Krónika, 1947 (4. évfolyam, 1-11. szám)
1947-10-15 / 10. szám
4-IK OLDAL' “KRÓNIKA” 1947 október 15. Két magyar Lidice TELJES RABSZOLGASÁG. Budapestről írják nekünk: A “Magyar Egyiház” református amerikai magyar folyóirat legutóbbi számában jelent meg nt. Urbán József szerkesztő tollából ez a kiváló fontosságú cikk, melyre azzal hívjuk fel Amerikában és a külömböző európai országokban levő olvasóink figyelmét, hogy a két kár pátaljai község és a bolsevik rendszer felkényszeritésének ál dozataivá lett magyar lakóik tragédiájának hírét minél szélesebb körben segítsenek elterjesz teni. Lidicét tudvalevőleg a nácik a földdel egyenlővé tették, férfilakosságát kiirtották, a nőket és gyermekeket pedig elhurcolták. Mindezt azért tették, mert a Hitler által kiskirállyá tett "hóhér'’ Heidrichet, Csehország protektorát ismeretlen tettesek ennek a jelentéktelen kis falunak a határában gyilkolták meg s a falusiak nem voltak hajlandók elárulni őket, bár állítólag a gyilkosság elkövetése után közöttük bújtak meg. Szeptember elején egyik laptársunk híradása nyomán hire futott,, hogy szegény szülőhazánknak a háború után két évvel ime két Lidicéje is lett. Ugyanis Kis- és Nagydobronyt, ezt a két színtiszta református falut az oroszok a földig lerombolták; hatalmas hadirepülőgépekkel bombázták rommá s állítólag egy élőlélek sem maradt meg, csak hét ember és aszszony, akik, véletlenül a mezőn voltak és a lezárt határon sikerült valahogy átmenekülniük Magyarországba. A híradás szerint ezt a hajmeresztő történetet óhazai fültanuk Írták meg Amerikában lévő szeretteiknek. A levél eredetijét a cikk íróján kívül tisztes közéleti férfiak, közismert egyleti vezetők is saját szemükkel látták, igy hitelességéhez nem fér semmi kétség. Miért hát a híradást követő néma csend? A csehek annak idején gyorsan világgá kürtölték és azóta számtalanszor kamatoztatták az ő Lidicéjük pusztulását. Pedig abban az időben még sokkal nehezebb volt elhinni akkora bestialitást, hogy egy egész falu ártatlan lakosságán álljanak bosszút felelős állásban lévő emberek. Mégis,, bármennyire is hihetetlennek tűntek fel a hírek, annyira beidegződtek Ameririka közvéleményébe, hogy százezres tömegek és milliós példányszámban megjelenő lapok követeltek elégtételt a cseheknek. Ennek köszönhette főképpen Csehszlovákia, hogy bár egyébként semmi különleges érdemet nem szerzett reá, a győztesek között foglalhatott helyet. És mi van a mi két Lidicénkkel, Kis- és Nagydobronnyal? Ennek a két magyar református falunak a népe nem gyilkolt meg senkit és nem rejtegette senkinek a gyilkosát, ‘legkevésbbé a Szovjet valamelyik dignitáriusáét. Minden bűnük az volt, hogy zúgolódni mertek a Szovjetnek rablás-számba menő rekvirálásai ellen és közülök valaki egy. ilyen rekvirálás előtt állítólag a saját asztagját felgyújtotta. Elég ok az arra, hogy békeidőben hadirepülőgépekkel tönkrebombázzanak és még a nőknek és gyermekéknek se kegyelmezzenek meg, mint azt Lidicében tették? Igaz ugyan, hogy kissé hihetetlennek tűnik fel ez a falu-irtás és a kétszeres vasfüggöny mögött lévő elszakított részekről egyelőre hiába is várnánk a hir megerősítését, de azért ok-é ez a mélységes hallgatásra? Jól emlékszünk azokra az időkre, amikor