Közérdek, 1915. január-június (8. évfolyam, 1-25. szám)
1915-07-17 / 3. szám
Nagykároly, 1915. juüus 17. 3-ik szám. Vili. évfolyam. KÖZÉRDEK .A A —---------~ EBMELLEE ---------------= Sz atmár-, Bihar-, Hajdú- és Szilágyvármegyékre terjedő társadalmi hetilap. Megjelenik minden szombaton reggel. Nyilttér sora 50 fillér. — Kéziratot nem adunk vissza. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Gróf Károlyi György-tér 36. Telefonszám: 95. Felelős szerkesztő és laptulaidonos Simkó Aladár Főmunkatárs Dr. Merts László. Előfizetési árak: Helyben és vidékre postán küldve egy évre 8 K, félévre 4 K Egyes szám ára 20 fillér. Előfizetési és hirdetési dijak felvételére a felelős szerk. jogosult. Középosztály (m.) Ebben a világháborúban, amelynek a szörnyűségei a megszakadásig megfeszítenek minden ideget, minden érzelmet, amely nem hagy semmi emberi vonatkozást érintetlenül: a középosztály szenved a legtöbbet. Szenved különösen a háború magyar terepén, ahol ez az osztály uj kialakulásban volt, ahol annak magvát a tisztviselői osztály képezte, amely nem épen egészségesen, de hajtva az állami túlterjeszkedéstől, folyton növekedett, de va- gyonilag nem gyarapodott. Nagyon természetes, hogy ilyen tengő-lengő állapotban a csekély fizetéséből tökét nem tudott magának gyűjteni, mert amit a magyar államtisztviselő tehetett. nem volt egyébb, mint csöndes rezignációval számítani a nyugdíjra, ami egyetlen nagy jótéteménye ennek a statusnak. A háború a legcsekélyebbre csökkentette le a pénz vásárló képességét és a legmagasabbra emelte minden az emberi megélhetéshez szükséges anyagnak a forgalmi értékét. Ebben az értékcsökkenési és értékemelkedési malomban őrlődik most az egész magyar középosztály, amely a küzdelme a megélhetés nehéz problémájával nem keservesebb küzdelmeket viv meg, mint a harctéren küzdő vitéz hadsereg. Ez vértelen, fegyvertelen, puskapormentes harc, de ennek épugy megvannak a maga borzalmai, mint annak a küzdelemnek, melyben fegyverek ropognak, ágyuk dörögnek és kardok villognak. Ma minden középosztálybeli családnál tanyát ütött a szükség, a nélkülözés. Igazi rejtély, hogy azok. a tisztviselők, akiket sorsuk nem eresztett tut a IX. díjosztályon, hogy tudják mindennap elintézni a legnagyobb kérdést: a megélhetés kérdését. A hitelélet megszűnt, adóságot csak a legraffináltabb formák között lehet csinálni, az állam nem nyújt segítő kezet az ő embereinek, a megoldás tehát nem kereshető egyébben, mint abban, hogy ez ■a jobb sorshoz szokott osztály, hozzászokik a. nélkülözésekhez. Ez megy is bizonyos fokig, mert az már most is megállapítható, hogy a világháború megtanított bennünket életmódunk olyan takarékos berendezéséhez, amit képtelennek hittünk ebben a tejjel- mézzel folyó országban, ahol a valódi és reális életre mégis csak az ébresztette fel megélhetéssel. az embereket, hogy itt az emberi ellátás még nehezebb, mint azokban az országokban, amelyekben kevesebb a termés, de jobb a közigazgatás. Ennek az országnak a gerince a középosztály. Ez fejlesztette azzá, ami most, ez érlelte meg benne az erőt, mellyel ! ellene tud állani annak az elementáris hatalmakkal dolgozó támadásnak, mely most ostromolja. Ennek a középosztálynak, ha súlyos sebekből gyógyultan is, de mégis épen, egészségesen kell kikerülni a világháború bajaiból. Mert ez a most minden ádáz bajjal és veszedelemmel küzdő középosztály biztositéka az egész magyarságnak, ez az államalkotó és államfenntartó elem, amelyet nem lehet helyettesíteni sem uj képződésekkel, sem valami külföldi behozatallal, amire a magyar mindig hajlandó volt. A sok gond között, amely egészen természetesen ránehezedik a kormányra, nem utolsó az, hogy ennek a középosztálynak, a háborúban vett sebei miként gyógyitattnak majd meg. Mert lehetetlenség, hogy ép és egészséges középosztály nélkül megoldhassa a rá váró föladatokat, a háború dicsőségteljes befejezésével. TÁRCZA. Nagy oroszországb ól. Tenger messze földről Küldöm e sorokat Hazámba — hazámba. Tenger ellenségtől Megtámadott szegény Szép Magyarországba Viszik a sóhajom Bus epekedésem Miattatok, édes Véreim, akiknek Oda vagyok forrva Az áldott szivéhez. Mi itten megvagyunk, Kenyeres pajtások, Még jó egészségben; Hát buslakodástok Nehéz sot sunk miá’ Kedvesim ne légyen. Igaz hogy szeretnék Ha a nap felkeltét Otthon szemlélhetnénk, Otthon hinthetné ránk Járó-kelő felleg Harmatos esőjét Hangos pitypalatynak, — Hulló rendek sorján — Ott tudnánk örülni, Fészken ülő madár Kicsiny fiókáin Kedvvel könyörülni. Szeretnök, ha otthon Hidlana a földre Gyöngyös verítékünk ; Jól esnék, nagyon jól A lenyugvó napot Odahaza néznünk. Reggeli, délebéd, Estvéli vacsoránk, Hej csak ott esnék jól, „Szivem, adta“ kézből Lelkem anyámékkal A hazai jóból. S mennyire jól esnék Mennyire szivünkből Örvendenénk, hogyha A templomba hivó Harangjaink szava Fülünkbe ott zúgna l Máskor is jól esett Százakkal zengeni Hej, hogy . . . „lm bejöttünk !“ Most rá gondolva is, Hogy könnyet ne ejtsen Nincs egy se közöttünk. Imádság fekvésünk, Fohász a kelésünk, Sóhaj a járásunk ; Minden futó felhőt, Szabad röptű madárt Irigyelve látunk. Hej, hogy ha mehetnénk Oda borulhatnánk Hazánk szent földjére! . . . De a miénk-e még, Nem jutott-e vajha Idegen kezére ? . . . Élnek-e vagy haltak En édes véreim Kikért fogolykodunk; Aggódni, bánkódni Miattatok ugyan Van-e igaz okunk ? . . . Ébren és álomban Minket csak az epeszt Erős busulással: A tenger ellenség Rajtatok, hazánkban Miként tiport által ? ! óh csak egy szellöcske Hozna hirt mielőbb Felőled én hazám . . . A nagy bizonyosság Megörvendeztetne, Vagy megölne talán \
