Krónika, 1947 (4. évfolyam, 1-11. szám)
1947-10-15 / 10. szám
1947 október 15, “KRÓNIKA” 74K OLDAL EGY RÉGI LEGITIMISTA BÍRÓ LEVELE Mélyen Tisztelt Főszerkesztő Ur! A múlt év november óta készülök ezt a levelet megirni, azóta, amióta a “Krónika” első száma a kezembe került. Szomorú bujdosó életem első nagy és reménykeltő élménye volt ez. Mégis a létfenntartás emberfeletti hajszája, amely ben állandóan őrlődöm, mindezideig megakadályozta, hogy gondolataimat megfelelő formába öntsem. Mint exponált bírósági embernek sok dolgom volt kommunista pörökkel. Ezért amikor 1944. év őszén a szovjet csapatok előretörése kezdődött Magyarországon, számomra nem is lehetett más választás, mint gondolkozás nélkül nyugat felé menteni magamat és családomat. Nem azért, mintha a második világháború végső kimenetelét illetőleg még valami illúziókat tápláltam volna, mert hiszen azzal már 1941 óta tisztában voltam. Menekültem és mentettem családomat azért, hogy a nyugat felől közeledő nyugati szövetséges hatalmak megszálló katonai erejének oltalma alá kerüljek a szovjet előretörés elől. 1945 januárja óta élünk már itt. Lelki és testi erőink fogyatékán vagyunk, reménységünk haldoklik. Magyarország szörnyű helyzete kétségbe ejt mindenkit, elsősorban családom tagjait. Csak én hiszek a magyar jövendőben, amint “Hiszek egy Istenben” úgy hiszek “Magyarország feltámadásában”. Tengetjük magunkat úgy* ahogyan lehet. Kemény megfeszített munkával, soha nem szokott testi megerőltetés mellett alig tudunk annyit összeszedni, hogy gyermekeinknek a szűkén értelmezett mindennapi kenyeret biztosítsuk. Mindnyájan teljesen lesoványodtunk, vérszegények és erőtlenek vagyunk már. Feleségem már az u. n. "vészes vérszegénység” határán van, májinjekciókat kellene kapnia, de itt ezt nem tudjuk megszerezni, nekünk nem adnak semmi módon és utón. Keresményem még arra sem elegendő, hogy a hatóságilag megszabott élelmiszeradagokat és lakás-tüzelőszükségletünket biztosítsa, pedig ez a mennyiség (legfeljebb 1200 kalória naponta) éppen csak az éhenhalástól ment meg. Hogy ezt pótolni tudjuk vala mennyire, magunkkal hozott csekély ingóságainkat, legkedvesebb tárgyainkat kell lassanként eladogatnunk, de ez sem elég és már nem tart sokáig, lassan elfogy mindenünk. Itt tornyosul előttünk a nagy kérdés, minden D. P. személy nagy kérdőjele: a kivándorlás réme! Ausztriában már nem maradhatunk sokáig, talán pár hónapig tűrnek még bennünket, azután menni kell valahova, de hova?! Főszerkesztő Ur! Én nem tudok élni a hazámon kívül. Talán paradoxon gyanánt hangzik, hogy éppen amerikai magyaroknak irom ezt, de nem tehetek róla. Az évtizedek és évszázadok által elcsépelt, most azonban újabban lesajnált, kigunyolt jelmondat: “Extra Hungáriám non est vita, si est vita, non est ita!” nekem a véremben van, testem minden atomja, lelkem minden gondolata magában hordozza ezt. Nem akarok elszakadni a hazámtól, nem akarok a közeléből eltávozni, nem akarok Európából elmenni, mert érzem, hogy akkor többé hazámba vissza nem térhetek, elsodor az élet ismeretlen világrészbe menthetetlenül, visszahozhatatlanul. És ez a gondolat, hogy hazámat viszont nem láthatom, hogy nemzetem kötelékébe vissza nem térhetek és hogy gyermekeimet magyarnak nem nevelhetem fel, számomra egyértelmű a halállal. De mit tegyek Főszerkesztő Ur! Innen mennünk kell. Sorsunkat mostmár a Nemzetközi Menekültügyi Szervezet (I. R. O.) irányítja és a jelenlegi helyzet szerint már kisórólag a kivándorlás vonalába állította be. Még pedig mint Ex-Enemy személyeket meglehetősen rosszindulatúan