Krónika, 1944 (1. évfolyam, 2-12. szám)
1944-02-15 / 2. szám
1944. február 15. “KRÓNIKA” 7-IK OLDAL Történet a vörös szovjetvilág második esztendejéről (Folytatás a 6-ik oldalról) tást az utcán. Az ilyen dolgok csak szégyenére válnak a szovjetnek s jól tette, uram. hogy beleavatkozott. A Cseka-tagok zavartan hallgattak. A rendőr szinte megsemmisülten állt az uj biró előtt. — Uram — folytatta az újonnan jött, — vezesse ezt a rendőrt a Munkás képviselő tanácshoz (A “Munkás képviselő tanács” Lenin dédelgetett gyermeke a kommün kezdetén, igyekezett kormányozni, de a Cseka nemsorkára túlnőtt rajta), és mondja el ott a dolgot. Ott majd megbüntetik ezt a fickót, érdem szerint. A tábornok meglepődött a nem várt fordulaton, de nem akarta a kellemetlen feladatot vállalni. Az utasitás azonban parancsként hangzott, nem lehetett ellenkezni. — Isten neki! — gondolta végül a generális. — Ha kijutunk innét, szélnek eresztem ezt a fajankót. De alig tettek néhány lépést, a rendőr rettenthetetlen bátorsága visszatért s megint előrántotta a revolverét. Nekiszegezte a tábornoknak és rárivalt: — Mars előre! Majd én megmutatom neked, hogy ki marad benn a csávában. — Bolond história! — állapította meg magában a tábornok. — Alperes lettem újra s megint cipelnek majd kivégzésre! Mit lehetne tenni? Körülnézett az utcán, hátha ismerősökkel találkozik. Legalább hirt adhatna a családjának! Ismerős akadt több is, de mikor a revolveres rendőr kíséretében látták meg, óvatosan elfordították tekintetüket. Nem jó a hatalommal ujjat huzni!... Megérkeztek tehát a Nagy Tanácshoz. A vörös rendőr hatalmas vádbeszédet vágott ki a “gyalázatos burzsuj” magatartásáról, úgy hogy a tábornok maga is meghökkent. Csodálatosképpen eszébe se jutott, hogy félbeszakítsa a rendőr hazudozását. Mi sem természetesebb, mint hogy halálos ítéletet hoztak újra: — Minden további nélkül agyon kell lőni! — Hogy képzelik ezt? — szólalt meg most a generális. — Hiszen azt sem tudjátok, miért vagyok itt! Nem a rendőr hozott engem ide, hanem én őt. ö itt a vádlott! Kérdezzétek meg a Csekától telefonon, ha nem hiszitek. — Ne hallgassatok ra, láthatjátok, hogy részeg! — erősködött a rendőr. — Falhoz kell állítani és pont! Az egész “tárgyalás” nyitott ajtók és ablakok mellett, szinte családias kedélyességgel folyt. A teremben ide-oda járkáltak az Emberek, az utcáról nyitott ablakokon át be-be kukkantottak. “Buy War Bonds” Néhányan megálltak az ablak alatt és igy élvezték a jelenetet, így pillantott be az ablakon a generális diákfia is, aki nem tudta mire vélni, hogy apja itt van, berohant a szobába. — Apám, hogy kerülsz ide? A generális gyorsan elmagyarázta, aztán súgva hozzátette: — Szaladj haza a mamához, hogy azonnal értesítse a Csekát. A gyerek lélekszakadva elrohant. A Tanács pedig tovább tárgyalt, most má,r a kivégzésről. Nem tudták, hol hajtsák végre a halálos ítéletet. Az egyik jókedvűen azt tanácsolta, hogy nem kell messze menni vele. Legjobb lesz itt, ahol vannak. A generális türelmesen várt és megvetően hallgatott. Mit is tehetett volna egyebet az elborult agyú emberek között? De olyan rendíthetetlen nyugalommal maradt a helyén, hogy a rendőr, aki ellene volt, végre is megkérdezte tőle, miközben a többiek tanakodtak: — Hogy van az, hogy nem félsz? — Miért akarod, hogy féljek? — Meg kell halnod, nem érted? Kivégeznek? — Nana, barátocskám, nem olyan biztos az! — Különös ember vagy — mornfogott a rendőr. De mintha a megjegyzése mögött tisztelet tükröződött volna! Mindketten elhallgattak. A rendőr fürkészve, alig leplezhető csodálattal bámult a tábornok kőkemény arcába. Egy durva hang csattant fel a teremben: ’— Gyerünk azzal a kivégzéssel, elvtársak! A tábornok mosolygott. Most valaki, akinek az arcát nem lehetett jól látni arról a helyről, ahol a tábornok volt, csendesen megszólalt: — Azt mondom nektek, elvtársak, hogy én ezt az embert jól ismerem. Bizony burzsuj ez, nem is lesz más soha, mig a világon van. De akármennyire burzsuj is, igazságos ember és vérbeli katona. Alatta szolgáltam jó pár évig, ismerem. Azt mondom nektek, soha még nem hazudott. Jó volna utánanézni, nincs-e valami hiba a rendőr elvtárs körül?! Ámbár a vérszomjas hangulaton a felszólaló elvtárs nem sokat változtatott, mégis rövid szünet következett s valószínűleg ez mentette meg a generálist. Az történt ugyanis, hogy a telefon megberrent. Az egyik népbiztos a kagylót felemelve, hosszasan tanácskozott valakivé Is a beszélgetés végén megváltozott hangon fordult az elámult tábornokhoz: — Az ügye tisztázódott! ön szabad. Menjen azonnal vissza a Csekába a vádlójával együtt, hogy