Krónika, 1947 (4. évfolyam, 1-11. szám)
1947-10-15 / 10. szám
) 8-IK OLDAL. "KRÓNIK A” 1947 október 15, élni? — most álom-házaknak tűnnek előttem. Hála az itteni tisztelendő urnák, aki itt tevékenységét a legnagyobb önzetlenséggel és agilitással végzi, sikerült létre hozni itt is egy csekészcsapatot 2. sz. Árpád cserkészcsapat néven s igy lehetővé tették, hogy a magyar ifjúságot összefogjuk és a körülményekhez képest rendre szoktassuk és szentistváni szellemben neveljük. Felvetettem azf az ötletet, hogy keressünk egy amerikai cserkészcsapattal kapcsolatot, amely esetleg testvérül fogadná ezt a magyar D. P. csapatot. Szegény tisztelendő ur csak rámnézett, keserűen elmosolygott és ezt mondta: Ezt már próbáltuk fiam, de elgáncsolták. “Most csak annyit kérdezek: Tehetünk mi többet, hogy segítő kezek után járunk? Az eredmény: elutasítás. Pedig látnák azok a magyarok, hogy hogy igyekeznek ezek az apróságok itt tanulni s csillogó szemmel, sápadt arccal de éneklik a “Hazádnak rendületlenül”-t, de meddig? Az itteni gyerekek legalább 40-50 százaléka alultáplált, pedig szegény szülők igazán mindent megtesznek, hogy semmiben ne legyen hiány és mégis. Szótlanul állok mikor hallom, hogy minden más nemzetnek van segitőszerve Amerikában, csak a magyarnak nincs. Véres szájjal hangoztatjuk, hogy ezer éve állunk szilárdan és vérzünk hiába a kelet és nyugat között és a nyugat mégsem akarja elismerni érdemeinket, nem értenek meg. Ha a saját fajtánk nem ért meg minket akkory-gunk van nekünk igy beszéli:' Elpirultam, mikor olvastam a “Nyugatosok postája” cimü rovatot. Köszönet Önnek Szerkesztő Ur a leközlésért, de szégyene a magyarságnak. Az amerikai néptől már kaptak kis magyarjaink ruhafélét, de az ottani magyarságtól semmit. Ne gondolja most azt a Szerkesztő Ur, hogy én mindent az ottani magyarságtól várok, vagy szeretném ha eltartanák mindet itt, de higyje el, hogy fáj amikor tudom azt, hogy kis áldozattal nagy örömet lehet szerezni és ezt se teszik. Erdély, Bácska, Felvidék viszszacsatolásakor tudom milyen örömmel vittem a használt ruháimat a cserkészekhez, hogy osszák majd szét az arra rászorulók között s velem együtt ezer és ezer magyar diák és fiú csinálta ugyanezt, de ugylátszik a háború megváltoztatta az embereket s ahelyett, hogy egymáshoz közelebb hozta volna, még jobban elvadította egymástól. Bocsánatát kérem kedves Szerkesztő Ur, hogy levelemmel fárasztottam, tudom, megfogja érteni. .. Isten áldja további munkáját, a magyarok érdekében s üdvözli hazafias tisztelettel, Raab Rudolf, Lenzing bei Vöcklabruck, Postfach 19. Oberösterreich U. S. Zone. SEGÍTSÜNK OTTÓ TRÓNÖRÖKÖSNEK! Innsbruck, 1947 augusztus 4. Mélyen Tisztelt Szerkesztőség! A napokban egyik magyar "menekült” társam jóvoltából kezembe került a “Krónika” folyó évi április 15-iki 4-ik száma. Nagy örömmel olvastam azt és napokig — az utóbbi időben nem élvezett kellemes érzéssel töltöttek el annak cikkei. Többször elolvastam, már majdnem kívülről tudom az egészet. Sokat jártam az osztrák parasztság körében. Sok osztrák paraszttal sokat beszélgettem. Természetesen majdnem mindig felmerül a kérdés, hogyan lehet elképzelni az európai kibontakozást. Nagyon meglepett, hogy az osztrák parasztság túlnyomó többsége legitimista, mert aki koránál fogva végig élte a különböző korszakokat, vagy elég idős volt ahhoz, hogy másoktól hallott adatok megérlelődhessenek benne és azok alapján összehasonlítást végezhetett, majd nem kivétel nélkül azt mondotta, hogy Ausztriának