Krónika, 1945 (2. évfolyam, 2-11. szám)

1945-03-15 / 3. szám

2-IK OLDAL

"K R ó NIK A”

1945. március 15.

Mi történt 97 éve Március Idusán

Eme márciusban, a magyarságra nézve oly szomorú emlékű tanácsköztársaság negyedszázados •évfordulóján, de egyben az első évfordulóján ama még szomorúbb korszaknak, amikor szülőhazánk látszatfüggetlenségét elvesztette és közvetlen názijárom alá került, vájjon aktuális-e még megemlékezni ama márciusról, amelyet 1848 tavasz első hónapjának a közepén Petőfi és Jókai vezetésével az úgynevezett márciusi ifjak írtak be szeplőtelen betűkkel a magyar nemzet történelmébe? Érdemes-e most, amikor talán még a Nemzeti Muzeum lépcsője is, ahonnan Petőfi a Talpra Magyart szavala, ahonnan a szabad sajtó első termékét, a Tizenkét pontot a lelkesedő tömeg közé szórták, romokban áll, arról beszélni, ami akkor történt?

Nemcsak ott áll a világ romokban, hanem úgyszólván alig van a világnak oly pontja, amelyet romok ne boritanának és a lelki romlás még sokkal nagyobb, még sokkal tartósabb, sokkal veszedelmesebb, mint a fizikai. Ilyen világban pedig, amely ma már úgyszólván évezrednyi távolságban van ama márciusi napoktól időben, eszmékben, a visszaemlékezés még sem fölösleges, ha nem ragaszkodunk a megtörténtek minden apró részletének a megírásához — ugyan kit érdekelnek azok manapság — hanem az évszázadnyi távolság által nyert perspektívát arra használjuk fel, hogy azokból a mai időkre nézve is értékes és igénybevehető tanulságokat menthessünk.

Semmit sem von le márciusi nagy esemény nemes patinájából, az ünneplések által a nemzet tudatába bevésett fontosságából, de a benne szereplő férfiak idealizmusából és bátorságából sem, ha megállapítjuk, hogy az egyáltalán nem volt még forradalom, mert hiszen forradalomhoz hatalom ellenállása is szükséges, ami akkor nem történt meg és megállapítjuk hozzá, hogy a márciusi napon követelt szabadságjogokat részben már előbb kiküzdötte a Kossuth, Deák, Batthyányi ellenzék a pozsonyi országgyűlésen, utólag a pozsonyi országgyűlés hathatós kívánságára iktatták azokat a Negyvennyolcas Törvények címén a magyar Törvénytárba a koronás államfő jóváhagyása mellett és semmiesetre se szive ellenére.

Azok az ifjak minden dicséretet megérdemelnek akkori működésűkért, mert a magyarság kívánalmait ők tolmácsolták először a magyarság igaz szivében Pesten és Budán, hiszen addig csak az ország határszélén lévő Pozsonyban, az országgyűlés székhelyén volt mindezekről hivatalosan szó. Ők vitték igy be a magyarság köztudatába ezeket a kívánalmakat, általuk tudta meg az egész világ és a magyar földön lévő nem magyar rétegek, hogy amit a magyar nemzet kíván, azt nem csak magának, hanem minden magyar polgárnak faj és hitbeli különbség nélkül kívánja és ami azoknak a márciusi ifjaknak a bátorságát illette, a vérnélküli forradalom után alig egy évre Petőfi már valahol jeltelen sírjában nyugodott, Vasvári az erdélyi havasokban esett el, Nyári Pál és a többiek pedig szintén kivették a részüket a Szenvedésből, bujdosásából, börtönből. Március 15 ezért méltán foglal helyet a magyaság szivében, arra büszkén hivatkozhatik a magyarság más nemzetek előtt, azt méltán állíthatja követendő példaképp mindenkori ifjúsága elé. Vér, erőszak, elnyomás nem tapadt hozzá, viszszasugározta a benne szereplők tiszta lelkületét, nemes szándékaikat, erős akaratát és mindezekkel nagy erkölcsi, sőt fizikai hozománnyal is járultak már a nemzeti ellenzék akkori és utána következő igazi forradalmi ténykedéseihez is, de örökös koronával a magyarság dicsőségéhez.

