Krónika, 1946 (3. évfolyam, 2-10. szám)

1946-02-15 / 2. szám

1946 február 15.

"KRÓN1K A"

5-IK OLDAL

OTTÓ ÉS TRIANON

“A békeszerződések felette igazságtalanok voltak Magyarországhoz” — Méltányos elintézést a nyugatmagyarországi elszakított országrész ügyében. — Szlovákia csatlakozzék újra Magyarországhoz. - Vissza Erdélyt az anyaországnak! OTTÓ TRÓNÖRÖKÖSNEK MÁR 1942-BEN A SZÖVETSÉGES VEZETŐKHÖZ INTÉZETT MEMORANDUMA A MAGYAR IGAZSÁGÉRT EMELT SZÓT.

Lapunk más helyén Ottó trónörökösnek egy még 1942-ben a Szövetségesek illetékes legmagasabb fórumai elé terjesztett memorandumát közöljük folytatásokban. A magyarság ebből kapott hiteles képet Ottó uj dunavölgyi elképzeléseiről, amelyekkel annyi tévedés és katasztrófa után a nyugati civilizáció, gazdasági és népjóléti fejlődés és békés haladás útjára kívánja visszavezetni a Dunavölgy keserves leckén átment népeit. Sohasem volt vitás, hogy a nagy dunai egység felaprózása, parcellázása szinte kődobásnyira, lépten-nyomon található közigazgatási és vámhatárokkal. politikailag mint gazdaságilag mérhetetlenül káros volt valamennyi érdekelt népre. Ez az igazság oly meggyőző erővel, oly átütő igazsággal igazolódott be az elmúlt negyedszázad minden irágyarországhoz való visszacsatlakozás felé utalja a szlovákságot.

De legszivmelengetőbb Ottó brilliáns okfejtése Magyarország javára az erdélyi kérdésben. Nem hisszük, hogy legyen igaz magyar, aki a nagyhatalmak elé terjesztett memorandumnak e részét, Ottó e nagyszerű kiállását Magyarország igaza mellett ne a legnagyobb elragadtatás és a meghatott szertet hangján olvasná. Magyar szív és tiszta igazságérzet van e sorokban s adja Isten, hogy hatalmas igazságuk végül megértésre s győzelemre találjon!

Amikor az óhazai fórum éppen most az uj békeszerződés előtti időkben tele van a nemzet “bűneit” szakadatlanul és beteges önkorbácsoló dühhel ostorozó opportunus lemondás hangjával, úgy hogy Magyarország uj, de

A Szent Korona

nyu gyászos tapasztalataiból, hogy további indokolása minden tárgyilag gondolkodó és egyéni mellékérdekektől befolyásolatlan ember előtt feleslegessé vált.

Nekünk magyaroknak külön is élményes öröm és a magyar legimista demokraták csoportja számára nagy elégtétel, hogy Ottó már ez 1942-ben kelt memorandumában a trianoni szörnybéke igazságtalanságaival szemben a bátor, szókimondás szavával, a magyar nép igazát nyíltan hirdető s a sérelmek enyhítése érdekében harcolni kész hangon lépett fel. Kitűnt ez már a lapunk januári számában közölt folytatásból, ahol Ottó az ausztriai fejezetben sikraszáll az elszakított nyugatmagyarországi rész, az úgynevezett Burgenland kérdésének Magyarország számára méltányos megoldása érdekében. A mai folytatás pedig indokolja Magyarország igényét a többi elszakított országrészre és gazdasági életjogát az elvesztett tengeri kikötő pótlására, Szlovákia kérdését is oly szellemben tárgyalja, amely a csehekkel való negyedszázados

csalódásáik után nyíltan

forró magyar szivével máris anynyiak szeretetét megnyert biboros hercegprímása, Mindszenthy József ismételten kénytelen volt ez ellen felemelni szavát, — kétszeres súlya van Ottó megnyilatkozásának. Nem uj trianoni kapitulációt hirdet, mint annyian ma az óhazában, hanem olyan bölcs dunamedencei megoldás érdekében fáradozik, amely egyben hatalmas mértékű orvoslást jelentene Magyarország trianoni sebeire. *

Az f942-es memorandumban Ottó természetesen nem mondott még el mindent, amit a Dunamedence és benne Magyarország jobb jövője érdekében szükségesnek látna. Azt azonban minden olvasója tisztán látja a memorandumból, hogy Ottó a magyar fájdalom őszinte megértője és akik úgy sejtik, hogy Ottónak van olyan, még örvendetesebb terve is a magyar sérelmek megoldására, amelyről nyiltan eddig még nem beszélt, aligha járnak téves utón. Tegyük szivünkre a kezünket, nézzünk egymás szemébe magyar lélekkel: ha Ottó, — szemben a kishitüekkel, a lemondók- Ma-kal, a Trianonba örök megnyugvást prédikálókkal — visszahozná akár területi vívmány, akár perszonál-unio formájában a régi Nagy-Magyarország sok elszakított részét, Erdélyt, Szlovákiát, a többi Felvidéket és egyéb elszakított ezeréves országrészeket, ha Ottó dunai federációja gazdaságilag virágzó és politikailag szabad és védett egységén belül szinte automatikusan újra egybekerül' ne az ősi ország történelmi mozaikja, ki ne látná benne a magyar feltámadás igazi vezérét?