Magyarországgal együtt, esetleg Horvátországot is bekapcsolva királyságot kell ismét csinálni és azt a legtermészetesebbnek tartották, hogy Ottó királyfi lesz a király. Ez is meglepett engem, hogy mindenki Ottó királyfiról beszél. Én ezt úgy magyaráztam, hogy ezek a jó osztrák parasztok annak idején a királyságot Ottó királyfival hagyták abba, most ugyanott kezdik. Az a meggyőződésem, hogy Magyarországon is nagyon sokan gondolkoznak hasonlóan az osztrák paraszthoz. Sohasem fogom elfelejteni, hogy szegény nyugodjon Édesapám, aki egy szerény fizetésű állami tisztviselő volt mindig ereklye gyanánt őrzött egy tüérmet “IV. Károly Király” felírással. Még mint kisdiák kérdeztem tőle, hogy miért őrzi azt az érmet és akkor azt mondotta, hogy tudod fiam most békesség van és Horthy kormányzó tölti be a királyi széket, de Magyarország ma is királyság, én a mai állapotoknak ellenében nem tudok tenni semmit, de ha a sors egyszer ugyhozná, hogy Károly Király, illetőleg Ottó Királyfi visszajöhetne, akkor én is és egészen biztosan te is segítenénk a sorsnak. Pedig Édesapám csak 1941-ben halt meg igy módjában volt az államvezetések közötti differenciát lemérni és le is mérte és mindig ezen az állásponton maradt és mindig várta, hogy mikor segíthet a sorsnak. Sajnos az ő sorsa ezt nem engedte meg, de majd talán a fiainak megengedi. Fizetésem felmegyen havi 600 schillingre, ezért kapok a jegyeimre havonta kb. 9 kiló kenyeret, 1 kgr. zsirt, 25 dgr. cukrot, 1 és fél kilogram húst, 16 dekagramm sajtot, 1 kgr. lisztet, illetőleg tésztát és 40 cigarettát (ebben benne van a munkásjegyre kapott élelem is). Ezekért fizetek vagy 50—60 schillinget. De ebből egy munkásember legfeljebb egy-két hétig tud megélni, ehhez valamit pótolni kell, azt pedig csak a fekete piacon lehet beszerezni, ahol nem csak hogy elmegyen az egész fizetésem, hanpn még akkor is mindig éhezek., pedig kisétkü ember vagyok. Nem is tudom mit csinálnak azok, akik csak 300-at keres. nek és abból még családot is ellátnak. Hogy aztán -a fekete piac hogyan áll, illetve viszonylik a fizetésemhez arra is adok támpontot. A fekete piacon egy kiló cukor 100-120 Schilling, egykiló hús 50 Schilling, egy cigaretta 1-2 Schilling, egy ruhára való szövet, hozzávaló nélkül 1000 Schilling, egy dollár 110-120 Schilling. Remélem a .délafrikai államokban, ahová reményem van kivándorolni, többet fogok keresni mint havi 5-6 dollárt (mint fenti számítás szerint a fekete piachoz viszonyítva itt keresek). Kérve kérem, csak írjanak főszerkesztő urék sok-sok jót a “Krónika”-ban, talán az álmunkat teszi, szebbé, elviselhetőbbé és részünkre még ezt sem nyújtja senki, tehát még ezért is nagyon sok köszönetét küldünk, őszinte magyaros tisztelettel: ÉLJEN OTTÓ KIRÁLY! SZÉP ANDRÁS, volt magyar királyi százados. ZÁRKÓZZUNK FEL A SZENT KORONA VÁROMÁNYOSA MÖGÉ! Tisztelt Szerkesztőség! Hol legnagyobb a szükség ott van legközelebb a jó Isten, Lapjuk — a Krónika május 15-iki számának kézhez vétele és elolvasása után mindjárt ez jutott eszembe. Ai kinnlévő magyarok mindegyikétől csak hálás köszönő levelek keresik fel Önöket, mert lapjuk bátor kiállása miatt mitiífanynyiunkban megérlelődik az a tudat, hogy mégsem vagyunk egyedül a világ magyarságának egy elhagyott kis szigetén, törődnek immár velünk is. A világ minden részében kezdik belátni, hogy nem minden magyar bűnös, aki nyugaton keresett menedéket, hanem vannak ugyan sokan olyanok is, akik a nyugati demokráciát a keleti kommunizmussal nem egyenlően