Krónika, 1947 (4. évfolyam, 1-11. szám)

1947-10-15 / 10. szám

f 1947 október 15.

“KRÓNIKA”

<MK OLDAL

lünk; tajtékzó szájjal, ökölbeszorított kezekkel és akasztófa emlegetéssel. Nem a hivatalos magyar külpolitikái szervek, hanem a kom munizmus bukása után emigráló és most újra aktivitásba kezdő magyar kommunisták igyekeznek megfojtani bennünket, ahol és ahogy lehet.

Pártjuk leplező neve “Magyar Függetlenségi Mozgalom”. A fran cia hatóságok előtt mint szerény munkásérdekeket védő csoportosulás van nyilvántartva, de lényegében Marxista elvekben gyökerező világproletári győzelmet hirdető internaionalista párt az egész.

Pillanatnyi programmjuk; Megakadályozni minden munkát, amit nem ők végeznek, megsemmisíteni a keresztény missziókat, ahol menedéket talál minden magyar, aki segítséget kér és lehetetlenné tenni mindent ami nem kommunista. Propagandájuk Hazánknak többet árt, mint használ. Vezetők? Jobb nem is beszélni róluk. No és a hivatalos szervek; Követséget ne tárgyaljuk, mert hivatalból baloldali, de a kulturális intézmények és vezetői; Magyar Tudományi Központ; Párisi. Uj vezetője megbízását nem csak tanulmányi

ügyek vezetésére kapta, éppen úgy, mint egy északfranciaországi egyetem hirtelen kinevezett lektora. Dolgoznak látszólag kulturális téren is, de politikai és katonai munkásságuk nagyobb ennél. Dehát egy magyar kiutazási engedélyért el kell adni még a lelket is, ha nem meggyőződésből, de valamiért valamit alapon meg kell szolgálni.

Mindannyiiarrbennünk, köztünk keresik a gyászmagyar labanc nyilasokat és nem tudják elképzelni, hogy nemcsak nácista életszemlélettel, hanem meggyőződéses magyarsággal sem lehet kollaborálni a mostani rezsimmel.

Veszteni valónk semmi sincs még az életünk sem, hiszen az nem a miénk, hanem a hazánké. Ezért várjuk az leszámolás óráját, hogy mi is aktiven résztvehessünk az ország felszabadításában, mert az igazi felszabadítás lesz, nem olyan mint a vörös hadseregé.

További magyar munkát, erős hitet és győzelmet kívánva

mély1 tisztelettel és hazafias üdvözlettel köszönti: Aláírás.

(A levéliró az otthoni rokonaira tekintettel kérte neve mellőzését.)

SLACHTA MARGIT

számonkérő nagy beszéde

a Magyar Köztársaság Elnökének a béke megkötésére való felhatalmazásáról szóló törvényjavaslat tárgyalásakor.

' Elmondotta a Nemzetgyűlés 1947 február hó 5-én tartott ülésén.

Slachta Margit (pk): “T. Nemzetgyűlés! Elnézést kérek a halk beszédért, de rekedtségem folytán nem tudok hangosan beszélni.

Nagyon megértem, hogy a pártok nem óhajtanak a felhatalmazáshoz hozzászólni, illetőleg, hogy nem jelöltek ki szónokokat, mert mit is mondanának; hiszen annyi időnk volt a béke előkészítésére és ezirányban idejében nem történt semmi.

Amikor a múlt és január 31-én az államforma kérdését tárgyaltuk, már akkor bátor voltam a nemzetgyűlés figyelmét ráirányítani arra, hogy sokkal sürgősebb volna a béke előkészítésével foglalkozni. A tt. jobboldalról erre egy hang azt mondotta, hogy az államforma kérdését is elintézik és a békét is elő fogják készíteni. Az előző megtörtént. Kérdezem, megtörtént-e a másik?

Azután' következett a békeelőkészitésnek negativ módja, amenynyiben a kormány érdektelenséget nyilvánított a határkérdésben, sőt a t. baloldal részéről zugó vihar adta tudtára a nemzetgyűlésnek, hogy hazaárulás még a magyarlakta területekre is jogot formálni.

Amikor a miniszterelnök ur nyugati utjával kapcsolatban utaltam Apponyi óriási erkölcsi tőkéjére, amely számunkra a nyugati államokban tartalékolva áll, akkor a baloldalról egy hang közbeszólt, hogy “nem érdekel”. így tehát értem, ha most, amikor ezeknek a sorozatos negációknak a végkonkluziója bekövetkezett, egyik párt sem kíván szólni.