önt mi felmentettük s kérjen rögtön eljárást a rendőrelvtárs ellen. A tábornok tudomásul vette a felmentést, de tiltakozott az ellen, hogy a rendőrrel küldjék vissza. — Együtt jöttünk ide is, láthatják az urak, hogy milyén bonyolulttá tette ezt a semmiséget. t ‘ — Sajnos, kérem, ez a rendelet. Együtt kell menniök, különben itt kell tartanom mindkettőjüket. Mit tehetett mást a tábornok? Kilépett az utcára elvalhatatlanul uj barátjával, a vérszomjas rendőrrel, aki immár kétszer ítéltette halálra. Egészen bizonyosra vette, hogy újra lesz valami fordulat, amiből nem valószínű, hogy ilyen simán szabadul. Am a rendőr furcsa- változáson ment át. Nem volt többé az a hetvenkedő fickó, akinek mutatkozott. Nehéz léptekkel cammogott a tábornok mellett — s melléből sürü sóhaj szakadt fel. A tábornok azt hitte, hogy most megint valami hazugság következik s meg akarta előzni: — Egy szót se szólj. Torkig vagyok veled. Láthatod, hogy nem sikerült a terved! Mit akarsz még? Mehetsz Isten hírével amerre látsz, csak engem hagyj békén. Szelíden, szinte alázatosan állt meg a rendőr. Szeme pislogott: — Csak azt tessék megmondani, mért nem félt a kivégzéstől? — Aha! Hát igy állunk? — nevetett a tábornok. — Csak nem gondolod, hogy megijedtem tőled? Nem féltem, mert igaz ügyben jártam, ez az egész! A rendőr szomorúan sodort egyet bajuszán: — Mégis csak csodálatos emberek magyk. Nézzen rám, én szenvedtem eleget. A mellemet szitává lyuggatták a német go- . lyót. Egész biztos, hogy hamarosan elpusztulok. De azért én a haláltól mégis félek! Ez mind szép ,de egy védtelen piaci árust mégsem szabad neked sem megölnöd! — Igaz, kérem, szentigaz. De hamar kijövök a sodromból, ha megbosszantanak. Annak az embernek nem volt szabad ott árulni s nem hallgatott a szép szóra. Hamar méregbe jövök, uram, ez lett a vesztem. Szinte kétségbeesés csengett a hangjában, úgy hogy a tábornok egész megenyhült. — Vigasztalódj, barátocskám, nem történt semmi. Látom, hogy rendes ember lehetnél, ha nem volnál beteg. Én nem haragszom rád, menj Isten hírével! A barátságos szavak annyira lefegyverezték a nagy darab embert, hogy semmikép sem. akart megválni a tábornoktól. Okvetlenül el akarta mondani neki az egész élete folysát és könnyíteni akart a lelke keserűségén. Alig tudott lecsillapodni. Bucsuzáskor a generális lelkére kötötte a rendőrnek, hogy vigyázzon az egészségére, aztán zsebébe nyúlt, bankjegyet vett elő és a markába nyomta: — Nesze, galambocskám, a kiállott izgalmakért. Igyál egy pohár bort az egészségemre. A rendőr hálálkodva tisztelgett. — Köszönöm, kegyelmes uram! Szóról szóra igy: köszönöm, kegyelmes uram! A szovjetőrület második esztendejében! Nem egyszer jártam Franciaországban és a bennünket jói ismerő, a régi világból való franciák olyan történeteket mesélnek oroszokról, melyek már a legenda ködébe vesznek. Egyik francia jóismerősöm azt állította egy orosz hercegről, hogy az operációs asztalon kloroformos állapotban sem feledkeztem meg arról, hogy borravalót adjon a műtősnek . . . Bár e« valószínűtlennek látszik, Oroszországban ime megtörtént az a páratlan eset, hogy a halálraítélt a hóhérjának — borravalót adott, melyet az illető alázattal meg is köszönt. Abban az esztendőben, később, körülbelül júniusban vendége voltam a tábornoknak (az ő felesége és az én nővérem iskolatársak voltak s igy, az aszszonyok révén mi is összebarátkoztunk) s mivel éppen ez a nevezetes história került szőnyegre, megjegyeztem: — Vallja meg, tábornok ur, ha önt akasztani vinnék, utolsó kérése az lenne, hogy kerítsék elő azt az embert, aki a kötelet szappanozta, mert borravalót akar neki adni! A tábornok rezignáltan válaszolt: —- Nono, minek ez a magasztalás! . . . Ámbár — tette hozzá kis szünet után — lehet, hogy csakugyan adtam volna neki. Elvégre, úgy hallom, a szovjet nem fizet valami gavallérosan. És azoknak is csak élni kell valamiből. . . . Igen, még vannak ilyen hatalmas tölgyek, bárhogy is megtépázta a véres fergeteg koronáikat, uj ágakat hajtanak s meg fogják tisztítani azt a kavargó, szemkápráztató, posványos levegőt, ami a szörnyű égiháborúval együtt jár.----------V---------A RAVASZ IRAK i — Édesapám, le tudod írni a neved becsukott szemmel? — Persze, hogy tudom. — Akkor próbáld meg; itt van a félévi bizonyítványom.--------------V-------------A LEÍRHATATLAN NÉV A rendőr (megállítja és fel akarja Írni a gyorsan hajtó motorbiciklistát): Mi a neve? A motorbiciklista: Orangemokla Llewellin Brzikopk Dhiklmány. A rendőr (gyorsan zsebrevágja a noteszét és ezt mondja): Még ez egyszer elengedem, de többet ne kerüljön a szemem elé.