kezeli. Csak a legutolsó sorban és a leggyengébb elhelyezést, legsanyarubb elbánást várhatjuk, ki vagyunk szolgáltatva védtelenül, kidobtak bennünket az országúira. Még csak annyit kívánok megjegyezni magamról, hogy amint egyik oldalról elvi ellensége vagyok mindannak, amit a marxismus bármelyik változata jelent, másrészről alkotmányjogi meggyőződésem a törvényes (legitim) királyság helyreállítása Magyarországon, Nem azért, mert ez most újabban kezd divatba jönni, hanem azért, mert 1920 óta fejlődött ki bennem ez a felfogás. Előbb érzelmi alapon, később tanulmányaim során mint közjogi meggyőződés és politikai elgondolás. Ezt hittem és követtem akkor is, amikor az még nem volt divat és amikor emiatt környezetem legközelebbi tagjaival is ellentétbe kellett kerülnöm. Mindezt csak mellékesen jegyeztem meg annak jellemzésére, hogy mit jelent számomra a Krónika. Utoljára leszögezni kívánom, hogy levelemet nem szántam a nyilvánosság számára. Főleg nem annak személyi vonatkozású részeit. Édesanyám, testvéreim otthon élnek Magyarországon, rajtuk töltené ki bosszúját a bolsevista rendszer mindazért, amit én idekinn ellenük vétek. ...(Ausztria) Aláírás (Segíteni kívánóknak örömmel adjuk meg a címet). A JÓ ISTENRE: SEGÍTSETEK! Drága magyar testvéreink! A sorsnak leírhatatlan de elviselhetetlen fájdalmai közt megtört lélekkel szól hozzátok egy magyar testvértek — miután szeretettel kérlek benneteket vegyétek szivetekre e levelem tartalmát — melynek -minden sora igaz szívből a legőszintébben hangzik felétek. 1945-ig éltem otthon súlyos betegen. A keletről jövő frontot nem várhattam meg, mert tudtam, hogy a hosszú súlyos harcok alatt nem fog. velem senkisem törődni és akkor a nyomorúságban elpusztulok. (Katona nem voltam, hiszen még ifjú vagyok) Mint civil úgy hozott ki engem is a front elől menekülő ember áradat — ide Ausztriába. Két éve már elmúlt, hogy itt vagyunk. A ruhával, cipővel lerongyolódtunk. Venni nem lehet. Cipő szám 42-45 és 41 ing szám 39 ruha 178 cm. magas felnőtnek (v. 170). Nagyon kérünk benneteket sietve segítsetek! Drága magyar testvéreink, a már elviselhetetlennek ható fájdalmas élettől — hulló könnyekkel vannak e sorok megírva. Sokat ' éhezünk és fázunk. A jó Isten szeretetével kérünk benneteket: Segítsetek rajtunk, ami szakadt ruháitokat és cipőiteket félre dobtatok — szánjatok meg vele bennünket. Fohászkodva kérünk segitsetek! hálásak leszünk. Drága magyar testvéreink! — hogy mindenünket elveszítettük, mi csak most tudjuk igazán, hogy mit jelent hazátlan,, hontalanul élni — miután minden érzésünk csak mindjobban hozzátok var és köt. Éhezve dolgozunk. Még csak egy megnyugtató cigarettához is néha juthatunk. Segitsetek síró leikeinken!! Mi nem fogunk rólatok megfeledkezni. Hálás magyar testvéri szeretettel üdvözlünk mindnyájatokat. Alexander Ruzsits, Kunstmaler Gasthof Badl (Ampass) II. Stock Zimmer No. 27. Solbad Hall (In Tirol) Österreich. “SZÉGYENE A MAGYARSÁGNAK” Mélyen tisztelt Szerkesztő Ur! Most olvastam épen a “Krónika” 6-ik számát s annak .vezércikke, továbbá “Nyugatosok postája” rovata indított arra, hogy egy pár sort írjak Önnek. Mielőtt elkezdeném mondanivalómat, engedje meg, hogy bemutatkozzam: 22 éves budapesti közgazdasági egyetemi hallgató vagyok, 1945 áprilisban jöttem Ausztriába s azóta is itt élek, várva a bizonytalan jövőt. Meg kell említenem, hogy a cserkészeten kívül semmi néven nevezendő pártnak vagy egyesületnek tagja nem voltam, tehát nem külső körülmények befolyása alatt nem szándékozom hazamenni. Eddig is olvastam a “Krónika” cimü