De miről is beszélhetnénk most? Lehetne szólni arról, hogy egyáltalán nem ismerjük a békefeltételeket. A címek és rangok eltörléséről szóló törvényjavaslat heteken keresztül a birtokunkban volt és ha most magukról a békefeltételekről nem is tárgyalunk, mert a dolgok sorrendjét úgy állapították meg, hogy majd a becikkelyezésnél, azért mégis egészen máskép adja meg a Ház a felhatalmazást az eláirásra, ha konkréten tudja, hogy minek vállalásáról van szó, mintha tájékozatlan. Hogy semmi mást ne említsek, említem azt, hogy körülbelül 2000 millió vagyis kétmilliárd dollár az a teher, amely ezzel a békekötéssel a nemzet nyakába szakadt.

Vagy pedig beszélhetnénk talán ebben a komor órában arról, hogy most fájón megértettük, hogy a világon a legnehezebb pályához, a legnehezebb munkához, a törvényhozáshoz és az államvezetéshez előkészületre, hozzáértésre és szaktudásra van szükség. Ha egy kicsi gazdaság vezetése nem nélkülözheti azt, ha egy ipari munka feltétele a hozzáértés, hogyan gondolhattuk, hogy ez egy egész állam ügyeinek intézéséhez nem szükséges?

Azt gondolom, hogy ha most egy\ kissé áttekintjük a történteket és a következményt, akkor talán magunkban csendben megvalljuk, hogy a népnek hízelgő szavakkal adtunk helyt, amikor elhittük, hogy a földön mindenhez kell hozzáértés, csak a legnehezebbhez, a legfelelősségteljesebb intézkedésekhez nem, amelyek milliók sorsát és generációk jövőjét döntik el, mert hiszen hogyan fog egy tizenhat megyére összezsugorodott kicsiny ország 2000 millió dollárt letörleszteni?

Fiaink és unokáink is roskadozva a terhek alatt, meg fogják emlegetni apáik és nagyatyáik nevét.

De ennél a kérdésnél talán elmélkedhetnénk arról is, hogy hiba van az államformára vonatkozó alaptörvényünkben, amelyből teljesen hiányzik az Úristen szent neve és láthatjuk, hogy az emberi természet az isteni kegyelmek nélkül mennyire gyenge, mennyire szereti önmagát. A közügyek kárára saját magára szavaz, ha neki abból valami előnye származik. Úgy tetszik nekem, hogy1 olyanformán voltak sokan, mint a gyermek, aki ott ül a volánnál és örül, hogy a kocsi fut, ámbár nem érti szerkezetét. Igen, a hazánk kocsija is futott most, de belefordult a hozzánemértés folytán a legmélyebb szakadékba.

Vagy beszéljünk-e arról, hogy a sanfranciscói okmány elvei és a békefeltételek között milyen óriási ellentét jelentkezik, milyen nagy ellentét? Beszéljünk-e arpól a csalódásról, amely bennünket ezirányban ért? Hiszen reméltük, hogy a természetjog, a nemzeteknek az élethez való joga lesz az alapja ennek a béketárgyalásnak. Nem, t. Nemzetgyűlés, erről nem beszélhetünk. Emlékezzünk vissza arra, hogy amikor a határkérdésekről volt szó és az érdektelenség bejelentetett, amikor a területi igényre és a magyar testvéreinkhez való igényre a hazaárulás bélyege nyomatott, akkor kívülről jöttek olyan hangok, hogy ugyan miért is küzdjenek ők a mi érdekeinkért és jogainkért, ha mi nem tartjuk indokoltnak, hogy értük harcoljunk, sőt azt állítjuk, hogy ezirányban nincsenek is igényeink.

