Krónika, 1947 (4. évfolyam, 1-11. szám)
1947-09-15 / 9. szám
1947 szeptember 15. “K R Ó N I K A" 7-1K OLDAL gamat, meghalnék a bánattól, amit otthon látok. Ezek az oroszok, nem pucolnak ki onnan. Ismeri azt az ősrégi éneket? ‘‘Hol vagy István király? — Oh igen. Legkedvesebb énekeim egyike. Közel hajolt hozzám, s szinte súgta: — Ön legitimista? Akarom mon, dani: Ottó párti? — Igen, az vagyok. De miért kérdezi kegyed ezt susogva? Ottót szeretik az amerikai vezetők. — Igaz. Elmondok önnek egy kedves esetet. Egy barátnőm Örkényről irt egy levelet s azt irta, hogy négyen összebeszéltek, 'hogy amikor a templomban szent mise alatt éneklik a hívek, a ma olyan gyakorta énekelt fohászt, hogy: “hol vagy István király’’ ők ezt halkan éneklik, egymás kezét szorossan megfogva, ezzel a szöveggel. Hol vagy Ottó király Téged néped kíván!” Mert tessék elhinni, hogy a mindenből kiábrándult, csalódott magyar, királyváró nép lett. Elbúcsúztunk, névjegyet cseréltünk s mikor fürge kis vitorlánk berzenkedve hasította a zöld hullámokat, elgondoltam, hogy mélyebb sírba temették szegény hazánkat, mint ez a tenger, — de a sirkövet elhengeritő angyalok, már közöttünk járnak... “Végre komoly, elindító esemény!” Európa menekült százezrei lelkesen fogadták a trónörökös szózatát! Végig Ausztrián és Magyarországon Ottó felhívása nyomában. Egy menekült magyar levele. A Krónika júniusi száma most kezd egyre ismertebb lenni a Középeurópában szétszórt menekültek között. A lap először csak a menekült táborokban kelthetett őszinte feltűnést, majd egy-egy innét megkezdte a maga körútját országokon keresztül. A rokonok és jóismerősök hálózatán át nem egy de 10-15 városban megfordult, a gépelt és lemásolt szöveg pedig majd minden D. P. levél mellékletét képezte az elmúlt hetekben. Magam láttam mikor a bányavidék munkásai maguk körmölgették ebédszünetükben, a magam példányáért pedig az egyik itt átutazó magyar főtisztviselő, az egyik munkáspárt tagja, ötven sillinget, majd egy kiló cukrot ajánlott. Sajnos a magyaroknak itt künn — még a múltból fennálló, időszerűtlen tilalmak következtében — egy-két karitativ irodán kívül — semmiféle szervezetük nincsen, igy Ottó trónörökös felhívásából csak nagyobb városokban és lágerekben alakulhatott ki közös vélemény., de legtöbb helyre még csak hetek múlva fog befutni a Krónika híradása. De már most is megítélhetjük, hogy mindenki a három éves menekült élet legörvendetesebb eseményének tartja a szózatot és olyan örömhírnek, amelynek fogható nem futott körbe és még kevésibbé vert ily egyetemes visszhangot a nehéz, proletársorsba sülyedt és a maga puszta létfenntartásával törődő, szomorú magyarok között. __ Egészen rendkívüli és csodálatos volt a hatása. Hogy miért? Ezért: A nyolcszázezer menekült magyar túlnyomó része hazament, mert vagy vitték karhatalommal, vagy mert céltalannak tartotta és reménytelennek a kinnmaradást, vagy mert a nyomor és munkanélküliség hazaüzte, még ha ez veszedelmet jelentett is számára. Akik maradtak: megátalkodott antibolsevisták egy szálig, akik csak szabad hazában élhetnek, fele szakmunkás, iparos és katona, a másik fele értelmiségi, de mindenképen képzett, intelligens, olvasott., a világhelyzetben és a magyar ügyben egyformán tájékozódott. A többségében él a legitizimus közjogi hitele, vagy tradicionális átérzése s a szentistváni hagyományok erős