Krónika, 1946 (3. évfolyam, 2-10. szám)
1946-07-15 / 7. szám
4-IK OLDAL "KRÓNIKA” 1946. julius 15. RUBY ERZSÉBET ROVATA q—■———i———1 ^ Amikor a magyar kormány vezetői látogatást tettek Amerikában, tiszteletükre Washingtonban kitűzték a magyar nemzeti zászlót. A csillagsávos amerikai lobogó mellett, piros fehér zöld színével .egy eltaposott ország régi és dicsőséges múltját igazolta. Az -ország címere fölött azonban kivágták a magyar koronát s hogy a helyében maradt lyukat valahogyan elmis-másolják,, hát egy irdatlan nagy foltot varrtak reá. Nem is gondolták az illetékes illetéktelenek, hogy ezzel olyan hatalmas szimbólumot ejtettek el a hithü magyarok vigasztalására, (amelyet szentesiteni fog a nagy holnapok eljövetele. Soha ennél világosabban nem mutatták meg az óhazában most a multat megtagadó magyar vezetők, hogy minden mai intézkedésüket meg kell foltozni s minden folt újabb foltokat követel, mint azzal, hogy a magyar zászlóról levettek a Szent Korona képét. • A kétezer éves tradíciót erőszakkal kivágni s utánna idegen (ország, nekünk mindig idegen [kormány rendeletével befoltozni, nem lehet. Miért nem vonták ki ä forgalomból a koronás magyar Ich jbogót és miért nem készítettek helyette másikat? Miért? Mert az egész világnak meg akarják mutatni, hogy mi igazítunk, foltosunk, — kitépjük a magyar szifvét, de oda csapunk egy foltot! Ha nem dobog olyan ütemesen, tempósan, mint ahogyan a magyar szive szokott dobogni, az az ő baja lesz. Tessék asszimilálódni az uj rendhez, tessék beadni azt az 'ismert rebellis derekát! A gerincét már kettétörtük, az önérzetét, öntudatosságát megvásároltuk azzal az öt hold földdel, amelybe Magyarország fényes múltját, döglött kutya módjára elkaparják. De nem fogják elkaparni, múltjukat megtagadni. A magyar önmagában, a vérében hordja kétezer éves múltjának összes részleteit, melyek kipusztithatatlanul (fölszivódtak a leikébe, a szokásokkal a szervezetébe. A földosztás már régen kiváínatos volt, ezt a nagyemlékű Proihászka Ottokár veszprémi püspök Imár 4-908 évben szorgalmazta. De ezen az áron megvenni a majgyar lelkét nem lehet. Jussáért, a Jussát adni, nem fogja. Amikor a magáénak mondható darabka kis földön szántogat, a pacsirta ének ugyanaz marad neki, mint ezellőtf. Amikor saját kis portáján, tejnyérni kertjében violát és sarkantyú virágot csokorba köt, a templomba készülő magyarasziszony, a templomajtót nem szabad zárva találnia, mert ha az édesanya hitének gyakorlását megtiltják, felbomlik a családi tűzhely s ráncos szoknyájában, (feszes derekú réklijében “highboolt” fog iszogatni a söntéses korcsmában. A józan tárgyilagosság majdhogy nem pessimisztikus alapon azt mondja,, hogy nagyon meszfczire estünk mi magyarok attól, hogy továbbra is, magyarok maradhassunk, abban az értele.«bea, ahogy azt, a független nagy Magyarország jogfolytonosságának alapján lehetne. Ha ezt elfogadnánk, úgy ez a pár sor írásom legyen halotti búcsúztató, s akkor sem szabad reám haragudnotok, s megmosolyogni gyászénekemet, ha szülőhazám koporsójánál könynyet hullajtok. Ott születtem, ott (dajkált az édesanyám, s annak a (földnek erejét szívtam ki, a minídennapi élet energia pótlására, ott tanultam meg a legszebb imát, ia legmélyebben zengő magyar 'dalt, ott szerettem először, úgy ahogyan az Isten azt elképzelte; ott kaptam meg azt a hatalmas megsejtést,, hogy ki a magyar, mennyit ér a magyar a világ népeinek serpenyőjében. Ott hervadt el a menyasszonyi koszorúm a szabadságharc honvédjainak ^tömegsírján, amikor az esküvő után, holdvilágos este, uj párommal kimentünk a régi temető akácos sorai között egy mohos, esőtől, időtől ragyásra vert sírkőhöz, amelyre ez volt írva, hogy 1848. a sírkő tövéhez tett mirtuszkoszoírummal köszöntem meg a hősöknek, a mártíroknak, hogy most ezabad földön, szabadasszony lehetek. Ott pihennek immár jeltelen sírokban őseim és még látható kis homok-púpok alatt jó szüleim. Ha ezt elsiratni bűn, vétek, nem érdemiem meg az ember elnevezést, nem érdemiem meg, hogy Isten nevét az ajkamra vegyem. Könnyes szemmel reménykedni, reménykedéssel várni, a várás alatt indokolt jogok gerendájából várat építeni ez a magyar sorsa; És mégis épit. Török, tatárt elszenvedte s most a kommun tenyereit reánk. De a nehéz tenyér alatt mozdul az akarat, megmozdul a kétezeréves tradíciónak megfoghatatlan hatalma, amelyet nem lehet