Krónika, 1945 (2. évfolyam, 2-11. szám)
1945-03-15 / 3. szám
4-IK OLDAL "KRÓNIKA” 1945. március 15. Amerikai és angol vélemények Trianonról MÁSODIK KÖZLEMÉNY. A Református Presbiteri Világszövetség jelentése az oláh uralom alatti Erdély helyzetről. (Megjelent a Szövetség “The Quarterly Register’ folyóiratának 1921. februári számában.) A Szövetség a magyar ref. egyház, valamint a Szövetség egyik tagja ismételt kérelmeinek akart eleget tenni, mert a magyar ev. ref. egyház segítségért esdő levelekben fordult a fenyegető feldarabolás és az elszenvedett üldözések tárgyában a Szövetséghez, amely 1920 ősz elején elhatározta a magyarországi protestáns egyházak meglátogatását és hogy bizottság küldessék ki Erdélybe. Ez a bizottság meglátogatta Pozsonyt Budapestet, Nagyváradot, Kolozsvárt, Debrecent, valamint a protestáns vallásos élet egynéhány más központját Erdélyben. Prágából mentek Pozsony — azelőtt magyar — városba, mely Bratiszlawa név alatt Slovákia fővárosának van kiszemelve. Ott lutheránusok és ev. reformátusok közösen amellett tanúskodtak, hogy a cseh-szlovák megszállást és városi közigazgatást erőszak jellemzi, hogy a cseh hatóságok egyházaik működését gyanús szemmel nézik, a személyes szabadságot nem tisztelik, iskolaügyeikbe beleavatkoznak. A tanítókat elűzték és az iskolaépületeket lefoglalták. A magyar ev. református hitközség kötelékéből 10 müveit, középosztálybeli családot száműztek; a családfenntartóknak állásából csehek és tótok érdekében történt elmozdítása miatt vagy megélhetési lehetőségeiktől csehek és tótok által megfosztva, hatvanhárom család volt kénytelen a város elhagyására. A szép templom, a papi lak és egyéb hitközségi épületek biztonsága miatt, melyeket a város egy kimagasló pontján nagy költségen emeltek, komoly volt az aggodalom. Részvéttel és aggodalommal kellett látnunk az állapotot, melybe hitközségeinket juttatták. Budapesten a Kálvin-téri templomban, zsúfolásig megtöltő, nagy számú gyülekezethez intéztek beszédet. Mindnyájunk számára megható és ünnepélyes alkalom volt — írják — beszédeket intéznünk ennek a nagy és büszke nemzetnek tagjaihoz, mely nemzet nemcsak megaláztatást szenvedett a háborúban, hanem egymás után esett keresztül egy kommunista terror és egy román megszállás agóniáin. Magyarországon megrázó balsors jelei vettek bennünket körül, melyeket csak annál meghatóbbá tett a bátor és határozott szellem, mellyel szerencsétlenségüket viselték. E nemzeti gyász láttára minden önmérsékletünkre szükségünk volt, hogy el ne felejtsük a részrehajlatlanságot és a politika kikapcsolását, mert hisz barát és ellenség előtt egyaránt ismeretes, hogy Magyarország felelőssége a háború felidézésében kisebb, mint a központi hatalmak közül bármelyiké, hogy a háború tartama alatt területén rekedt honfitársainkkal példátlan nagylelkűséggel bánt és hogy a békehatározatok súlyosabban nyomják, mint Németországot vagy Ausztriát. Bármit vétkezett is, e nép bátor lelkülete és erős hazafisága csodálatot ébresztett bennünk. Tőlünk várnak vallási és erkölcsi segélyt és támogatást. Meglátogattuk a vasúti kitérő vágányokat, ahol az elszakított területekről mindenünnen odasereglett menekültek ezerszámra laknak waggonokban, amelyekben összepakoltak annyi bútort, amennyit régi otthonukból éppen magukkal hozhattak. Némelyek önként jöttek el, inkább, semhogy lemondjanak magyar alattvalói voltukról, de legtöbbjüket úgy kergették a száműzetésbe. Földbirtokosok, diplomás emberek és munkások éltek együtt mindannyian a legnagyobb szegénységben; szánalomraméltó látványa a háborús kaszálás után kinőtt burjánnak! És ezek csak töredékét képviselték a lakásnélkülieknek. Még ennél is szánalmat keltőbbek voltak a tultömött nyomortanyák, ahol elhanyagolt és angolkóros gyermekek éltek éhező szüleikkel nyomorban, összezsúfolva, jétókonyságból, morzsákon eltartva. Ezek is számüzöttek voltak, áldozatai egy félrevezetett faji gyűlöletnek. Következő állomásunk kelet felé, Debrecen volt, mely a reformáció óta nevezetes bástyája és központja a magyar kálvinizmusnak és székhelye egy ev. ref. egyházkerületnek, melyet a békeszerződés most kettészakít. Komolyan kétségbeejtő, hogy egyházkerületük nagy része az elszakított területekbe esik. Debrecenből Nagyváradra mentek. Itt — úgymond — felkerestük a református lelkészt és hívei hogyléte iránt érdeklődtünk. Ugyanazt a történetet hallottuk, mint Pozsonyban. Hitközségének értékes tagjai családostul a számkivetésbe mentek vagy