gyökere, akár az az otthoni derék földműves testvéreink lelkében. A hagyományos meggyőződések és beállítottságok mélyen gyökereznek és nem változnak máról-holnapra. A legitimista gondolat a trónörökös szózata nyomán két szóval: szabad Haza! A kérdések özöne, a szakproblémák dzsungelje egygyé. gigantikus egygyé egyszerűsödik: magyar függetlenség. A megoszlás., véleménykülömbség; latolgatás kátyúja helyett: elindulás a felszabadítás utján. Ebben a lelkiállapotban találja a nyugati magyarságot a trónörökös felhívása. Mindenképen kritikus és döntő pillanatban. A moszkvai konferencia teljes csődjét a párisi értekezlet "félsikere’' csak elmélyíti. Egyre bizonyosabbnak látszik, hogy a szovjet békés tárgyalásokkal nem hajlandó a dunai államokból kivonulni, sőt hogy kétség se legyen, szinte receptre készült összeesküvés — leleplezési komédiákkal az országok egész sorában lendül ellentámadásba, Amerika fenyegetésére, Anglia közvetítésére a szót cselekedetre váltja, részben törvényszéki tárgyalásokkal álcázottam részben nyíltan felszámolja az utolsó, szovjetellenességgel gyanítható politikai és társadalmi erőtartalékokat is. A sanyarú reálitásoknak ebbe a légkörébe robbant bele ez a nagy élmény: a trónörökös szózata. A magyarnak, kinek eddig sírni sem volt szabad, reményt ad, a tervtelennek, a tanácstalannak célt mutat, amiről nekik beszélni sem volt szabad, feloldja a nagy titkot, a varázsszót világgá kiáltja, jelszóvá, vezényszóvá acélozza: Szabadság! A FELHÍVÁS azt tartalmazza, amit minden MAGYAR GONDOL. Nehéz négy fal között maradni ezzel a felhívással. Elevenné tevő, magával ragadó, mozdító erő van benne. Itt a szomszédomban lakik V. I. mérnök,(most előmunkás egy textilgyárban, Épen a kapualjában akadok össze vele, munkába siet. — Olvastad a Krónikát? — Igen. Este fel is akartalak keresni. Végre egy komoly, elindító esemény. A szózat preciz, pontos, szabatos, akár egy tervrajz. Sem többet, sem kevesebbet nem mond annál, ami szükséges és amit ma minden becsületes magyar gondol. Látszik, megfontolt'ember a trón örökös. Korát meghazudtolóan bölcs és reális. Ismeri a nehézségeket, tudja, hogy a sorsunknak nem mi vagyunk csak a kovácsai, de nekünk is, sőt elsősorban nekünk kell mindent megtennünk. A villamoson B. I. dr. fiatal ügyvéddel találkozunk. Nagy köteg lappal hóna alatt, leszámolni megy a kiadóba. Egy éve már rikkancsolásból él. — Budapesten szívesebben terjeszteném már a Krónikát! — mondja nevetve. Ott lesz ez szenzáció, ha el nem csípik a határon. Egy példányt hazamenesztettem a “Szabad Népbe" (A budapesti kommunista pártnapilap. A szerk.) csomagoltan. Két kisgazdapárti, frissen menekült képviselő rejtett lakására megyek. Ahogy a nemzetgyűlés feloszlatásával megszűnik a mentelmijoguk, még az első éjjel átlépték a határt. Nem ketten, másokkal együtt, sokan. Még most is jönnek naponta. Munkások is, szocialisták is. Ők ezt mondják: — Tisztelettel és megindulással olvastuk a trónörökös sorait. Mi, akik most jöttünk a rettegés országából, úgy érezzük, hogy már ez is félfelszabadulás. NEHÉZ EZT ALÁ NEM ÍRNI! Este egyik magyar törzsvendéglőbe megyek, ahol az ausztriai magyarok szoktak találkozni a régi emigránsokkal. Nagyrészük tag a magyar egyesületekben, régi-emigráns magyarok, nem nyugatosok. M.,S. református lelkész asztalához ülök. Ezt mondja: — El kell ismernem, hogy a felhívás minden