Krónika, 1944 (1. évfolyam, 2-12. szám)
1944-02-15 / 2. szám
Történet a vörös szovjetvilág második esztendejéről Irta: POPOFF MIHÁLY 6-IK OLDAL “KRÓNIKA” 1944. február 15. (A Magyarországon élő emigrans orosz, aki időközben teljesen megtanulta a magyar nyelvet, az alábbi elbeszélésében két évtized előtti oroszországi élményeit mondja el a történetben.) Van egy zeg-zugos terület az irodalom szinpompás kertjében, ahol nem bolyonghatunk máskép, csak teljes fegyverzettel. Ez a terület nem a mesék országa, hol kedvünkre kalandozhatunk, átadva magunkat akár érzéseinknek, akár a szórakozásnak — ez a terület nem romantika és nem bűbájos muzsika: ez a terület a közelmúlt világ története, ama izgalmas események rajza, aminek kortársai, közvetlen szemlélői voltunk s amibe belejátszik a politika. Ha iró erre a térre lép, elkészülhet rá, hogy sülyed a talaj a lábai alatt, hinárosba hág, ahonnan alig van menekvés. Tele van ez a terület tilalomfákkal és drótsövényekkel s ha talán teljes fegyverzettel, — például szigorú tárgyilagossággal, diplomáciai érzékkel és szerencsével — felszerelve valamilyen utat meg is tehetünk benne, szembetaláljuk magunkat a mellünknek szegezett gyanakvás tőrével, minek nemzetközi neve: propaganda. Mindezeket azért bocsátom előre, mert el akarom kerülni a látszatát is annak, mintha régi hazám régi férfiairól — és pedig talpig férfiakról — írván, ellenpropagandára vállalkoznék a mai Oroszország ellen. A téma kézenfekvő, hiszen miről tud legjobban és legigazabban írni a született orosz ember, mint oroszokról? És kínálkozik is e téma toliam alá, minthogy Magyarországon élve és magyarrá válásom csodálatos metamorifázisa alatt mindennél közvetlenebb alkalmam nyílik az összehasonlításra az orosz és magyar nép fiainak .lelki berendezkedése, vérmérséklete és szokásai között. Tagadhatatlan sok rokonvonás orosz és magyar között. így közös vonás elsősorban a hazaszeretet. A magyaroknak van egy megrendítő jelmondatuk, amelyet a nagy Vörösmarty fejez ki: “Itt élned, halnod kell!” Ez a haza! Ezért a hazáért nincs olyan áldozat, ami drága volna s folyhat a vér patakokban, éhség, nyomorúság meglátogathat, oh, de semmi az egész, csak a haza boldoguljon! Az orosz embernek nincs hatalmasabb vágya, mint hazai földben pihenni! A latin: ibi bene, ubi patria — valóságos árulásszámba megy minálunk. Pedig nem tételezhető fel, hogy a latin népfajok ne szeretnék a hazájukat. Csakhogy — másképpen szeretik . . . Hogy még egy példát emlitse,k alig van nép, amely olyan mérhetetlen türelemmel viselné “Buy War Bonds” el a sors csapásait, mint a magyar, meg az orosz. Vissza kell mennünk egészen a keresztény középkorig, sőt még messzebb, az apostolokig, hogy más népeknél hasonló példákat találjunk. A mártírok korszaka azonban, a boldogabb nemzetségeknél a kereszténység megizmosodásával lezárult, mig nálunk mintha most újra kezdődnék! A magyar történelem szinte periodikusan gazdagszik halhatatlan emlékű, áldozatos lelkű nagyjainak neveivel, Oroszhonban pedig csak a lefolyt két évtized alatt milliókra megy azoknak a szama, akik Krisztusi alázattal léptek a szenvedés véghetetlen országútj ára . . . Ugyebár, nincs^ tehát abban semmi szégyelnivaló, ha én most gondolatban egy kicsit meghatottan, elkalandozok régi hazámba, annak is a doni kozákok földjére, annak is a fővárosába; Novocserkasszkba. Találkozásom lesz ott P. H. P. kozák tábornokkal . . . Csak éppen egy kicsit visszafelé fordítom az időmérő órám kerekét — egy évvel, tiz évvel, még többel, egész 1918 husvétjáig, — hiszen relativ dolog az idő is, mint minden ebben az életben. Szovjetvilág volt már a doni kozákok hires városában is 1918 husvét táján, csak hát az uj urak még nem voltak olyan biztosak a hatalmukban. Tűzzel, vassal és vérrel kellett minden talpalatnyi helyet meghóditaniok, de ha igy sem boldogultak, megpróbálkoztak — diplomáciával is. Ámbár a finomabb taktikához nem volt még megfelelő felkészültségük. Egyszóval elég óvatosak voltak Novocserkasszkban s kissé idegeskedve, szepegve lesték hires Drozdoff ellenforradalmár tábornok hadité• nyeit. óvatos diplomáciájukban odáig mentek, hogy a régi hadsereg tisztjeit és a magasabb funkcionáriusokat látszólag nem üldözték s — legalább egyelőre — a szabadságuktól sem fosztották meg. Persze, ez csak olyan udvariaskodás volt, mint a farkasé, amely már megropogtatta egy kicsit az áldozati bárány csontjait. Ráér fölfalni — gondolja. így volt lehetséges, hogy a doni kozák tartomány magasrangú, katonája, P. H. P. tábornok szabadon sétálhatott a város