velünk együtt még Fischer Gyula főrabbi is hihetetlennek tartotta, hogy ártatlan zsidókat állami jóváhagyással halomra gyilkoljanak: mégis megtörtént. És azt is tudjuk, hogy vasfüggönynél is áthatolhatatlanabb propaganda-burok fogta körül a náciknak puskalövés nélkül behódolt Bohémiát: az amerikai csehek mégis módját ejtették, hogy a világ tudomást szerezzen az Ő Lidicéjük szomorú sorsáról. Miért hallgat hát az amerikai magyarság és miért burkolóznak a hallgatás leplébe lapjaink is? Ha igazak ezek a hírek, a háztetőkről is hirdetni kellett volna már eddig is s ha kétség fér hozzájuk, már meg kellett volna tudni, hogy mi bennük az igazság. Arra valók volnának lapjaink, intézményeink, köztünk az Amerikai Magyar Szövetség is, hogy világosságot derítsenek az ilyen dologra. Vagy két szinmagyar református nagy falunak a • sorsa nem érdekelné annyira az amerikai magyarságot, mint a kis Lidice sorsa érdekelte az amerikai cseheket? AZ A. M. SZ. KONVENCIÓJA. Az Amerikai Magyar Szövetség igazgatósága a magyar nyelvű sajtó utján tudomására adja a tagegyleteknek, egyházaknak, alakulatoknak és fiókoknak, hogy az alapszabályok értelmében 1947 november 17-én és 18-án Chicagóban Konvenciót tart a Stevens Hotelben (720 South Michigan Avenue, Chicago, Illinois). Tisztelettel kérjük tagságunkat, hogy az idők komolyságára és a megtárgyalandó ügyek fontosságára való tekintettel választott delegátusokkal feltétlenül képviseltessék magukat. A Konvenció elé terjesztendő összes indítványokat kérjük legkésőbb november 3-ig központi irodánkba beküldeni. Minden levelezést szíveskedjenek az alábbi cimre küldeni: American Hungarian Federation 839 — 17th Street, N. W. Washington 6, D. C. KOMMENTÁR NÉLKÜL Független demokrácia Dr. Balogh István, a Független Magyar Demokrata Párt elnökének augusztus 5iki szentendrei beszédéből: “Figyelmeztetek mindenkit — akár politikusról, akár a választótömegekről van szó —, aki tőlem jobbra áll, az kockázatos politikába megy bele, ami katasztrófát jelenthet azok számára, akik követik, de az ország számára is.” A munkásság egyre vegyesebb érzésekkel nézi a bolsevizmus előrehaladását és mind savanyúbb ábrázattal “örül” a gyárak, bányák tömeges államosításának. Az állami bér a lehető legalacsonyabb, valóságos éhbér, olyan amilyen miatt, máskor sztrájkolni kezdett. De most a szájbefogás, néma hallgatás az egyetlen lehetősége, hiszen az állammal szemben a sztrájk — ellenforradalmi szabotázs. Aki nem megy be munkahelyére, számíthat azzal, hogy Rákosi Mátyás és Péter Gábor rendőrsége internáló táborba viszi, mint a demokrácia ellenségét és munkakerülőt. Helyét nem változtathatja... Engedély kell hozzá és ezt elvből senki nem kapja/ meg. Szóval komplett rabszolgaság, — vagy ahogy Kun Béla és Szamuely Tibor mondotta: szociális termelésből fakad a jólét. . . Szétszórt magyarok között egy ausztriai táborban SZOMORÚ BIZONYTALANSÁGBAN, VÉGTELEN NAGY NYOMORBAN VÁRJA A HARMADIK TELET A KOMMUNIZMUS ELÖL MENEKÜLT MAGYARSÁG. Tudósítás egy nyugatos országból. Irta: BÍRÓ KÁROLY Az égbenyuló hegyek ormán már mind mélyebbre ereszkedik a hó, hogy fehér palástba vonja be a sötétzöld szürkeséget. A nagy; hegyek alján apró fabarakok húzódnak meg; egyszerű kis