sem mellette, sem ellene való magyarázatokkal alátámasztani, mert volt, van és lesz. Lesz, mert enélkül eltűnik a magyar egyéniség a földről és lesz *egy kevert fajta, amely a kelet és nyugat között fogja csúfolni az emberiségnek egyik különös fajtáját. Nem gyűlölöm én a kommunistákat, hisz a meggyőződés ha nem 'is helyes s nyíltan vallják, már tiszteletre méltó. De tévedéseiket meg mondhatom, hogy amikor a verejtékező önmagát emésztő Pelikán madár sorsú munkás anyagi érdekeit és jogos követeléseiket •védik, ne vegyék el tőlük azt az alapot, amelyre az Isten országát Egyedül... Zaj riad odakinn. Mintha szellem járna Ablakomon suhog a zimankó szárnya... Fekete madara borús éjszakának, Feketébb tenálad lelkemen a bánat! .. Itt ülök magamban. Siratoip, hogy élek; Síró hegedűvé vált bennem a lélek.. ? Húrjain átzendül, Fájó gyötrelemtül Zokogó bus ének. •m Hol vagytok, hol vagytok ti, kiket szerettem? Szive melegével csak egy sincs mellettem! Arcomat égeti omló könnyek árja . .. Oh, édes drágáim, lelkem olyan árva!.. 5 Hol vagytok, hol vagytok? De minek is kérdem? Köd-ülte távolban! Tűnő messzeségben!.. S én igy nem találom Üdvöm, boldogságom Se földön, sem égben. Fáj nekem, fáj nekem, hogy őket elhagytam, Akik annyi könnyet hullattak miattam: Jó édes anyámat s a hűséges mátkát Boldogtalan lelkem tiszta mennyországát! a Becsületben aggott jó apám vonása... Öt kicsi testvérem angyalsereg mása... S nem ölelhetem meg! Ezért van lelkemnek gyötrő busulása. És én itt egyedül! Idegenbe dobva, Mint letépett galy a viharos habokra. Küzködöm a léttel kétségbeesetten. .. Közelembe senki akit én szerettem. "Oh jertek, oh jertek" — zokogom kiáltva, Belerezdül jajszóm a vak éjszakába. De nem hallja senki. De nem érti senki, Csupán a zimankó felel vissza rája! Szabó Jenő. FOLT HÁTÁN FOLT. építik. Ne vegyék el a lelki morált, amely nélkül állati mentalitással mocskolja az ember nevét, az Isten képmására teremtett em bert. Messze járunk már, az ösztönös, gondolkozás nélküli ősembertől; messzire járunk a bálványimádástól, amikor a golgotái kereszt árnyékában megszületett a lélek kultúrája, azt vissza fejleszteni többé nem lehet. Próbáljátok meg, nem lehet! Tűzzel vassal irtsátok, nem lehet! Mert önmagunkban hordunk olyan titkos dolgokat, amelyeknek bármilyen alapon bármilyen nevet adunk, elnyomjuk, vagy fejlesszük, de van. A halálunk után is, az élők szemével látott megsemmisülés alatt az örök körforgás folytatólagosságának hatalma egy a nap erejével, a csillagok járásával, a világ forgásával. A tudós általunk meg nem értett alapon tudja és akarja tudni a kevésbé tanult ember higyje úgy, ahogyan neki kényelmesebb vagy jobb, de van. jVan erő, van Isten, amelyben téged látlak kedves felebarátom. Magyarország volt már hasonló helyzetekben, épen úgy mint ma. Szent István országának belsejében voltak már Koppányok, Vazulok és nagyszájú Vata ispánok, kik a keresztényhitre tért pogány magyarokat lázitották és borzalmas vérfürdőket rendeztek. A pogányok diadal ordítását tulharsogta Szent István kiáltványa, amely azóta ott vibrál a Kárpátok között, a Duna Tisza partján, hogy: — a keleti vallások és szokások, maradjanak ott künn Ázsiában, ahonnan jöttünk. Mi nyugatra jöttünk és nekünk itt a Jézus ur parancsol, a Jézus ur a vezetőnk! Volt már Magyarországnak egy Szent Lászlója is, aki tűzzel "vassal irtotta a lázadókat, az Istentagadókat, kik portyázásuk alatt szüzeket becstelenitettek, falvakat égettek föl s feszületekből rakott máglyánál részegen dicsőítették a pogány isteneket s állati koponyákból idézték azt a Hadurat, aki mindig színükig tölti a boros kupát. És útban van egy harmadik építő, ki a szédületes és szégyen'teljes anyagi külömbségek reformálása mellett Krisztus tanításait veszi alapul. Mert nem szabad elfelejteni, hogy Jézus, ostorozta a kapzsi heréket, a szívtelen gazdagokat s mezitlábának körvonalaik befújhatja az évezredek homokja, de tanításai egyre közelebb férkőznek a kulturember leikéhez. Szegény koldus testvérem, amikor Veled érezve kezemet nyújtom feléd, ne felejtsd el, hogy Krisztus fogja a kezemet. Szegény magyar hazám, amikor haldokló vonagló testedbe belerúgnak, ne felejtsd el, hogy már kétszer föltámadtál s minden az idők kérdése. Nem lesz ez csoda, hanem egy természetes állapotnak <— megállított periódusának dacára is — természetes folyamata.