mérlegelik. Erőt ad lapjuk, hogy a jobb magyar jövőbe vetett, de ma elfogyni készülő hitünk ismét lángra kapjon és töretlenül bízzunk továbbra is abban, hogy szeretett hazánk most csak egy súlyos megpróbáltatás idejét éli, de melyből megvan a kiút és ezt a magyar Szent Korona jogos várományosa mutatja, aki mögé minden magyarnak egy emberként kell felzárkóznia. Kérjük Önöket, legyen lapjuk a szent magyar ügynek a továbbiakban is világitó fáklyája és hogy lelki vigaszuk a hányatott magyaroknak is meglegyen, küldjék el lapjukat a kért címekre, helységenként legalább egy példányban, hiszen egy éhezettnek nem kedvesebb egy darab kenyér, mint nekünk, tőlünk távollevő testvéreink lapja, a Krónika. Magyar testvéri szeretettel: Toza Gábor, Éljen Magyarország, éljen Ottó király. Cim: Toza Gábor, Kufstein, Villa Lüthi, Österreich, Tirol. KÜLFÖLDÖN IS FOLYIK AZ ÜLDÖZÉS ...(Franciaország) 1947 junius Bocsánatot kérek, hogy rótt írásommal csak magyar testvériségünkre támaszkodva teljesen ismeretlenül is zavarni merészelem. Engedje meg, hogy bemutatkozzam mielőtt még nem valami érdemleges gondolataimat leirnám. Nevem: Nem fontos. Talán helyetthegithetném is egy szóval; bujdosó. Valamikor a magyar középosztály egyik csendesen dolgozó és küzködő munkása voltam. A munkácsi tejipari szakiskolában tanítottam a nálamnál idősebbeket a szakkérdések mellett arra is, hogy ha gyarmatnak tekintett Kárpátalján élünk is magyarságunkat nem szabad felejtenünk, a hazaszeretet, hanem egy lelki szükséglet a mi életünk, világnézetünk teljessétételéhez feltétlenül szükséges. Azóta mint katona meg jártam Németországot, nem szimpátiából, hanem becsületből és kötelességteljesitésből még kívántam is a győzelmet. Amerikai hadifoglág, franciaországi bányamunka, sok-sok nyomorúság, lemondás összecsikorduló fogakkal való hallgatás és önkinlódás után kint maradtam, mert az annyit emlegetett és a hazai sajtóból mást sem halló szabadság és demokrácia pipafüst és humbug, hogy a világ szemét bekössék és diktatórikus terrorjukat leplezzék. Dehát .miért is írom mindezt? Egyszerű a felelet. Időnkint kezembekerülő lapjukból látom, hogy vannak még Magyarok és van még hazaszeretep- Sajnos, hogy egy más földrészről kell kap nunk a biztatást és a magyar jövendőbe vetett hit ápolását és nem otthonról. Szerkesztő Uram és munkástársai kezében szívesebben látnám a magyar tájékoztatásügyi minisztérium vezetését, mint akármelyik mostani elvtársnak nevezett keletről irányított és keletre orientálódó “orosz állampolgárságú" magyarnak nevezett, illetve csúfolt senkiinek. Észrevettem, hogy a franciaországi bujdosók (tudatosan kerülöm a nyugatos megnevezést, mert mindig Ady “itt az ideje össze kell esnem” és egyéb lemondó elgyötört és harcolni nem tudó gondolatsorai ugranak tudatomba képzettársítás kapcsán, ha ezt a kifejezést hallom. Márpedig nekünk harcolni és győzni kell — ha élni akarunk!) létezéséről, éléséről és figyelő várakozásáról semmit sem tudnak, legalább is nem írnak odaátról. Európában ténylegesen Franciaország az egyedüli ahol nemes értelemben vett demokráciát találunk. Ezért húzódtunk itt meg elég sokan. Dolgozunk mindanynyian, mert élni kell. Eddig tollal, könyvvel, Írógéppel; most a két kezünk, a markunk erejével. Vagyunk; tanárok, építészmérnökhallgatók, egyetemi tanársegédek, gazdászok, közgazdák, papok, tanítók, bányászok, kézmunkások, parasztok, de mindannyian; Magyarok. Csendesen dolgozunk, hogy a hírünk ne kelljen szárnyra, mert itt úgyis sokat fecsegnek ró-