faházikók, amelyekben emberek élnek télen-nyáron immár harmadik éve. A háború legszerencsétlenebbjei ők. Akiket előrőlt ez a nagy Moloch azok többé nem éreznek semmit, nem látják tovább a küzdelmeket, az élve haldoklás gigantikus kínjait. De a kitaszítottak közül 5—10.000 embert ölel magához egy ilyen kis papírváros. Falai körött sajátságos élet, nyomorúság honol a kibontakozás teljes reménye nélkül. Járom a barakok közét: épen ebédre trombitálnak. Rozsdás konzervdobozban szürke nyári ruhákban, Vacagó fogakkal sietnek a napi egy tál ételért; káposzta vagy krumpli főzelék — ez az ebéd — ez járja már három hónap óta és estére egy kanál egyszerű rántott leves. Este kapják meg a mindennapi kenyeret 18-35 dgr-ig. Megszólítom az egyik idős asszonyt magyarul: fáradtan válaszol. . . . Hova menjek lelkem? Nincs otthon lakásom. Én már nem tudom megkeresni a mindennapi kenyeret; a lányaim is elvesztették állásukat. — De mi lesz a sorsa Asszonyom? — A csendes halál drága fiatal ur. Felel dermedten és máris eltűnik az egyik barak mélyén. Előttem egy siró kis gyerek huppan el a földön. Felsegítem. Megtörd okos szemeit, rám néz: Bácsi kérem nem tudna adni egy darab kenyérkét,, olyan éhes vagyok? Egy zsemlét kutatok elő aktatáskámból. A gyerek mohón kap utána, mint egy nagy zsákmányt mutogatja társainak, akik köréin gyűlnek és kórusban kérnek kenyeret, az imába foglalt mindennapi kenyeret. . Mindenütt ez a fojtó kép. A barakok között zöldéinek a vitamin kertek, gondos magyar kezek készítették. Csodálatos pompájában virágzik a dohány, piroslik a paradicsom, fejesedik a káposzta. A magyarok között mindenki dolgozik. Nincs henyélés, nappal férfit alig lehet találni a barakokban. A legnehezebb munkát vállalták ők: esőben,, sárban, fagyban, térdig érő hórengetegben vágják a fát, hogy; ezzel biztosítsák a nehéztesti munkás fejadagot. De milyen kevés ez az adag egy embernek, hát még családnak és a havi 60 Schilling fizetés: há egy kgr. vajat akarnak venni az 120 Schilling és egy cigaretta 2.50 Schilling. MIÉRT NEM TÉRNEK HAZA? Egy volt századost szólítok meg. Mindig emberségesen bánt az embereivel, most is sokan követik. Megkérdezem tőle: — Mégis miért nem térnek haza? Van értelme itt éhezni, nyomorogni éveken keresztül, amikor otthon olyan nagy szükség van a munkás kézre? Rámnéz, majd lassan megered a nyelve szomorkás letargiával: — Nekünk nincs képviseletünk. Velünk nem törődik senki. Az egész világon megtévesztő propagandával fasisztáknak, háborús bűnösöknek bélyegeznek bennünket, akik bujdosva menekülünk az igazságszolgáltatás lesújtó keze elől. Nagyon tévednek. Csak magyarok voltunk: a trianoni égbekiáltó igazságtalanság és a bolsevizmus ellen küzdő magyarok. Nagyon jól tudjuk, hogy Amerikában nagyon sokan nem tudják megérteni, mi az a kommunizmus gyakorlatban? Csak teóriákat olvasnak,, de nem érzik a GPU jelenlétének irtózatos félelmét, a máról-holnapra való nyomtalan eltűnésnek veszélyét azok számára, akik nem hajtják meg fejüket. Először a nagyok, azután a közepesek és végül a kicsik, az aprók menetelnek a halál csontváz országút ján. Naponta jönnek emberek, akik menekülnek, akik megpróbálták és azt mondják, hogy nem bírják már tovább. Uram mit ér a fehér
