte való aggodalom parancsait teljesítem és kérem a jó Istent, hogy minden magyar ember úgy fogja fel emberi kötelességét, ahogy Urunk Jézus Krisztus tanította és tanítja. Magyarország történelmének legsúlyosabb, íegvészesebb válságát éli. Ha találkozunk a magyar történelmiség számunkra kijelölt és a fentiekben vázolt utján, nem fog sikerülni a nemzet halálos ellenségeinek a gyenge államszerkezetre és széthúzásra spekuláló számítása, nem fog keleti rabszolga-tagállam, sem pedig rend és biztonság nélküli, máról-holnapra élő, laza országtákolmány lenni a szülőhaza, hanem a szentistváni királyság újjáéledt hagyományainak történelmi gyökereiből táplálkozó életerők teljében, szilárd alapokon fog dacolni a múlandó politikai divatok, tév-áramlatok rohamával, az idők viharzásával és megvalósul Széchenyi István szava: “Magyarország nem volt, hanem lesz!" A nemzeti öröklét verőfényében! Ezt üzeni szeretettel s bár külömböző utakon haladva, a magyar jövendő boldogságáért való harcban őszinte bajtársa és hive Richmond, Virginia, 1948 február. SZÁNTÓ LAJOS. KOMMENTÁR NÉLKÜL Fascista, demokrácia-ellenes könyv-e, amely a jogfolytonosság alapján áll? A magyarországi radikális párt hetilapja, a városi polgárság érdekét — a bolseviZmussal való kooperációban látó Zsolt Béla ország gyűlési képviselő szerkesztésében megjelenő "Haladás” írja “A professzor ur és a jogfolytonosság” címen: “Molnár Kálmán professzor urnák, a Tudományegyetem jogi karán, régi szokása, hogy kitünően vizsgázott növendékeinek saját, dedikált könyvét nyújtja át djándékba. Nekünk az ajándékozás eme szép és nemes szokása ellen semmi kifogásunk nem volna, ha a közjog kiváló professzora nem veszélyeztetné nagylelkű cselekedete által vizsgázóinak személyes szabadságát. Van ugyanis egy törvény — s ezt pont a közjog professzora ne tudná? — amely szerint a fasiszta szellemű és demokrácia ellenes könyvek sürgősen beszolgáltatandók s azokat megtartani, vagy pláne ajándékozni, csak külön engedéllyel lehet. Az ominózus könyvben, melynek cime: Alkotmányos jogrendünk és közjogi provizórium (Nyomatott 1926-ban Pécsett, a Dunántúl egyetemi nyomdában) ■az első belepillantásra a következő kitételeket találtuk: “Forradalmi kalandorok 9 hónapos rémuralma következett, amely előbb népköztársaságnak, majd tanácsköztársaságnak nevezte magát, de abban a kettő között nincs különb ség, hogy sem az egyiknek, sem a másiknak semmiféle jogalapja nem volt, sőt a jogalapot igazolni komolyan meg sem kísérelték. Éppen ez okból ennek a korszaknak és a korszak akaratkijelentéseinek, az úgynevezett néptörvényeknek és forradalmi kormányzótanácsi rendeletnek jogi szempontból való megítélése nagyon könnyű és vitán felül álló. A jogfolytonosság azonban a rémuralom megszűnte után sem volt helyreállítható”. Hát ez bizony - elég nagy baj! Egyrészt igazán nem szép az októberi forradalomtól, hogy a “jogalapot igazolni meg sem kísérelte”, másrészt azonbamkő esett le a szivünkről, mert ha Friedrich István ezek szerint még sem volt jogforrás, akkor végeredményben 1918 óta egész állami életünk minden jogalap nélkül folyt és a 25 éven keresztül a törvényt és legalitás nevében elkövetett szennyért, közönséges rablásokért és gyilkosságokért még sem vagyunk felelősek. De félre a tréfával! Lehetetlen és megengedhetetlen dolog az, hogy Ottó trónörökös lelkes tisztelője, a Pfeiffer-párti mandátumok védelmezője ilyen könyveket osztogathasson és ilyen nézeteket terjeszthessen ex cathedra. A fenti idézetben ugyanis nemcsak a 18-as és 19-es forradalmak piszkolása, hanem a jelenlegi rend szer jogtalansága is bentfoglahatik. Nem következik abból az idézetből más, mint az, hogy a rendszer csak akkor lenne elfogadható, ha az alkotmányban előirt módon vette volna át a hatalmat. Mivel pedig nem a Szálasit is nemzetvezetővé választó országgyűlés hívta egybe az ideiglenes nemzetgyűlést, az egész rendszer nincs, nem érvényes, törvényei nincsenek, azoknak engedelmeskedni fölösleges. (Talán ezért nem is szolgáltatta be könyvét idejekorán a professzor ur.) Ugyanaz az okfejtés ez, az egyetemi tanár tekintélyével alátámasztva, mint amivel Dálnoki Veress Lajos. Donáth és összeesküvő társaik igényelték maguknak a hatalmat. A világért sem akarjuk azt állítani, hogy a professzor urnák könyve osztogatásával hasonló céljai lettek volna és azt is elhiszszük, hogy professzoros feledékenység az egész. Éppen azért figyelmeztetjük, hogy hagyjon fel vele. Végeredményben a magyar legitimizmus egyik legnagyobb propagátora, aki ha Ottó nevét kiejtik, még ma is feláll, a Pfeifferpárt védője igazán a legalkalmasabb arra, hogy egyetemünkön a magyar közjogot tanítsa, s mi a világért sem akarjuk, hogy őt onnan eltávolítsák. Ö és Moór igazán olyan szépen kiegészítik egymást”. GYÁSZMISE BUDAPESTEN SIGRAY ANTALÉRT. A budapesti “Magyar Nemzet” napilap január 11-iki száma írja: A magyar politikai élet egyik elmúlt fejezete elevenedett meg az Egyetemi templomban azon a gyászmisén, melyet Sigray Antal lelki üdvéért celebráltak. A rekviemen találkozót adtak egymásnak az 1944 előtti politikai küzdelmek érdekes alakjai. Sigray Antal a nemes arisztokratikus konzervativizmus európai jelentőségű megszemélyesítője volt. A jogegyenlőség, a tiszta politikai humanitás és a német terjeszkedéstől független nemzeti érdekek bátor előharcosa. Erre gondoltak egykori barátai és hivei a gyászmisén, melyet Marczell Mihály pápai prelátus mutatott be. A régi barátok és hivekközött ott voltak többek közt Rassay Károly és Cserkonics Iván is. \