utcáin. Jól megtermett, gyönyörű szál embert volt a tábornok, ámbár polgári ruha feszült rajta s ezt sehogyan sem tudta megszokni. Széles, hatalmas mellkasán szinte kettépattant az a nyavalyás civilruha, ahogy elgondolkodva sétált az utcán s ki tudja, miken tűnődött? . . . Talán ő is Drozdoffot várta halványodó reménységgel, talán arra gondolt, hogy miképpen lehetne az ország irtózatos íekélyes sebeit behegeszteni és a vad hordát, amely az áléit nép fölé kerekedett, szétkergetni, mint trojkák után iramodó veszett faíkascsordát ropogós télen, a Szál folyó mentén elterülő hatalmas pusztaságon — avagy talán csak azon töprengett, hogy mit vigyen haza szépséges feleségének ebből az árva városból, melynek nem volt elég négyéves háború, hanem, íme, vörös bandák is fosztogatják? . . . A tábornok magányos sétáját valami szegény utcai árus fájdalmas jajveszékelése zavarta meg hirtelen. A szerencsétlent egy tagbaszakadt vörös . rendőr vallatta éppen, a szovjet bevált módszere szerint, az erősebb jogán. Magyarán mondva ütötteverte. A nyomorult — nem tudni mit vétett — kétségbeesett védekezéssel igyeaezett bizonyítani igazát. Am a rendőr ebbel, lázadást láthatott s a revolvere megvillant a tavaszi verőfényben. A helyzet kritikussá vált. Még egy pillanat és bizonyos, hogy a szovjet rögtönitélő “egyéni” bírósága kellő elégtételt kap a hatalmán esett csorbán. Akkor azonban közbelépett a tábornok, odaugrott a vörös rendőrhöz, karja egyetlen könnyű mozdulatával félrelökte, úgy hogy felbukott és a fegyver messze kiröpült a kezéből. — Bitang! — mennydörögte a generális. — Egy védtelen embert akarsz megölni! Elképzelhető, mi történt ezután ... A tér egy pillanat alatt kiürült. A szerencsétlen árus, örömében, hogy egérutat nyert, eldobálván mindenét, hanyatt-homlok elmenekült. A rendőr rávetette magát a tábornokra. A volt katona most már nem is védekezett. Tűrte, hogy mellenragadja s a helybeli Cseka épülete felé taszigálja. Még azt is megvető mosollyal nézte, hogy a rendőr — megkaparintván újra félelmetes revolverét — most az ö orra alatt hadonászott a fegyverrel ... A Cseka, vagyis csrezvicsajka, rendkívüli bizottság, G. P. U., vagyis goszudarsztvennoje politicseszkoje upravlenic: országos politikai kormány. A kettő tulajdonképen ugyanaz, a szovjet kémhálózata, rögtönitélő bírósága és inkviziciós központja! így érkeztek a Csekára. Érthető, hogy ott micsoda lelkesedéssel és örömmel fogadták a nagyhírű generálist, akit úgy sikerült letartóztatni, hogy nem is kellett különösebb körmönfont ürügyet keresni reá. A rendőr tajtékzó gyűlölettel, lelkendezve, bőbeszédüen adta elő rettentő sérelmét: — Elvtársak, ez a burzsuj, ez az ellenforradalmár a nyílt utcán megtámadott, megvert s a tömeget a szovjetkormány ellen lázitotta ... — Hazudik — vágott közbe nyugodtan a tábornok. — Egészen máskép történt a dolog. — Fogja be a száját — üvöltött a rendőr. — Akarsz még egyet?! — célzott derűsen a generális az előbbi nyaklevesre. — Uraim, ez történt, hallgassanak meg! Sikerült csendet teremtenie még az elvadult emberek között is hatásos, éles, szúrós tekintetével. És a beállott csendben nyugodtan elmondotta, mi történt az utcán. — Ellenforradalmár! Rendőrgyilkos! — izgatott tovább a vörös rendőr. — Ne higyjetek neki, elvtársak! A hatalom urai valóban nem törődtek a tábornok szavaival. Vak gyűlölettel nézték a töretlen erejű nagyurat, a nyilttekintetü bátor katonát, a finoman mintázott testalkatú s mégis rebosztus férfiút, akiből hoszszu évszázadok ereje, fénye, hatalma és megtisztult hite sugárzott. ök, a hányt-vetett életű csavargók, részeges apák részeges fattyai, levitézlett kereskedők, katonaszökevények vagy elcsapott írnokok, ők, bár most belekóstoltak a hatalomba, tudták, hogy ennek a nemes sasnak büszke szárnyalását soha utói nem érhetik . . . Valószinüleg dideregtek belül, de a jól betanult lecke egyhangúságával mondották ki a verdiktet a rendőr vádbeszédére: — Kivégezni! Kivégezni! — Na, lódulj a falhoz, — vezényelt diadalmasan a rendőr és kegyetlen, vérszomjas örömmel húzta elő revolverét. De ebben a pillanatban megszólalt valaki: — Várjatok! Megállj! Fiatal ember lépett a terembe, jó külsejű, intelligens férfi. Fontos személyiség lehetett a szovjetben, mert a tagok udvarias figyelemmel fordultak felé. — Várjatok, elvtársak! — szólt a belépő. — Ezt a jelenetet véletlenül magam is végignéztem. Megállapítom, h' az ember igazat rendőr a bűne megvert eer (Folyta* A FŐTISZTELENDŐ KLE^ LELKÉSZI K Lapunk szeré reményben, hog fogják megtag. mint hogy a ki hiveik k"