De főleg beszélhetnénk arról, amiről minden legyőzött nemzet tárgyalt, — hogy egyáltalában aláirjuk-e a békediktátumot vagy nem? Hozzáértők azt állítják, hogy ha aláírjuk, ha nem, ez a gyakorlatban mindegy. Lehetséges,, én nem vagyok jogász. Azt azonban tudom, hogy morális értelemben nagy különbséget jelent az, ha egy nemzet ellenállás nélkül adja fel jogait és életlehetőségeit, vagy ha küzd érettük. Csakhogy annak az álláspontnak motívumai, hogy elvben nemet mondjunk és ne írjuk alá, mindabból a szellemi és erkölcsi világból valók, amelynek igazságai sokunk számára már mintegy hozzáférhetetlenek, merthiszen attól a világtól már régen elszakadtak. Az elvhüség, a hősiesség, a hazaszeretet régi értelmezése, a gerincesség, az áldozatosság és mindannak vállalása, ami egy ilyen nagyszerű állásfoglalás folytán ránkszakadna, hősiességet tételez fel. De vájjon a hősiesség jegyében folyt-e le eddigi közéletünk? Állásfoglalásaink bátrak, alkutlanok voltak-e? Nem, állandósult a materiális, a gyakorlati szempont, a kenyérkérdés, a megélhetés! Vájjon nem mindezek lebegtek-e a szemünk előtt és vájjon nem a pártkérdés volt-e mindig a vörös vezető fonal? Kérdem; amire mi hosszú időn keresztül nem gondoltunk, amire nem neveltük rá magunkat, ellenkezőleg, amitől elszoktattuk mentalitásunkat, — értem itt a hősiességet — hogyan jelentkezzék az most úgy, hogy minket egy lelkesítő, egy alkutlan ellentállásra hangoljon? Nem, t. Nemzetgyűlés, jazzband muzsika nem végződhetik korális zene akkordjaival. Ezért nem hozza a Nemzetgyűlés napirendre ezt a kérdést sem. A sivár közszellem nem ad erre alapot.

Egészen más szempontból szeretném tehát mai ülésünk tárgyát megvilágitani.

A Szentirás mondja: ha az emberek hallgatnak, akkor a kövek fognak megszólalni. Én ezt ilyen parallelben emlitem meg; ha a nemzetgyűlés hallgat, akkor esetleg jelek fognak előttünk,cikázni, amelyek nem erről a földről jönnek.

Emlékeztetem a t. Nemzetgyűlést, hogy több ilyen jelünk volt már. Az első tavaly az Apponyi centenárium. Azért látok abban felsőbb jelet, mert Ő volt az ország külpolitikai harcterének hőse, oroszlánja. Intés volt, hogy mit dolgozott, milyen erőket fektetett be a külpolitikai talajba hazája érdekében.

A második jelet az augusztusi felhatalmazási törvénnyel kapcsolatban kaptuk. Ennek vitája Szent István hetébe esett, a nagyszerű Szent Jobb körmenet után két napal. Ugyanakkor Szent István hetében ült össze Párisban a külügyminiszterek békekonferenciája. Erről a tárgyról beszélvén, a tisztelt baloldalról hangzott el egy közbeszólás, hogy: mit kaptak a körmenetben azok, akik résztvettek? És hozzátette: talán malasztot, vagyis kegyelem? Mély sajnálattal kell felelnem, hogy nem. Nem kaptunk ott kegyelmet. Szent István alapitó királyunk élete müve bizonyára nem közömbös előtte,, hogy népe és nemzete hogyan él és mit tesz szent örökségével. Ez a kéz nem nyúlt ki áldóan a párisi konferencia fölé, hanem zárva maradt, mit az ereklyetartóban és mi itt maradtunk egy szomorú, az első, a trianoni békekötésnél sokkalta szomorúbb, szigorú békediktátum következményeivel.

A harmadig ilyen megnyilatkozás., ilyen jel, amely már szikrázva cikázik végig a nemzetgyűlés üléstermében — és szinte azt mondhatnám, hogy történelmi szellemjárás, — a február 10-i dátum, amikor a békediktátumot a kormány meghatalmazottja alá fogja írni. Azért jel ez a február 10-e, mert ugyanezen a napon feküdt hosszú munkája és harcai után virágoktól és babérkoszorúktól borított ravatalon Apponyi Albert gróf. Ezgn a napon szentelték őt be Genfbe. A programra szerint az aláírás Párisban hat órakor fog megtörténni. A vonat, amely a koporsót drága terhével együtt hozzánk hazahozta, 10-én 5 óra 37 perckor robogott ki a genfi pályaudvarról.

T. Nemzetgyűlés! Rajtunk áll, hogy vájjon látván látunk-e és hallván hallunk-e, hogy megértjük-e ezeket az összefüggéseket és ezek belemarkolnak-e a szivünkbe?

Apponyi Albert pillantnyi eredményei a trianoni fronton nem