Krónika, 1946 (3. évfolyam, 2-10. szám)
1946-09-15 / 9. szám
1946.szeptember 15. "KRÓNIKA 5-IK OLDAL ban volt, hogy a magyar delegációt megakadályozza missziója sikerében, sőt még abban is, hogy egyáltalán meghallgassák.’ * Erdély másodszor is elve“Kétségtelen, hogy az orosz blokk mindent megtett a párisi konferencián, ami csak hatalmában volt,, hogy a magyar delegációt megakadályozza missziója sikerében, sőt még abban is, hogy egyáltalán meghallgassák." Ezt állapítja meg a N. Y. Times-nek hosszabb ideig Budapesten tartózkodott és a konferenciára Párisba rendelt tudósítója, John MacCormac a szeptember 9-iki cikkében. Érdekeieden, kívülálló újságíró szavai bizonyítják ekként a mai magyarországi rendszer ama külpolitikai irányának gyászos kudarcát, tökéletes csődjét, amely Magyarország utolsó másfél esztendejének sivár és erőltetett belpolitikai irányára is rányomta csúf bélyegét. Valóban lesújtó, hogy a magyar többségi párt miniszterelnöke oly messzire ment el az oroszok iránti vazallus alázatban, hogy még a békeszerződés históriai nagy alkalmánál is meghátrált oly követeléseik előtt, amelyek a nemzet megtépázott igazságának, a jövő legfontosabb érdekeinek esnek legsúlyosabb rovására. Azt ugyanis nem tudjuk feltételezni, hogy a magyar kormányelnök s a békedelegációt vezető külügyminiszter saját egyéni elhatározásukból mondtak volna le arról, hogy a magyar békét előkészítő bizottságban előtérj essz ék a tiltakozást s ellenköveteléseket az egész Erdély elcsatolására vonatkozó ponttal szemben, miként az tényleg megtörtént. A magyar kormánykörök feltűnő hallgatása az elképesztő mulasztás okai felől épp úgy mint az amerikai újságíró fenti helyszíni jelentése, de az a tény is, hogy az orosz blokk delegátusai ismételten és órákon át tiltakoztak a magyar delegátusoknak, a magyar igényeknek még a meghallgatása ellen is, igen nagy mértékben támasztja alá a "vörös lakat’’-ról elterjedt felfogást. * * * Amikor Nagy Ferenc Amerikában járt, azt mondotta az aggódó amerikai vezető magyarok egy csoportjának, hogy legyenek nyugodtak, ő csak egy bizonyos határig megy el a bolsevik orientációban, engedékenységben. Mi ezt a határt régen tullépettnek éreztük a minden téren való bolsevik előretöréssel, hatalmi ragadozással s orosz gyarmatosodással, az inflációval, amely többoldali komoly állítások szerint az oroszok és magyar kommunista csatlósaik szándékos tervszerű akciója volt a velük szembenálló osztályok elsorvasztására és proletarizálására, a fegyveres karhatalomnak és a kulcspozíciók zömének a marxista blokk számára szett, de nem veszhet el örökre. Amíg magyart hord hátán a föld, nem fog szűnni az érte való igazságos küzdelem. I\em ért véget a történelem, nem ért véget a jog harca. Nincs, nem lesz béke s a jövő uj, elkerülhetetlen bonyodalmai b e b iz o nyitják majd az Erdély ügyében folyt politika müncheni dőreségét. Kiderül még, hogy a Szovjet agyongyőzte magát az uj habzsoló békével. Lesz még döntő világnézeti szembenállás. Lesz még demokratikus igazság a kisnépek történelmi tulajdoni szentségének védelmére, lesz még kikelet Kolozsvár felett! A magyar béke-delegáció siralmas meghátrálása Nagy Ferenc és — a határ, amelyen túl nem akart elmenni az engedékenységben... — Az orosz orientáció gyászos tragikomédiája. való