Közérdek, 1915. január-június (8. évfolyam, 1-25. szám)
1915-11-27 / 22. szám
Nagykároly, 1915. n'ovem* er 27 2?-ik sznm. Vili. évfolyam. KÖZÉRDEK í' EB1ELLEE 1==^^^ : Szatmár-, Bihar-, Hajdú- Szilágy vármegyékre terjedő társadalmi hetilap. Megjelenik minden szombaton reggel. Nyilttér sora 50 fillér, — Kéziratét nem adunk vissza. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Gróf Károlyi György-tér 36. Telefonszám: 95. — Felelős szerkesztő és laptulajdonos Simkó Aladár Előfizetési árak: Helyben és vidékre postán küldve egy évre 8 K, félévre 4 K Egyes szám ára 20 fillér. Előfizetési és hirdetési dijak felvételére a felelős szerit, jogosait. ^ A Tüzet kiabál 5 aki maga gyújtotta fel a házat. Tolvajt, aki meglopta a vásárt. És vakmerőén másra keni bűneit; ártatlanokat gyanúsít — írja Pázmány — aki maga a legnagyobb gyanús. A radikális szociológia fő agitátora, a nemzeti érzéseket tapodó, fitymáló „mi tudósaink“ egyike is ebhez a módszerhez nyúl. Mert világosság kezd lenni; mert bújik a szeg a zsákból; a háború okának mélységeiből, sötét verméből tüzek törnek elő, amelyek bevilágítanak a pokoli műhelyekbe, ahol ezt a véres világháborút kovácsolták: hát a „gyanúsak“ a felelősségre vonás előtt hihetetlen vakmerőséggel és vaksággal is, a háború borzalmaiért, a kereszténységet teszi felelőssé. Miért? Olvíssuk csak: Mert nálunk is első sorban a nemzeti korlátokat nem ismerő vallás, névleg, a „szervezetlen nemzetközi katholicizmus“ tüzelt legjobban a háború szent kötelessége melleit, „a nemzetközi anarkiáért.“ A hadba vonultakat papok lelkesítették. A zászlókat és a fegyvereket az Egyház áldotta meg. És mert . . . mert . . . sok összehordott zöldség következik még ezután, amelyekre nem is érdemes reflektálni. Tisza István miniszterelnök a háború folyása alatt bizonyos egyének beszédeit őrültek beszédének titulált Valójában azok a kijelentések, Írások, melyek itt Magyarországon is, bizonyos papirosokon a háború okairól, ami önvédelmi harcunknak „nemzetközi anar- kiá“-vá sülyesztéséről megjelenhetnek, a fentebb jellemzett beszédekhez, kijelentésekhez tartoznak. És pedig minden józan Ítélő ember előtt. Nem tartozik a magyarság leikéhez, de még testéhez sem, aki ami önvédelmi harcunkat, tehát a jogos és jogtalan háborút . . . egy kalap alá hozza a nemzetközi anarkiával. Örült filozófia az, mely tiltani akarja egyes ember életének, házának, családjának, gyermekeinek, annál inkább egy nemzet éleiének, hazájának, függetlenségének önvédelmét. Aki az öldöklést pláne annak a kereszténység papjainak tulajdonítja, akik a katonák zászlaját, fegyvereit megáldották és a vitézeket harcra tüzelték. Nem tartozik az igaz emberek közé az, aki a kereszténységet, névszerint a katholicizmust egyrészt a nemzetköziséggel vádolja, mikor e vádolásra szüksége van; másrészt azért bántja és ostorozza, mert sok más erkölcsi kötelessége mellett a honfiúi védkötelezettséget is erkölcsi kötelességei közé iktatja. De nem tartozik a rendezett kopónyáju emberek közé sem. Sőt azok sorába tartozik, igenis, akik a nemzetnek élet és halál harcai közt a nemzet legszentebb érdekei ellen izgatnak. S ha lefülelik azt a piaci kofát, aki a háború ellen kitör és ami fiainknak ömlő vére hallatára elkeseredetten beszél, bizony nagyobb ok volna arra, hogy annak száját tömjék be és tegyék lehetetlenné, aki tanult, a nemzet kenyerét evő és maga-magát „mi tudósainknak nevező ember létére nemcsak az önvédelmi háború jogossága ellen izgat, de még a háború után bekövetkező béke utánra is — harcot Ígér és harccal fenyegetödzik. De szerencsére kicsi ember és nem is okos ember az, aki előre fenyeget. Hangosan, dobbal, sippal hirdeti a maga harcát, harapását. A hallgató kuvasztól inkább keli félni, mint a folyton folyvást csaholótól. Így tettek ami ellenségeink is. Az ő dobjaik és sípjaik és csahoiásaik is Berlint, Bécset, Budapestet . . . hirdették diadalmas utjukként. És nem is a még ködös távolban. Az első szent karácsonyi ünnepre. S az történt, hogy diadalmas ut helyett kutyaszoútóba vannak a második karácsonyra. Oh, tisztelt „mi tudósaink !“ ez a kellemetlen csalódás csak úgy érhetle az elméleti diadalosokat, hogy mert . . . ami nemzetünk, ami hős katonáink minden egyes vitéze, bár nem is tudósok, mégis tisztában vannak a háború okaival. Tisztában vannak azzal, hogy nem a kereszténység, nem a pápa, nem ami békés agg királyunk, nem is az orosz, francia, angol és olasz keresztény nép erőszakolta ki ennek a háborűnak borzalmait. Oh nem. Hanem azok, akik most tüzet kiáltanak, holott maguk gyújtották fel Európa békességét. Akik tolvajt űznek, holott maguk akarták meglopni, rabolni ami hazánkat és szentelt földeinket! És önök . . . még e borzalmas, véres háború után is harcot Ígérnek és háborút akarnak? A megtépett a diadalukban is és vérző lelkek háborúját? Állunk elejükbe! S szent megyöződésünk, hogy diadalmas hadseregünk óriási százalékát önök szembe fogják találni magukkal. Azokkal a vitézekkel, akik a harcban megtalálták Istent. Megtalálták a nemzetet. És megtalálták az ellenséget. S rájöttek arra, hogy ki volt hát oka Európa borzalmainak. És azt is megtapasztalták, hogy a homály, a sötétben való bujkálás csak a gyanús és gonosz emberek munkája lehet. A fenyegetés pedig a gyáváké. Az igaz ügynek nincs szüksége fenyegetésre . . . sem sötétségre. Hanem világosságra. Ez a világosság pedig már dereng a nemzet lelkében. És akkor önök, mi tudósaink — újra odujokba bújnak . . . Kénytelenek lesznek oda bújni. Mert az a hadsereg fogja leverni önöket, amelyik megverte ami külső ellenségeinket. Kicserélgetik bútoraikat a földnek fiai, ennek előtte a maguk egyszerűségében élő falusi népünk. Heti vásárok alkalmatosságával szemlélhetjük, láthatjuk világosan, hogy díványokat, nádszékeket, pulitéros szekrényeket, porczel- lán edényeket szállítanak a jó falusiak községeikbe. A községeknek tűzhelyeire. Nem sajnálják a pénzt a drága csizmákért, sőt czipellökért. A röfös kereskedések tömve vannak: ruhának való szöveteket vesznek, méretnek le a kereskedésekben. Még a patikusok is mondják, hogy soha sem taFog töméseket, aranykoronákat teljes garancia mellett készít; fog- gyökereket és fájós fogakat fájdalom nélkül eltávolít: a Farkas Mór jSL Nagykároly, Jókai-u. 3. sz