csatlakoztak volt a rendszeresen közlekedő menekült vonatokhoz, a hitközség működése katonai vagy rendőri felügyelet alatt korlátok közé szorítva; kétségbeesés és aggodalom minden házban. Kolozsvár volt utunk tulajdonképeni célja. Itt tudtuk meg, hogy Mr. Goodwin, a kolozsvári angol konzul, nem kapta meg leveleinket és hogy a külügyminisztérium utasításai is célt tévesztettek. Ugyanaz a sors érte — ami nagyon is jellemző a román postai forgalomra — Miss Boyd, "a fiatal asszonyok keresztény szövetsége” vezetőjéhez és Nagy Károly püspök, a magyar református egyház erdélyi egyházkerületének buzgó superintendenséhez intézett leveleinket. Az volt a szándékunk, hogy Erdélyben sem a magyar, sem a román vendégszeretetet nem vesszük igénybe, hanem szállodában keresünk semleges szállást. De Mr. Goodwin nem volt képes ilyet találni számunkra, Nagy K. püspök, minthogy lakásából a hatóságok már elszakítottak egy részt, hivatalos titkári helyiségeit nekünk éjjelre hálószobákká alakította át. A vendégszeretetnek ilyetén gyakorlását a román hatóságok ürügyül használták fel, hogy távozásunk után egy román tiszt családja számára azonnali átadásra hat bútorozott szobát követeljenek; sem a püspök hivatalos felelőssége, sem felesége halálos betegsége nem volt elegendő ahhoz, hogy visszatartsa őket a rekvirálás végrehajtásától. Kolozsvárról kirándulást tettünk egy csoport festői erdélyi városba. Ezek Torda, Nagy-Enyed, Maros-Vásárhely, Sepsiszentgyörgy, Kézdivásárhely és Brassó. A legérzéketlenebb egyházi szónokot is megindították volna azok a gyülekezetek, melyek úgy hétköznap, mint vasárnap a templomokat zsúfolásig megtöltötték. Mindenütt alapos vizsgálatot folytattunk a magyar protestánsok személyes helyzete és egyházaik nyomorúságának megismerésére. Erdélyből egy gyalázatos éjszakai ut után jutottunk el Bukarestbe. Egy háromórai késéssel érkezett vonat és kellően nem fütött mozdony, hivatalosan lefoglalt, de megvesztegetett tisztviselők által másoknak adott hálókocsik, az ütközőkön utazó didergő alakok, utasokkal megtöltött podgyászkocsik, kupékban és folyosókon oly sűrűn összezsúfolt emberek, hogy nekiszegezett szurony segítségével tudtunk csak beférni; ilyen rémképek maradtak meg emlékezetünkben az útról, mely után végre megérkeztünk a román fővárosba. Itt nem volt meglátogatni való hitközségünk, az egy magyar ref. egyházközség fel lévén függesztve. Az öt nap, mit ott töltöttünk, tárgyalásokkal és intervievekkel telt el. Ha nehéz volt Bukarestbe jutnunk, ugyanaz a korrupció és a hatóságok tehetetlensége miatt majdnem kénytelenek voltunk elutazásunk napját elhalasztani. Megtudtuk, hogy utitársak a Párisi Simplon Expressre csak fejenkint 2000 lei vagy frank vesztegetési összeg lefizetése árán tudtak jegyet kapni. Hála a brit követségnek, az utolsó pillanatban biztosították számunkra régi megrendelt hálókocsijainkat, igy eredeti tervünknek megfelelően tehettük meg utunkat hazafelé. Összefoglaló véleményünk az erdélyi állapotokról az, hogy a nemzetiségi és felekezeti probléma igen bonyolult ebben az országban, mely etnikailag, kulturailag és felekezeteileg annyira megoszlik, mint egy sem a földön. A hagyományos ellenszenv és felekezeti elszigetelség a magyart és románt egymástól elválasztja. Azt hisszük, hogy az erdélyi kérdés különösen sürgős és azonnali elintézést követel, ha biztosítani akarjuk a békét és elejét akarjuk venni a katasztrófának. Az a véleményünk, hogy a felhívásnak, melyet a magyar ev. ref. egyház, a viszonyok beható; megvizsgálása iránt egy évvel ezelőtt hozzánk intézett, jogossága beigazolódott. Meggyőződtünk róla, hogy durv erőszakossáqok mezte ~ gyár János huszár baja Melege árad tavaszi napnak ... Kórház kertjébe padokat raknak. Véres csaták megtépett hőse Kiülhet már a friss levegőre. Bakák, huszárok ülnek sorjába. Egyiknek keze, másiknak lába Pólyába van még begöngyölgetve, Ám nyiladoz már mindnek a kedve. Eltréfálgatnak, vígan pipálnak. — De mi baja van János huszárnak? Ő nem fog tüzet parázs-tréfákon, Csak néz mogorván túlra a fákon. Tulnan a fákon, zöldelő téren — Jól odalátni éppen egy résen — Csillag a fénye lomha kaszának. Valami kertészféle kaszálgat. János elnézi... morog magába ... Feláll s megindul, bár csetlik lába, De egy helyett lép, apróbbat, hármat: “Ide, atyafi, azt a szerszámot!” Fogja a kaszát. . . s a füvet dönti. Rózsás öröm két arcát elönti.. i “Arra mifelénk rendet igy vágnak!” ... Ez volt a baja János huszárnak. , Lampérth Géza.
