Krónika, 1944 (1. évfolyam, 2-12. szám)
1944-09-15 / 9. szám
10-IK OLDAL “KRÓNIKA” 1944 szeptember 15 IV. Károly A koronázó templom ajtajában a főpapság élén, feszülettel és szenteltviztartóval fogadta a hercegprímás a fiatal királyi párt, aztán harangzúgás között, éljen riadása, harsona és dobszó mellett a lorettói kápolnához vonultak fényes kíséretükkel. Miután a hercegprímás a főpapsággal a főoltárhoz ment és a templomban helyét mindenki elfoglalta, a király lovassági tábornoki díszben, kezében kucsmával és Zita királyné a hófehér koronázási díszruhában, ünnepélyes menetben a főoltárhoz vonultak és a szentély előtt elkészített trónon helyet foglaltak. "A király fiatalosan üde arcát — írja az egyik szemtanú — meghalványitotta kissé szembeötlően komoly átérzése a történelmi esemény nagy jelentőségének. A királyné is meghatott, alázatos, láthatóan boldog és mégis komoly volt. Szelíden meghajtott fejéről hátul fehér fátyol hullott alá. Ahogy a templom középső utján felvonultak, diszruhás zászlósurak vitték a király előtt az ország kivont kardját, a jogart, a birodalmi almát, az eskükeresztet, a szent koronát, Walter Gyula esztergomi kanonok, címzetes püspök pedig az apostoli kettős keresztet. A király és királyné után párduckacagányos testőrség és oldalt a főudvarmester ment pálcával, talpig aranyos magyar díszruhában. A menet tagjai a trón körül helyezkedtek el jobbról és balról, a tizenegy országzászlót vivő főurakkal együtt, akik félkörben álltak fel Magyarország, Erdély, Szlavonország, Dalmátország, Horvátország, Ráma, Szerbország, Halics, Lodoméria, Kunország és Bolgárország zászlaival. A trónemelvény mögött a király és királyné két-két segédkező püspöke, a főudvarmesternő, az országbíró helyettesének neje és két palotahölgy állottak. A két segédkező püspök, a főkamarás és testőrkapitány kíséretében, a királyt a hercegprímás elé vezette az oltárhoz és őfelsége az evangéliumi oldalon, karszékben foglalt helyet. Várady Á. Lipót kalocsai érsek most a következő szavakat intézte fennhangon a hercegprímáshoz: — Főtisztelendő Atyánk! kér az anyaszentegyház, hogy e kiváló vitézt királyi méltóságra felavassad! — Tudjátok-e, hogy ő méltó és megfelelő lesz erre a méltóságra? — kérdezte a primás. — Tudjuk és hisszük is, hogy méltó és javára leszen az anyaszentegyháznak és az országnak! — felelték a jelenlevő főpapok. — Deo gratias! — Adjunk hálát érte Istennek! — válaszolt erre a primás. Azután a koronázó primás felsorolta a királyi méltóság terheit és nehéz kötelmeit, az ezekkel járó nagy felelősséget. Ez intelem után az oltár evangéliumi oldalának legfelső lépcsőfokára helyezett vörös bársony vánkosra térdelt a király és letetkirály élete te az igazság és béke esküjét az evangéliumra, amelyet az eskü végeztével megcsókolt. Azután az oltár legalsó lépcsőjére terített szőnyeg párnájára borult. A hercegprímás a papsággal együtt szintén letérdelt és a Mindszentek litániáját imádkozta. Litánia végével a segédkező két püspöke kíséretében a serkestyébe vonult a király, hogy a felkenéshez előkészüljön. Letette kalpagját, mentéjét és kardját. Ismét visszatérve az oltár legfelső lépcsőfokán térdre ereszkedett. A szertartásmester odanyujtotta aranytálcán a szent olajat a hercegprímásnak, aki evvel a király jobb kézcsuklóját, jobb karcsuklóját, majd vállközét megkente. A szent kenet letörlése után a segédkező püspökök, a főudvarmester és a főkamarás a királyra adták skent István palástját és a és a koronázási jelvényeket az oltárra helyezték s megkezdődött a szent mise. A szent lecke olvasása után