Miért, hogy a nagyszerű felbuzdulásnak, a tiszta elvi alapnak oly szomorú véget kellett érni — átmenetileg, mert hiszen a kiegyezés utáni törvényhozások az 1848-as vívmányokat teljesen életre hozták — amikor minden tényező őszintén, becsületesen akart jót alkotni az ország minden népe javára, bosszú, rejtett gondolatok nélkül? Miért, hogy a napból egy majdnem állandónak látszó szakadás keletkezett,, amely haszon helyett csak kárt, bánatot hozott mindenkinek, a nemzetnek, a magyar földön lévő összes népfajoknak és velük együtt a dinasztiának is?

Kétségtelen, hogy a március ifjak követelményei, amelyeket a pozsonyi országgyűlés enélkül is elfogadott és az Uralkodó szívesen szentesített, senkire nézve sérelemmel nem jártak. Azokból csak előny származhatott mindenkire, horvátra, románra, szerbre épp úgy, mint a magyarra, svábra, tótra, katolikusra reformátusra görög ritusura, avagy zsidókra.Főurra, nemesre nem káros, de viszont minden fajú jobbágyot és polgárt egyenjoguvá tesz velük, tehát nem lehetett ok látszólag arra, hogy még akármilyen csekély ellenzést is kiváltson bárkiből. Ha talán az egyetlen államnyelv követelése esetleg hasonló kívánságot váltott ki más néprétegekből, nem volt olyan természetű, hogy az akár a többségi nemzet, akár pedig a követelők az erőszak útját kellett volna keressék. A kiegyezés utáni évek megmutatták, hogy ebben a kérdésben egyik országában sem tettek annyi engedményt, mint a Habsburg korona népeinél és ahol az államnyelv jutott érvényre, ott egyetlen ember sem veszitette el sem nemzetségét, sem kultúráját, anyagi hátrányba nem jutott, ellenben az ország vezetését az egységes nyelv igen jelentékeny anyagi előnyökhöz jutatta. Az uralkodó ezért szentesítette azokat a törvényeket és ezért lehetett azokat 19 évvel később a monarchia minden népeinek a javára minden komoly ellenállás nélkül meg is valósítani, 1918-ig nemcsak érvényben tartani, de jelentékenyen fejleszteni is. Értéküknek ellenpróbája pedig az a nagyszerű gazdasági és kulturális fellendülés volt, amelyben az összes népek oly szépen részesedtek s amelynek hiányát keservesen érzik azóta.

Itt /érkezünk az okokra. Sem a népek, sem a dinasztia nem akarták a pozsonyi márciusi elvek megsemmisítését, sem a pesti márciusát, sem a bécsiét. Valaki, vagy valakik azonban mégis akarták. A románok nem, mert első gyűléseiken még lelkesedéssel vették tudomásul a szabadságot, földet, jogokat, amelyeket a többiekkel egyformán kaptak. A tótok, svábok, később sem akarták, a ruthének sem. A szerbek eleinte mindent örömmel vettek, vehettek is, hiszen több joguk, vagyonuk volt, mint szerbiai testvéreiknek. kultúrájuk, akár csak románoké, összehasonlíthatatlanul magasabb, mint saját hazájukban lakó fajtestvéreiké. Horvátország sem érezhette magát sértettnek és ami az Ausztriában lakókat illeti, a németség teljesen a márciusi eszmék mellett állott, a csehek szeretettel üdvözölték magyar testvéreiket, a galíciai lengyelség, a déli Olaszország pedig mindenkinél nagyobb megértéssel, mindenféle támogatással állott az uj eszmék mellé. A konzervatív világi és egyházi erők pedig az idők változásánál siettek önként, nem duzzogva, csatlakozni ahhoz az érához, amely jogokat nem fosztott, csak adott, csupán a kiváltságokat vette el, még maguknak a kiváltságoknak helyesléssel is kisérve.

