Krónika, 1944 (1. évfolyam, 2-12. szám)

1944-11-15 / 11. szám

6-IK OLDAL

“KRÓNIK A”

1944 november 15.

A királyi gyermekszobából

Gubicza Melissza nővér, “Az Isteni Szeretet Leányai” szerzetesrend tagja, aki Ottó királyt, a mi édes magyar nyelvünkre megtanította, nagyon sok, szivhezszólóan megkapó epizódot tud arról a négy esztendőről, melyet a királyi családnál eltöltött.

— Soha olyan engedelmes, jóra és nemesre hajló gyermeket, mint a kis király, nem láttam. — mondja Melissza nővér. — Ottó két és féléves volt, amikor az udvarba szólítottak. Hogy a zárdám nyugalmát és csendjét nagykeservesen nélkülözni tudtam, azt egyedül annak köszönhetem, hogy a gyermek szive annyi szeretettel, gyöngédséggé 1 megnyílt előttem.

— Ha elmondom az akkori trónörököscsalád életmódját, mely semmit sem változott, amikor trónra kerültek, talán senki se fogja hinni, hogy lehetséges olyan polgárian szerény háztartást vezetni egy uralkodópárnak. Az özvegy királynéról nagyon keveset tud a világ, mert ő életét a gyermekszobában töltötte. Minden gyermekét maga táplálta. Rajongással csüggött azokon az édes angyalkákon. akik évről-évre pontosan megjelentek, hogy két szerető emberszivet egyre szorosabb és forróbb kapcsokkal fűzzenek össze.

— Őfelsége, — a nővér felzokog, mikor a halott királyról megemlékezik — a világon a legjobb és legpéldásabb családi életet élte. A feleségében és gyermekeiben volt minden öröme és boldogsága.

— Láttam minden reggel pontban 9 órakor a királyt az oltáriszentségekhez járulni, aki, ha otthon tartózkodott, ezt soha el nem mulasztotta. Olyan buzgalommal, olyan elmélyedéssel, olyan ös3zeszedettséggel tudott imádkozni, ahogy férfitől és olyan polcon levő férfitől hihetetlen volt.

— Minden szabad percét a gyermekszobában töltötte. A királyi gyermekek soha anyai csók és apai áldás nélkül nem tértek nyugvóra. Este a szülők sorbacsókolták őket és homlokukra szenteltvízzel keresztet rajzoltak.

— Egészen természetes, hogy ilyen példa mellett, mert hiszen a királyné is a legbuzgóbb hivő, a fogékony gyermekiélek lágy viaszkjában olyan formát öltött az Úristen képe, amiből egy valódi keresztény szív és jellem kialakulása várható. A gyermekek mielőtt játszani indultak, magyarul imádkoztak velem a kápolnában. Ott térdeltek, jobbról és balról mellettem, Ottó és a kis Etelka, buzgón fohászkodva a jó Istenkéhez. A királyt 30-ik születésnapján azzal akarta meglepni a felséges aszszony, hogy kis fia ministráljon. Ottó ötéves volt, olvasni persze nem tudott, de a ministrációt kifogástalanul tudta. Édesanyja tanította be.

— Én magam azért vállaltam ezt a nehéz és terhes feladatot, hogy tudatosan fejlesszem Ottó trónörökös lelkében az irántunk való szeretetet. A gyermek harmadféléves korában perfekt beszélt magyarul, kifogástalan kiejtéssel. Én mindig vele voltam és csakis a mi nyelvünkön beszéltem vele. Később a kis Etelka és egy

év múlva az alig hároméves Róbert is tanult velem. A király, aki mindig mulattatta a gyermekeket, többször elszavalta nekik a “Talpra magyar”-t. Ottónak bámulatosan gyors felfogása volt, egy-kettőre eltanulta. Nagyon tetszettek neki a tüzes, pattogó verssorok és nagy kedvvel szavalta. Egy ízben megkérdezte:

— Miért kell azt mondani: a magyarok Istenére esküszünk? Miért nem az osztrákok Istenére? Van külön magyar Isten?

Bámulatosan élénk esze és szárnyaló fantáziája volt már pici korában. Kis életének minden nevezetesebb eseményét eljátszotta testvérkéivel.

A koronázás felejthetetlen nyomokat hagyott a lelkében. Hetekig egyébről sem beszélt, mint budapesti útjáról. Elmondta pontosan milyen volt a díszruhája. Különösen a kis kucsma tetszett neki.

— Tudja, Melissza nővér — mondta áradozva, — arany volt a teteje, fehér selyem cica volt rávarrva és annak a farka a közepére volt beszúrva. És úgy éljeneztek, mikor kocsiztam az utcán; persze azt hitték, a papa is ott van.

— Semmi fontosságot nem tulajdonított magának, mert soha sem éreztették vele a rangját. Roppant büszke volt az ezredére. Kis huszáruniformisát órákig nézegette.

— Ha király leszek, Melissza nővérnek is adok egy ezredet. És hozzá egy Signum-Laudis-t!

— Hetekig játszottak koronázást. Volt egy nagy piros selyem húsvéti tojása, egyik felével megkoronázott engem, mint királyt, a másikkal Etelkát, aki királyné volt. A pici Róbertka hűségesen állt mellettünk, ő volt a gróf Tisza. A királynénak pedig egy kis verklin kellett játszani és éljenezni. Ebben az időben egyre arról beszélt, hogy ha megint Budapestre megyünk, igy lesz. úgy lesz.