ismét az oltár elé térdelt őfelsége és a primás kezéből átvette szent István kivont kardját, majd pedig a hüvelyébe visszadugott kardot a hercegprímás a király oldalára kötötte e szavakkal": — Kösd fel oldaladra kardodat, leghatalmasabb és ne feledd, hogy a szentek nem a kard erejével, hanem hitükkel győztek királyságok felett. A király a templomi gyülekezet felé fordulva, kivonta az ősi kardot, megtette a három kardvágást, annak jeléül, hogy szent István példájára a vallást bármely oldalról jövő támadás ellen megvédi... Gördülő ágyuk és sortüz tudatták a néppel ezt a szép jelenetet. A kardvágás után következett a király megkoronázása. Őfelsége ismét az oltár legfelső lépcsőfokára térdelt. A nádorhelyettes elhozta a szent koronát az oltárról és az ő segédlete mellett a hercegprímás magasztos szavak kíséretében a király fejére tette az ország szent koronáját, mialatt a többi érsek és püspök a szent korona felé nyújtották ki kezüket, együtt mondva az áldástkérő imát. Miután a primás a királyi jogart s az ország almáját is átnyújtotta a királynak, következett a — trónraemelés. A király felállt, leoldották oldaláról a kardot és most fején a szent koronával, jobbjában a jogarral, baljában az ország almájával, ünnepélyesen a királyi trónhoz vezették. A trónusnál e szavakat intézte hozzá a p.rimás: — Állj meg és tarts ki e helyen, melyet Isten jelölt ki számodra, a mi, tudniillik az összes püspökök s az Ur többi hiv szolgáinak átadása által... A primás szavai után a nádorhelyettes “Éljen a király!” kiáltására a templomban a koronázó országgyűlés tagjai, kint pedig az egybesereglett nép háromszoros viharzó éljennel üdvözölték a koronás fejedelmet s a kint álló honvéd gyalogezred üdvlövésére megdördültek a szentgellérthegyi ágyuk, megszólaltak a koronázó főváros összes harangjai. Trónraemelés után a király a primás elé járult s a királyné megkoronázását kérte. Ekkor a királynét kézenfogva a szentélybe vezették, ahol az oltár legalsó lépcsőjére helyezett biborvánkosra borult, amint megkezdődött a Mindenszentek litániája. A litánia végeztével felkente őt is a hercegprímás, úgy mint a királyt, csak más szavak kíséretében. A felkenés után Hornig Károly báró bíboros a királyné fejére tette a házi koronát, a hercegprímás pedig a nádorhelyettes segítségével jobb vállára nyugtatta a szent koronát, amelyet ezután ismét a király fejére helyeztek vissza. A hercegprímás, miután a királyné jobbjába adta a jogart, baljába az ország almáját, -— a trónushoz vezette a megkoronázott királynét és a király mellé ültette. Majd ünnepélyesen rázendített a hálaadó “Te Deum”ra, amelynek végeztével folytatta a szentmisét. Szent áldozáskor a főoltár legfelső lépcsőjére térdelt a királyi pár és alázatos szívvel megáldoztak, igy fejezvén be méltóképen azt a háromnapos böjtöt, melyekkel a koronázás szent cselekményére készültek. Buzgó áldozásuk után az egri érsek bort nyújtott a királyi párnak egy erre készen álló kehelyben. A szentmise végén, a hercegprímás áldása után a királyné a kis trónörökössel eltávozott a templomból és palotahölgyeinek s a testőrség kíséretében a közönség lelkes éljenzése között nyolcfogatú díszkocsiján visszatért a várpalotába. A király felemelkedett trónjáról és pár perc múlva már az eskütételhez rendezkedett a menet. Zúgott, tombolt az éljenzés a budai utcákon, midőn a király az ő dús koronázási pompázatosságában, az egyházfejedelmek és udvari méltóságok kíséretében, megjelent a templom főkapujában, ahol szelíden sugározták be karcsú alakját az esős felhők mögül előbujt decemberi nap sugarai. Méltóságos