Miután mindezek kétségen kívül állanak, azonban oka mégis mindennek van, azt ott kell keresni, amely a monarchia megerősödésében alkotmányosságában magára nézve kárt, romlásában hasznot vélt látni. A hatalmas északi kényurra kell gondolni, a ki már mindjárt a bécsi kongreszus után megkezdte bomlasztó munkáját a pánszlávizmus utján északon közvetlenül és délen pedig az illirizmus által, amelyet a vele egyidőben szövetséges I. Napóleon ültetett oda északi nagy barátjának a tanácsára, hogy a monarchia fenyegető hatalmát letörje. Ez útban állott neki Konstantinápoly elfoglalására, ezt viszont könnyebb volt letörni mint Anglia hasonló indokokból keletkező ellenállását és ehhez sikeres segítségül Ígérkeztek a nemzetiségek, akiket előbb Ausztriában, azután a Magyar Korona területein könnyen lehetett felbujtani, hozzá pedig a kevésbbé belátó magasabb körök támogatást is megnyerni, sőt ráerőszakolni magát különösen, amikor a márciusi ifjúsági szellemtől az áprilisi törvények szentesítéséből származó szellemtől a szélsőségek mindkét oldalon egyre inkább eltértek. Egyik nem látta be azt, amit 1867-ben már világosan láttak, hogy a magyar nemzet egyedül gyenge megállni területén és mohó szomszédjai előtt, a másik

oldalon viszont elfelejtették, hogy Mária Terézia és a napóleoni hadjáratok között csak a magyar nemzet hűsége állotta meg a ti'zpróbát. Az északi kéz végzetesnek nyilvánuló barátsága, beavatkozása — már a kilátás is segítségükre — mérgesítette el a helyzetet benn és künn és a lengyel kérdés akkor ép oly nagy szerepet játszott, mint ma, csak kevésbé vallották be, mert Oroszország saját lengyel területeit joggal féltette a magyar szabadságtól, a monarchia többbi népeinek ezzel együtt járó egyenlőségétől s láthatta, hogy a remélt zsákmánytól: Galíciától és Bukovinától is örökre elesik ez esetben.

Ezért volt akkor is a lengyelség nagy tömegeinek támogatása a magyar ügy mellett, egyáltalán nem dinasztia-ellenes célzattal, mig csak az orosz segiség meg nem jött és ebben a jelben történt minden, ami azóta Középeurópa eme részeiben végre is a szétszaggatottságra vezetett. Kellett az ut az Adriához és Konstantinápályhoz Nagy Péter cár és Katalin cárnő kijelölt szándékai szerint, amit még azok az oroszok is magukévá tesznek, akik — látszólag — a cárizmustól és mindentől, amit a cárizmus jelképez, végtelen távolságban vannak.

A konzekvencia a március 15-én kezdődött nyilvános megmozdulástól megszakítatlan láncolatban vezet a mai napokig és arról beszél, hogy az egyik hézagos, a másik, a törvényes szankció, az uralkodócsalád jóváhagyása nélkül, ami magával hozza azt is, hogy az minden népnek a hozzájárulásával kell 'hogy járjon, végeredményben pedig azzal, hogy ezek a hozzájárulások idegen érdekek javára, idegen felbujtásra nem voltak elérhetők.

Még továbbmenve, látjuk már eddig is, hogy mindebből, mi következett: az első és második világháború, mert a világ egyensúlya minden tényezőnek a helyét ezer év előtt kijelölte és hogy befejezzük szomorú ünnepi elmélkedésünket. le kell szögeznünk ismét, hogy a történelem meg nem vesztegethető tanulságai szerint történjen bármi is a jövőben, a világ állandó békéje megköveteli azt a márciust, amely Pozsonyban, Bécsben, . Budapesten, Zágrábban, Kolozsvártt és Prágában, ép úgy mint Triesztben és mindenütt a legitim uralom hozzájárulását kívánja —- külső érdekek és behatások kizárásával.

A márciusi ifjak áldott, tisztalelkű eszméinek hódolva ezekben a sorsdöntő napokban, azt hiszszük, hogy kegyelettel áldozunk nekik, amikor megállapítjuk, hogy fellépésük azt célozta, hogy Európa közepén a monarchia minden népe együtt éljen egymásért és egymásnak, egyforma jogokkal és ezáltal egyformán boldogulva.