— 1918 október végéig voltam a királyi családdal. Gödöllőn tartózkodtunk, amikor recsegett-ropogott már minden. Soha el nem felejtem azt a rettenetes napot, amelyen eldőlt Magyarország sorsa. Károlyi Mihály audiencián volt a királynál, aki később feltűnően sápadt és feldúlt arccal jött le a királynéhoz a gyermekszobába. Rövid és izgatott párbeszéd után a felséges asszony csomagoltatott.

A gyermekekkel én és egy grófnő maradtunk. Másnap éjjel 12 órakor a királyné telefonon kiadta a parancsot, hogy a gyermekeket korán reggel autón küldjük Bécsbé, mert Budapesten már minden elveszett. Soha el nem felejtem

azt a ködös őszi reggelt, amikor ott álltak a kapu előtt a kicsikék, mindegyiknek kis batyuba kötve a legszükségesebb ruhácskája és fehérneműje. Termoszokban meg valami meleg ételt raktak az ülés alá. Az udvari autót bemocskolták. hogy fel ne ismerjék. A személyzet katonaruhát viselt. A gyermekek félve ültek be a kocsiba, nem tudták mire vélni a korai autózást. Néhány tiszt volt az udvaron. akik megéljenezték Ottót.

— Úgy áll előttem, mintha ma történt volna. Egyik kis kezében fogta a kalapját, másikban a batyuskáját szorongatta, selymes haját lobogtatta az őszi szél, amikor harsányan kiáltotta:

— Éljenek a magyarok.

— Higyje el, — mondja a nővér és fölragyog a szeme, — ha Ottó nevelését igaz, hü magyar hazafiak irányítják, kiváló uralkodó válik belőle. Minden előfeltétel megvan hozzá. Nemcsak bámulatos szellemi tehetségekkel van megáldva, de olyan fogékony a jóra, olyan szelíd, nobilis jellemű, de emellett határozott és szilárd, ami ilyen korban ritkaság. Ha valamit megtiltottam, a világért meg nem tette volna.

— Megígértem Melissza nővérnek, hogy jó leszek. — mondta, ha testvérkéi valami csinyre csábították. — És mit szólna a jó Istenke, ha megtudná!

Kis testvérkéit megható gyöngédséggel szerette, mindenben nekik. adott elsőbbséget.

— Hisz én már nagy vagyok, ők meg kicsik! — mondta és mosolyogva adott át nekik mindent.

— Jellemző lelki világára a következő eset. Egyszer Róbertkának a földön palotát építettem, akkoriban kezdett magyarul tanulni és külön foglalkoztam vele. Ottó mindenáron részt akart venni a játékban.

— Majd holnap Ottókával játszom, — mondtam, — ma nem lehet. Ottó elvörösödött, megharagudott és felrúgta az épületet.Nem szóltam semmit. Vigasztaltam a kis Róbertét és újra elkezdtem építeni. Egyszerre hátulról nyakamba kapaszkodott Ottó, összecsókolt és úgy könyörgött bocsánatért. Sírva Ígérte, hogy ezt soha nem teszi, átengedi a játékot.

A királynénak bámulatos tehetsége van a neveléshez. Nincsenek ezek a gyermekek elkényeztetve.Édesanyjuk mindig velük van és egy tekintettel fékezi őket.

— Ne képzelje, hogy valami különös fénnyel ültük meg bármikor az udvarnál a születésnapokat. A legegyszerűbb életmód folyt ott. A királyné, aki a szerénységnek és takarékosságnak mintaképe, mindig azt mondta:

— Ilyen nehéz időkben, amikor az emberek annyit szenvednek és nélkülöznek, nem szabad pazarolni. A gyermekek majd megszokják a fényűzést, ha felnőnek!

— El se hiszi, hogy a kicsikék foltozott cipőkben, stoppolt s agyonjavitott fehérneműben és ruhácskákban jártak. Maga a királyné hónapokig egy barna berakott aljat viselt, mi több helyen be volt stoppolva és hozzá 2—-3 sima fehér mosóbluzt. A gyerekeknek egy sétaruhájuk és egy kifogástalan kalapjuk volt.

— Emlékszem Ottónak egyik születésnapjára, amikor kivételesen édesapjával ebédelhetett, ami nagyon boldoggá tette. Minden születésnapra valami szerény játékot és egy tortát kapott, annyi fehér gyertyácskával, ahány éves lett. És körülülték az asztalt, áhitatosan megvárták mig mindegyik gyertya leég, aztán a királyné felszelte a tortát. Öttó maga rakta tányérra és mindenki kapott egy( szeletet, még a belső cselédség is. Neki már alig jutott.

.. . Szinte látom a nagy asztalt, körülötte a rózsás, selyemfürtü gyermekarcokat, amint bámulva lesik a kis gyertyák pislogó vigágát. És ott gyönyörködik bennük a boldog édesapa, aki dehogy is sejtette akkor, hogy élete gyetyája ily hamar elég. . .

—r Úgy tudom. Ottóka mellett most egy bencés tanár él. Azt mondják, kiváló ember, lelkes, fanatikus magyar. Ha a jó Isten megengedi, hogy ő is oly közel tudjon férkőzni ehhez a meleg és bizalmas kis lélekhez, mint én, akkor remélhetjük, hogy az a szerény mag, amit én elvetettem — és amiért mindig imádkozom — idővel gyönyörű növénnyé fog izmosodni mindnyájunk boldogságára! — h. —