Krónika, 1945 (2. évfolyam, 2-11. szám)
1945-09-15 / 9. szám
1945 szeptember 15-"KRÓNIK A” 7-IK OLDAL RUBY ERZSÉBET ROVATA nem engedjük elveszni Magyarországon a Nemzeti Parasztpárt központi napilapja, a “Szabad Szó’’ egyik vezércikkében a régi társadalmi rendszer romlásának döbbenetes beteljesedését közli: — ... a magyar középosztály pedig, eljátszotta jogait a vezetésre- Pont. Némi igazság van ebben a megállapításban, de még sem lehet általánosítani, mert úgy a múltban, mint a jelenben és úgy az elbukott, mint az uj kormányrendeletek, ha százszor fedik is a humanitás minden egyes tételét, az emberiség jólétének zavartalan biztosítására; de ezeket a felsőbb rendelkezéseket a végrehajtó közegek túlkapásai, hatalmukkal való visszaélései, az egyéni hiúság és egyéni érdekekből, szem elől veszíti vállalt kötelezettségét az ország s a nép előrehaladásának szempontjából. A szent-szabadság deliriumában dolgoznak ma a felszabadítók magyar és orosz megbízottjai. Fanatikus lángolással a segítségeknél és fanatikus gyűlöletből eredő bosszúval az elégtétel adásnál. Ez a mai gyászos rendszerből kitermelődött uj jelenség, az atrocitások kilengései pedig ismét a bajok csiráját fejlesztik és sokkal, de sokkal mélyebb nyomokat hagy a megváltást, életmentését váró magyarnép lelkében, mint az eddigi pusztulás. A sötét középkor, igazságszolgáltatásainál a jelszó ez volt: — A bűnös pedig tizediziglen bűnhődjön! — Vagyis, ha egy kiterjedt rokonságból valaki a törvényt, vagy a társadalmi szabályokat megsértette, annak az egész rokonságát kiirtották, a szoptatós csecsemőnek sem volt irgalom. — Krisztus tanításainak követői vagyunk s igy a nagy tanítóval szólunk: Mindenki felelős önmagáért! — Egykét felelőtlen, lelkiismeretlen vezető bűnéért, nem lehet az egész országot halálra ítélni! Ma az egész Magyarország a szenvedések sorozata, fekete reménytelenséggel. A szenvedés meghatározása kitárja előttünk az emberi önérzetet nem csak lealázó, de lelketölő, teste deformáló, tömeg-degenerálódással veszélyeztetett nemzetet, amelynek még a mai napon “magyar" a neve s a legkiválóbb fajták egyike. E sorok Írója, minden tekintetben tárgyian próbálom a dolgokat megítélni s a józan észnek tudomásul kell venni, hogy az eddigi állapotok, úgy a felsőbb közigazgatásoknál, mint azok végrehajtó közegeinél sok kívánni valót hagytak maguk után. És csak akkor lesz rend s béke a világon, ha az úgynevezett társadalmi osztályok által megszabott és kidolgozott szociális tervek, törvényesítve. államosítva lesznek: vagyis nem a könyörületesség lealázó helyzetébe kerülnek a segítségre szoruló szegénysorsu emberek, hanem jogaikat indokolva és méltányolva fogadja el, az állami szervezettel törvényes viszonyban álló segítő akció. És a láncszem automatikus kapcsolódása révén, mire ez a dolog komoly és egész formában fog működni, a szegénység is csökkenni fog-Demokrácia! Áldott legyen az emléke annak, akinek az ajkán először hangzott el ez a szó. Keresztény szociálizmus! Álljatok meg kedves magyar testvéreim ennél a szónál és a mondat alatt, krisztusi szerénységgel meghúzódó nagy erejű jelentőségét, mélyen átgondolva, a jóság és irgalmasság gyakorlásában találjátok meg. Az imént említettem, az ínség okozta tömeg degeneráló jelenségeket. Elképzelhetetlenül borzalmas. Melynek döbbenetes részleteinek kifejezésére kevés az emberi szó. Csupán annyit mondok, nem annyira a hangzása, mint inkább sötét jelentőségének merész aláhúzásával, hogy: ISZONYATOS. Iszonyatos és állati! Magyarországon. a mai gyermekek lelkileg letörve, testi fejlődésükben visszamaradva, korcs, akaratnélküli nemzedék lesz, amely már egy újabb csapást képtelen lesz elviselni, s ennek következtében újból megismétlődik az a történelem-szagu valóság, hogy nemzetek vesznek s az elpusztult nemzetek helyébe uj nemzetek, erősebbek, élnivalóbbak fognak támadni. Ezt kell megakadályoznunk- Minden erőmből, minden akaratunkból. Számtalan dokumentum van a kezünben írásban és fényképekben, hogy milyen nyomor van most szülőhazánkban s a nyomor milyen ember egyedeket termel ki. Ezektől nem várhatjuk fajtánk megmaradását, világszerte elismert magyar fajtánk talpra állítását. Nekünk, kell most őket talpra állítani, támogatni, mint a halálos betegségből gyógyulás felé közeledő beteget. Nem mondta nekem senki, nem olvastam sehol, de magyar testvéreimmel közös magyar vérem minden cseppje érzi, ősifajtám ösztönös