átengedésével, a nyugati orientáció mellett álló egyházi férfiak és legitimista politikusok tömeges bebörtönzésével, a katolikus ifjúsági egyleteket feloszlató orosz ukáz örve alatt 1056 polgári egylet feloszlatásával, stb. De mindez még ellensúlyozható lett volna egy öntudatos, határozott kiállással a világbéke-konferencia előtt a nemzet igazságáért és érdekszféra-szolgaságtól mentes szabadságáért. Ha lehetett volna mentsége az oroszok és csatlósaik iránti puhányságnak, akkor csak, hogy mindezt tűrni kell, mindezt el kell viselni annak*kedvéért, hogy enyhébb és könnyebb jóvátételi feltételeket fog kapni Magyarország s hogy a békekonferencián az oroszok majd viszonozni fogják a készséges engedékenységet, megsegítik Magyarországot területi követeléseiben és egyéb nyomasztó ügyekben, mint a megszálló csapatok számának nagyarányú redukciója, kivonulásuk időpontjának koraibba tétele, a hadifoglyok hazaengedése s igy tovább. Akik ismerjük a bolsevizmus céljait és konok módszereit ismételten rámutattunk e remények ábránd voltára, mélabus naivitására. Semmi de épenséggel egyáltalán semmi érdemi, komoly engedményt, könnyebbséget nem kap Nagy Ferenc kormánya a jóvátétel téren, ellenkezőleg lengyel és román csatlósát is fantasztikus összegű kártérítési követelésekkel uszította Magyarországra a Szovjet. Tízezer ember több mint elég volna az áléit Magyarország strázsálására, ha ennek egyáltalán van indoka. Ami pedig a kivonulást illeti, annak időpontja a távol jövőbe tolódott ki s a békeszerződés után bizonytalan ideig továbbfolyhat a megszállás a nemzetközi vasútvonalak őrzésének ürügye alatt. Hogy pedig a nemzet történelmileg legfőbenjáróbb ügyében milyen segítség jutott ki Nagy Ferencnek, — hogy az oroszok még azt is megtiltották neki, hogy egy akácfát merjen kérni Romániától, (Csehszlovákiával szemben is csak kisebbségi jogigényeket jelentett be Gyöngyösi a magyar békét előkészítő bizottságban), hogy ezt megtiltani merészelhették, sőt valóban meg is tilthatták, olyan szégyen, a gyászmagyari mivolt oly fájdalmas bizonysága, amelyről legszívesebben azt szeretnék elhitetni magunkkal, hogy nem igaz, meg sem történt, meg sem történhetett, nincs magyar, aki ilyesmire kapható volna. Az idők megrenditően tragikusak s az önáltatásra nem alkalmasak: igenis van magyar kormányvezér, magyar kormány, magyar békedelegáció aki és akik erre a legszörnyübb nemzeti önmegtagadásra, a nemzet örök eszményeinek ártalmas lakájszerepre, a második Trianon értelmi szerzőségében föbünös Szovjet, a magyar igazság uj főhóhérának csatlósául odaadták magukat. Vállalkoztak arra, hogy hallgatni fognak az uj itélők előtt Magyarország levágott kezéről és lábáról, égrekiáltó megcsonkitottságáról s a jóvátétel makulájáért sem nyújtják, ki kezüket, sem nyitják követelésre ajkukat. Nagy Ferenc és társai ezt is megtették, még ez sem jelentette számukra a határt, amelyen tulmenni képtelenségnek, gyalázatnak éreznék... '* * * Már úgy a magyar, mint a román bizottságban el volt fogadva Erdély végzetének pontja, amikor canadai, egyesült állami és ausztráliai delegátusok förmedtek fel maguktól, hogy mégis csak helyén való volna meghallgatni a másfél millió erdélyi magyar érdekeiért való szószólásra illetékes magyar delegációt, ha önmaga