folyóiratnak körülbelül 3-4 számát, de egyik sem volt oly hatással rám, mint a legutolsó. Valahogy ez ki kirobbantotta belőlem azt a sok-sok fájdalmas keserűséget, melyet az ember némán napról-napra magában hordoz s talán most hirtelen nem is tudnám azt erre alkalmasabb személlyel közölni, mint Önnel kedves Szerkesztő Ur, aki — bár ez túlzás — felelős talán egy kicsit érzelmeimnek eme megnyilvánulásáért. Vezércikkükben közlik Ottó trónörökös felhívását a világ magyarjaihoz, amelyben elismerem nagyon lelkesen próbálja felrázni a magyarságot tétlenségéből. Kérdem azonban melyik magyar lesz az, akinek a mindennapija megvan ( tisztelet a kivételnek), aki azon fog gondolkozni, hogy mi is fog történni egy kis Magyarországgal, ott távol a Balkánon. Tudom, Szerkesztő Ur most azt gondolja, vagy mondja, hogy lám egy kishitű magyar, esetleg hazafiatlan együgyü polgár, de higyje el nem. Két és fél éve itt élek a magyarok között, majdnem mindegyiknek ismerem a gondolatvilágát s ez bátorított fel arra, hogy e cikkre személyesen válaszoljak. Valami keserűség szorította öszsze a szivemet mikor az itt élő magyarságnak tömeges kivándorlási jelentkezését láttam. Először örültem, mert azt gondoltam, hogy ha tisztultabb lesz a politikai élet Magyarországon, ezek úgyis két kézzel kapnak a hazamenetelre. Azután beszéltem velük Szerkesztő Ur! Én nem tudom azt az érzést leimi, ami akkor elfogott. 70 százalékban azt válaszolták, hogy nem akarnak többé visszamenni. Volt amelyik azt mondta: “szégyelem, hogy magyar vagyok.” S ne gondolja most, hogy ezek nyilasok voltak, csak nem szeretik a szélsőségeket s ezért keresnek most uj hazát. Ők már élvesztették a reményt, de ez nem rajtuk múlott. Ez a nyomorúságos élet kint az idegenben sok száz magyart kozmopolitává nevelt, akik ha egyszer kivándoroltak, dolgozni fognak a családjukért és lassan elfelejtik, hogy valaha is magyarok voltak. Velük se törődött senki á nyomorban, ők miért törődjenek a mások életével és Magyarországgal, ha majd egyszer jól megy nekik? És nincs igazuk? Egy nép sem találkozik annyi közönynyel külföldön mint a magyar. Azok, akiknek személyes kapcsolatai voltak magyarokkal, csak a legjobbakat mondják, de mit ér az, ha egyszer külföldön nincs jó propagandánk. Beszél a felhívás az összefogásról. Hogy fogjon össze ez a csekély kis magyarság itt ha nincs vezető? Nagyon kevés az az ember ma, aki vállalni mer valamit itt Európában. Szólamokat és négy szavakat lehet mondani, de mit használ ez nekünk? Az amerikai magyarságnak nincs szüksége szép szavakra, úgyis tudják, hogy mi történik, nekünk pedig tetteket kell mutatni, nem buzdítást. Minket kivetkőztetett a nyomor, megvetett D. P. vagyunk. Hazulról nem támogathatnak senkit, mert nem lehet, máshonnan meg nem akarnak. Kedves Szerkesztő Ur! Ne értsen félre, ezt még soha senkinek nem mondtam, inkább vigasztalok mindenkit s igyekszem az ittenieket csendesíteni s épen azért csak Önnek irom le azt ami a szivemet nyomja. S Ön, aki most kőházba kulturkörülmények között él, megfogja talán érteni, hogy most nem a szép szavaknak az idejét éljük. Én nem magamnak vagy családomnak kérek adományt, mert egyedülálló vagyok, hanem annak a sok-sok ártatlan éhező magyar gyereknek, akik azt se tudják miért vannak itt s hogy hová mennek. Ez a közös élet s a körülmények annyira elvadították a gyerekeket is, hogy néha szinte felriadok a gondolattól: mi lesz ezekből? Az Amerikában élők ezt nem tudják átérezni, elismerem, de Budapesten a nyomortanyák, — amelyek mellett ha elmentem azt kérdeztem mindig hát igy is lehet