megsejtéseivel, hogy a magyar népnek nem kell a kommunizmus, de a szenvedést is megelégelte már, s látnoki szememmel döbbenetes képek rajzolódnak az agyamra, hogy Debrecen, Cegléd és a többi vidéki városok mezítlábas parasztjai, titkos, seppegő, suttogó regimentjében valami készül. A magyar urakat megalázták a fölszabadítok s most ők a felszabadítottak érzik a meg. aláztatásukat, idegen törvények, idegen határozatok végrehajtásainál. Elszenvedte a sváb kolóniák alattomos aknamunkáját a nagy Berlin és kicsiny Soroksár közötti ügyesen megszervezett földalatti mozgalmakat, Hitler utjának szélesítésére s most el kell szenvednie az eljövendő s nagyon gyorsan szaporodó orosz kolóniákat, egy megnevezhetetlen, de kikerülhetetlen nemzeti katasztrófa palántáit. A küldött anyagi segélyünk fölépíti a leromlott szervezetet, s a magához tért lélek ismét azon a ponton lesz, hogy cselekedni tud s igy az anyagi segítségünk fogja megalapozni Magyarország sz«bb jövőjét, aelyre minden magyar testvérem méltó és hivatott, hogy egyszer a napsugár őt is melegítse, Isten terveinek megvalósulásaival. A félbenmaradt magyar Himnuszt most mi folytassuk kedves amerikai magyar testvéreim s ennek a hangjainál fölemelkedve a fölösleges centjeiden belül add oda a másik nem épen szükséges centedet, hogy a harmadik szükséges és a te létfentartásodat biztositó centeket nyugodt lelkiösmerettel használd fel a létszükséglet standardján. Kollektiv, uj magyar államépités minden egyes cented, fajtádat szerető, megmentő magyar testvérem- Ti amerikai magyarok ezzet a segítséggel — hihetetlen de igy van, — uj rendszereket fogtok diktálni innen a tengeren túlról. Az itteni szellemben, erős s kitartó anyagi segítségetek szuverén jogán, hogy tiszta, friss szellemi osztályozás jöjjön létre. A magyar nép évszázadok óta megszokta már a szenvedést, az éhezést, a hideget, a fáradalmakat, vérveszteséget, rágalmazást, lenézést s mégis élni akar. Mert az Isten teremtő ujjával egy jelt tett a homlokukra, hogy a “legkedvesebb gyermekem vagy gyermekeim között." Ezt érzi és tudja a magyar s vesztett reményében a halálos ítélet kegyelmi kérvényét mi általunk nyújtja az- égi bíróhoz, a minden tudóhoz, az igazságoshoz. Akinél a megtorlások nem perce’ken, hanem éveken át érlelődnek s a megérdemelt jutalomra is türelmesen kell várnunk, égi trónusának küszöbén. Lelkiszemei előtt van egy magyar földműves asszony. Fiatal és a haja már fehérezüst. Könnyeken szerzett ezüst főkötő. Szüzmáriás imádságu ajkai hangtalanul reszketnek és mégis hallom, mert sikit ez a hangtalanság: — Testvér! Van Isten? Igazán van? Hol van? Mutassátok meg!! Megmutatjuk, itt van a szivünkben, s Ő diktálja ezeket a sorokat most nekem, hogy a gonoszság, kapzsiság ha pillanatnyilag ki is kapcsolja lelkűnkből a személyes Istent, de a természet törvényeinek igaz és helyes utjain újból megtaláljuk, amikor minden frázis és mellékgondolatok nélkül hiszszük és valljuk, hogy az Isten napja mindnyájunkra süssön s a fényt, éltető sugarait nem fogják többé a kapzsiság sugárgyüjtő lencséjével csak magukra irányítani, mert az útjáról elvont fény ellenkező irányban erőszakolt és összepréselt ereje ismét lángralobbantja a világot-Berzsenyi Dániel lantjának szakadt húrjain ismét sir a magyar fájdalom, a fenyegető Jeremiási jóslás: "Romlásnak indult hajdan erős magyar!" — Nem engedjük! Nem fogjuk engedni! Erre esküszünk! Utolsó üzenet “Édes feleségem, ha ez írást kapod, Az azt jelenti, hogy én itt már nem vagyok, Hogy nem megyek haza Nyárádremetére, Mert lelkem Urához, Istenéhez téré . .. Bocsásd meg, hogy gyenge betűim nem jobbak (A doktor ur fogja kezemben a tollat). Két golyó karomon, két srapnell mellemen. Egész kozák szotnya tüzelt én ellenem, Én a puskatussal téritgettem őket, De ők többen voltak. S valahogy lelőttek... Annamári! Éltem fonala elszakad, Tudod nem vertelek, se meg nem szidtalak. Csupán szerettelek, áldjon meg az Isten, Zsindelyes házamra áldóan tekintsen; Két szép pej csikómra, oltoványfáimra, Köztük játszadozó kicsi fiaimra, Óh, nagy legyen gondod, főkép az apróság Ne érezze soha nehéz, árva sorsát... S ha felcseperednek, s kérdik, merre fekszem? Nagyeperfánk alól, szép csillagos esten Mutass észak felé, a hetes Göncölre, Ott fekszünk, ott fekszünk meszes sirgödörbe, * * * ... Mig lelkem boldogan hazafelé szálldos. Most indul az égi legfőbb állomáshoz: öreg rezervista: Ferenc Estván János"... Kiss Menyhért.