nem is tartja ezt feltétlen és elmulaszthatatlan lelki kötelességének, históriai parancsnak. S nekik kellett kiküzdeniök, hogy utólag mégis megszólalásra lehessen bírni az erdélyi magyarság. Magyar Erdély ügyének könnyelmű sáfárjait. Nem volt könnyű küzdelem, mert az orosz blokk Bogumilov párisi követtel az élén négy és félóráig obstrukciózott még az ellen is, hogy egyáltalán meghallgassák a magyarokat. S amikor a Nyugat leszavazta őket s mégis szőnyegre került Erdély ügye, akkor a Szovjetnek a mai óhazai rendszertől szóban és Írásban annyit emlegetett "jóindulata” megmutatta igazi, sátáni arcát az egész világ előtt, két nappal később pedig újra elgáncsolta, hogy legalább a két ország kormányai tanácskozhassanak egymás közt a határokról. Akasztófahumorral rendelkező emberek azt mondhatnák, mindennek az angolszász delegátusok az okai: ha ők nem erőltetik a magyar delegáció meghallgatását, a delegáció hallgatott volna Erdélyről, mint csuka- a vízben, simán ment volna minden és — nem is derült volna ki az orosz orientáció hajmeresztő, baleki sületlensége, tragikomikus alaptévedése. Voltak, vannak nagy számban magyarok az óhazában, akik kezdettől fogva tisztán látták, hogy az oroszoktól nincs mást várnia a magyar népnek, a kül- és belpolitikai szolgaság legkinzóbb neménél. Voltak és vannak magyarok az óhazában, akiket semmiféle időleges világpolitikai fordulat nem tud eltéríteni magyar lelkűk eszményeitől és tisztes hagyományaitól s akik tudják, hogy az ezerévig a Nyugat erkölcse, szellemisége, szabadság-lelkülete szerint nevelkedett magyar nép önmagához válna hűtlenné, saját lelkét hagyná dórén cserben, ha megtagadná nemzeti élete, történelmi léte mély gyökereit s idegen, zavaros áramlatok futóhomokjára akarná építeni jövőjét. Tudják, hogy a magyar csak a Nyugattól várhat segítő kezet, olyan ^ \ ke üdvösségét kéri érte cserébe. S ezek a magyarok ma elnyomott, üldözött "reakciósok"-ként kénytelenek némán meghúzódni, hogy ne érje őket utói azok sorsa, akiket ezért, csak ezért a kormány, vagy az orosz titkos rendőrség börtöneibe, sokszor mégrosszabb ismeretlen helyekre juttatott bátor őszinteségük. Ezek a magyar férfiak az oroszok nyakló nélküli kiszolgálása és Rákosi Mátyás helyeslő mosolyának hajhászása helyett régóta érzik azt, hogy híven a néptől kapott bizalomhoz világgá kell harsogni az orosz érdekszférába történt odadobottság elleni tiltakozás lázadó szavát, tüntetőleg az egész világ előtt kell követelni a magyar szabadságot s a demokratikus Nyugat szolidáris segítségét, a bolsevizmus kifosztó, szovjetizáló és gyarmatosító hármas behálózó módszere ellen. De Nagy Ferenc amikor Nyugaton járt gúnyos nyilatkozatokban tagadta a szovjetnyomást s többi közt támadta Churchillt, aki pedig Magyarország mai balsorsára is gondolt amikor emlékezetes beszédét mondotta az egyik rendőrállami totalitarizmus csöbréből a másikéba jutott országokról. Csoda-e, hogy Magyarország csupán annyi támogatást kapott területi ügyében a párisi konferencián, amennyit az Egyesült Állami, canadai és ausztráliai delegátusoktól, ha nem is kellően nyomatékos fokban, de tagadhatatlanul mégis kapott, szemben az orosz blokk késhegyig menő magyarellenes rontó dühével? Ha Nagy Ferencen, az ő nyugati szereplésén és óhazai politikai