sora magyar igazság, amelyet nehéz alá nem írni. Kitagadhatná meg az együttműködést a legnagyobb magyar cél érdekében?! A közös harc megértést, bajtársiasságot és testvéri áldozatosságot követel. A többit meg majd megérleli az idő. A nemlegitimisták múltbeli gyengesége a pozitív megoldás, sőt terv hiányában volt. A tényleges helyzet: a köztársaság most előnyösebb a királyságra, mint a kormányzóság volt. A régi magyarosztrák ellentétek is a békaegér-harc szintjére nevetségesedtek a ma szemüvegén át. Amikor Belgium, Hölland és Luxemburg három állama máris összetalálkozott nyugaton egy vámterületben és amikor a jövő útja az Egyesült Európa felé vezet, a gazdaságilag egymásra utalt államok nem nagyon térhetnek ki a kézenfekvő megoldások elöl. .— Egyébként — folytatja a stilus maga az ember. Ha ilyen Ottó, amilyennek ebből a felhívásból tükröződik, akkor államférfiul talentum és Ti szabadúszók a magatok módján is megválaszthatjátok, amiképpen a republikánusok sem veszítenének vele, ha épen elnökjelöltet keresnének. Meg is kérdezhetjük mindjárt a vén Garbai-huszárt Két ráncosarcu iparos köszönt ránk. < — Adj Isten — s leülnek. Az egyik még 1919-ben Garbaival együtt menekült hazulról a Peídl-kormányi bukása után és Horthyék elől. De még ma sem ment haza. Ő az ősemigrációhoz tartozik. Villanyszerelő iparos és jól keres. Két fia és a velejött ujemigráns a műhelyben dolgozik. A Krónikát csak most, itt olvassák. — Ez a felhívás az idők jele, — mondja. Úgy látszik mégis csak igaz, amit Garbai üzent a múlt héten, hogy a harmincadik évet már nem töltjük idekünn. Jövőre hazamegyünk. Mi nem voltunk soha Moszkvában, de Pestit sem megyünk, mig a moszkvaiak ott vendégeskednek. S ha az angol munkáspárt tud kormányozni a király alatt, majd csak mi is megleszünk velük. Béke, rend, fejlődés, demokrácia kell nekünk is és nem diktatúra. Az emigrációban sok mindent megtanultunk. Biztosan Ottó is, hisz ő pár hónappal korábban emigrált nálunk is. Együtt megyünk haza! Ezen aztán összemosolyognak. ‘SZERETNÉNK MÁR PARANCSOT KAPNI. . .” Bécs, ha zónás megszállás is, de orosz területnek számit. Itt még halkan, óvatosan, körülnézve, amúgy “négy-öt magyar összehajol’-asan mernek csak beszélni. Főleg mióta kiderült, hogy hányán “autóznak” naponta akaratuk ellenére. Linz már amerikai zóna. ott szabadabb a szó és a gondolat. Meglátogatok egy magyar munkáscsoportot. Utat építenek. A régi munkást semmi sem különbözteti meg az újtól: a tanártól, a mérnöktől, a főhadnagytól, az ezredestől. Egyformán talicskáznak, teregetnek és sulykolnak. Az egyiket megszólítom. — Hova való? — Vazsi vagyok. Otthon autót szereltem. Feleségem és 3 fiam már otthon vannak két éve. Ki akartam vándorolni. De taán már nem is kell. Ezért is örülök a felhívásnak. De azért is, mert mi is csak azokkal akarunk együttműködni, akikhez nem tapad bűn, tartozzon jobbra, vagy balra. Mi igazolva látjuk a szovjet elleni harcunkat, ez volt politikánk főoka és ez is marad. Döntsön otthon a népszavazás demokratikusan mindenről. Addig pedig együttmasirozni! K. D. 35 éves alezredes, szegedi. Ezt mondja: — Őseink régen véres kardot hordoztak meg az országban, ha nagy volt a veszedelem, ezzel hívták hadba a népet. Mi törhetetlenül hisszük, hogy a jel most is megjön. Talán épen a Trónörökös felhívásai lesz a véres kard. Szeretnénk már parancsot kapni és indulni!