írásainak tanúsága szerint Ottó ezt akarja a leglelkesebb odaadással s hogy el is érhesse, álljunk melléje igaz szívvel, támogató karral: Éljen Ottó király, magyarok reménye!

Akinek egyetlen jutalma uralkodója kézszoritása volt...

Deák Feenc halála 70-ik évfordulójára.

A mai időkben, amikor felelőtlen emberek, akiknek nemzetük eszményeihez vajmi kevés közük van, könnyelműen eldobják hazájuktól azt az óriási erkölcsi tőkét és a mögötte levő pozitív erőket. amiket egy ezeréves trón és az uralkodó-dinasztia magában rejt, a mai időkben, amikor a magyarság sokszor önönfiaitól is azzal a váddal illettetik a világ itélőszéke előtt, Hogy elnyomó volt, hogy a haladásnak mindenben ellensége, hogy csak egy pár kiváltságos család birtoka volt, amelyek saját érdekeikkel törődnek-, egyáltalán nem nélkülözi az aktualitást, ha arról az egyszerű magyar köznemesröl emlékezünk meg hálás kegyelettel, aki vagyon, rang, katonai erőszak, gazdag, befolyásos rokonok nélkül, egyformán nagy hatalommal birt nemzete és uralkodója előtt, csupán jelleme folytán és aki emberszerető, lényéből kifolyólag fiatal kora óta állandóan a szabadabb eszmék érdekében harcolt sikeresen. . . még akkor is, amikor azt állították róla, hogy eladta hazája függetlenségét.

A “Haza Bölcse’’ Deák Ferenc, most 70 éve hunyta le örökre szemeit, puritán életében, puritán halálában, egy kis szállodai szobában, amely a “róla elnevezett utcában, de nem az ö tulajdonában ” volt. Érdemjelek nem borították ennek a férfinek a mellét, címeket nem viselt és mégis hatalom volt életében, hatalom maradt halála után, akinek müvét most visszasírják azok, akik azt akár az országban, akár a monarchiában, akár külfölden könnyelműen kárhoztattak annak idején.

Egyszerű, de magas műveltségű zalamegyei köznemes volt Deák Ferenc, akit már hires országgyűlési követ bátyja, aki nem akart többet közéleti szerepet vállalni, azzal ajánlott, hogy 'küldöm magam helyett az öcsémet, aki egész fiatal ember, de több esze van mint az egész megyének. Keveset mondott, mert szive és jelleme is volt. Ezért tudott már egész fiatalon vezére lenni nemzetének egy Széchenyi és egy Kossuth mellett, akiktől józansága, higgadtsága, előrelátása sokszor eltávolította a politikában de sokszor össze is hozta, mert mindig becsültek véleménye okosságát, jelleme tisztaságát, hazafiassága őszinteségét, emberi érzését. Ezért ez a Deák Ferenc egyik vezére tudott lenni már egészen fiatalon azoknak a magyar nemeseknek, a

föuraknak, akik — a nemzet túlnyomó többsége — minden privilégiumot elvetettek magútól, minden jogot megakartak adni másoknak, azoknak, akiket a magyarsággal ellenséges híresztelések szerint csak elnyomni akartak. Deák Ferenc nyomatékosan emelte fel a szavát a jobbágyok tökéletes ‘felszabadulása mellett jóval a 48-as törvényhozás előtt és neki köszönhető, hogy már e felszabadítás előtt is jogilag, anyagilag egyre közeleb juthattak ahhoz az időhöz, amikor törvénybe iktatott szabadságukkal élni is tudnak majd. Deák Ferenc emberi szive megszólalt 1844-ben az elnyomott zsidók mellett igen hathatósan. már előbb a szétdarabolt lengyel nemzet érdekében, buzgó katolikus ember létére a vallási tökéletes egyenlőség, a modern koreszmék érdekében, az összes egyházak kulturálási emelése mellett, de ugyanakkor hathatósan tudott még a hazában levő összes nemzetiségek javára is felszólalni, akik az ő elgondolásai értelmében részesek minden jogban, akkor és később. Deák Ferenc, a haza bölcse már akkor felismerte a horvát kérdés jelentőségét, már akkor a délszláv kérdéssel foglalkozott humanus értelemben, de ugyancsak ő mérte fel a két tényező egyforma jelentőségét és fontosságát a dunai monarchiában, a népek megelégedését alkotmányos nép jogaik respektálásában, viszont az uralkodóházat, mint a mindegyik fölött álló elfogulatlan fórumét.

És amikor az események a két tényezőt egymással szembe állították, amikor az egyik vezér, Széchenyi elborult elmével visszavonult, a másik, Kossuth pedig az erőviszonyok külömbözöségét a nemzeti lelkesedéssel akarta pótolni, D^eák a békités útjára lépett, amikor ez pedig nem sikerült, megmaradt annak a leghizelgőbb ajánlatok ellenére is, ami volt: egyformán hűséges hazájához, egyformán hűséges dinasztiájához és mindegyiknek az érdekében az igazsághoz. Ezt az embert nem kecsegtette vagyon, hivatal, kitüntetés, hízelgés, barátság, ellenség, még a hazája érdekében sem, hiszen az 1866-os nagy válságban, amikor a közös osztrák monarchia végzetes vereséget szenvedett, azt mondta, hogy “bajban levő emberrel a magyar ember nem alkuszik’’, nem akart kizsarolni semmit, akkor sem követelt többet, mint amennyit akkor kö-