léptekkel haladt a- szent István koronájával ékes uralkodó a Szentháromság-szobor talapzatára, az esküemelvényhez. A pompás emelvény közepén megállt. Ifjú arcára kiült a meghatottság, de tekintete nyugodt, biztos és meleg volt. A király baljában az eskükereszttel, arccal keletre fordult és jobbkeze három ujját esküre emelte. A hercegprímás hangosan kezdte olvasni az eskü szövegét. A király ismételte a hercegprímás szavait és a magyar nemzet jelenlétében az Isten szabad ege alatt megesküdött a magyar alkotmányra. .. Az eskü után a nádorhelyettes háromszor elkiáltotta: “Éljen a király!" — amire a közönség zugó éljenzése viharzott fel s újra megdördültek a szentgellérthegyi ágyuk. Épen tizenkét óra volt. Ebben a pillanatban a honvéd zenekar a magyar nemzet ünnepi imádságát: “Isten áldd meg a magyart!" kezdte játszani. Máskor nem volt ez igy. Most a király maga rendelte el, hogy igy legyen és maga is énekelte: Isten áldd meg a magyart Jó kedvvel, bőséggel! Nyújts feléje védőkart, Ha küzd ellenséggel! Innen a templomba visszatérve, felkötötte oldalára szent István kardját, mig a huszárok, a főváros küldöttsége, a főrendek és képviselők, a magyar kormány tagjai, a zászlótartók, zászlósurak és főpapok felsorakoztak, hogy menetté alakulva, elinduljanak a koronázási dombhoz. A király a templomból kilépve, paripájára ült és megindult a menet a királyvágási dombhoz. Félszazad huszár után valóságos zászlóáradat hömpölygött. Fenséges látvány volt a magyar megyék és városok címeres zászlóerdeje. A király előtt jobbról Walter püspök lovagolt az apostoli kereszttel. Miután a szentgyörgy-téri koronázási dombot és környékét egyik felől a zászlórengeteg, a másik oldalon a lovas állami méltóságok egészen közrefogták, a király előre ugratott s a domb északi oldalának feljárójától néhány méternyire megállott. Felpillantott a várpalotának a Szent- György-térre néző ablakára, ahol a királyné állott a kis Ottó trónörökössel. Aztán szétnézett a lovasok csoportján, hogy mindenki a helyén van-e? Erre oldalba kapta a nemes mént és gyors vágtatásban fenntermett a koronázási dombon. Balkezével megrántotta a zablát. A jobbjával kirántotta hüvelyéből szent István kardját és az ég négy tájéka felé vágott jelezvén, hogy a magyar hazát megvédi minden oldalról az ellenségtől. Az utolsó vágás után levágtatott a koronázási dombról és újra felnézett arra a neki mindennél kedvesebb ablakra, ahonnan hitvese és kis fia nézték végig azt a csodálatos jelenetet. Ezután lassú lépésben megkezdődött az elvonulás. Középütt ment a király a közönség lelkes ünneplésétől kisérve. Visszatérve a koronázási ünnepélyről, a királyi várpalota nagytermébe vonult a király és királyné a koronázási diszebédre. Zugó éljenzés fogadta a fiatal királyi párt. A nádorhelyettes vizet öntött a király kezére, a hercegprímás pedig kéztörlőkendőt nyújtott, majd rövid imát mondott és a vendégek a királyi ebédhez ültek. Az asztalhoz ült a király s királyné, az ország prímása, a kalocsai érsek, a nádorhelyettes és a pápai nuncius. A felszolgálást az országgyűlés tagjai végezték. A királyi pár és a négy vendég mozdulatlanul ült helyén és a hagyományos szokásnak megfelelően semmihez sem nyúlt. Mikor az asztal tele volt a felhordott tálakkal, a király felállt, serleget kapott kezébe és messze kiáltó hangon mondta: — Éljen a haza! A király szavaira nagy éljenriadás és messzi ágyuk hangja válaszolt. Kisvártatva a hercegprímás állt fel és kiáltotta: — Éljen a király! Mindenki felállt... a főhercegek és főhercegnők sora is és ismételten hatalmas éljen riadt.
