Közérdek, 1914. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
Érmellék, 1914-05-09 / 19. szám
1914 AZ OTTHON 5 MESE. Irta: H. F. mpeluna városának ősrégi gót temploma előtt mindennap egy koldusleány jelent meg. Ez a leány mindenben különbözött a többi koldustól. Fiatal és szép volt, akár a májusi reggel. Kis aranykoronát viselt a fején ; a rongyos és foltos köntöse pedig liliomokkal telehímzett, drága selyemből készült. A meztelen lába oly keskeny és fehér volt, amilyen csak az igazi királyleányoké lehet. Senki sem tudta, hogy mi a neve és hogy hol lakik. Mosolygó szájjal és könnyes szemmel állott a koldusok sorfalában. Ha szóltak hozzá, nem válaszolt, csak lehajtotta fejét és elpirult. Mindenki kedvelte a bájos, alázatos koldusleányt. A polgárok bőven megajándékozták, sőt koldustársai is megosztották vele filléreiket. A pénzzel, amit szerzett, elment a mészároshoz, a pástétomsütőhöz és a borárúshoz. Finom ételeket és drága bort vásárolt. Azután kiment a város kapuján és eltűnt a nagyerdő irányában. Hogy hol jár, mit csinál, azt senki sem tudta. Következő nap reggelén azonban ott állott megint a templom kapuja előtt. Mosolygó szájjal, könnyes szemmel, némán és alázatosan, koldulva. Akkoriban történt, hogy egy ampelunai deák, aki Bolognában tanult, hazakerült a szülővárosába. A deák afféle csélcsap legény volt, hírhedt szoknyavadász, aki egy csinos nő mosolyát többre tartotta Platon minden bölcseségénél. Meglátta a koldusleányt a templom előtt és a kalandos vére egyszerre forrni kezdett. Nem is volt nyugta, míg a végére nem járt a koldusleány titkának. Egy napon megleste a város kapuja előtt és titokban követte útjain. A leány az ampelunai nagyerdőnek vágott. Anélkül, hogy egyszer is visszanézett volna, gyorsan surrant tova az öreg fák között és nem is vette észre, hogy a deák nesztelen macskaléptekkel oson utána. A koldusleány végül egy sziklabarlanghoz ért. A deák a bokrok között kúszva, óvatosan megközelítette a barlangot. S ekkor valami képtelen dolgot látott. A barlang lakója egy förtelmes óriás. A teste oly szörnyen puffadt, mint egy nagy hordó. A feje akkora, mint a dézsa. Savó- szinű, alattomos és kegyetlen tekintetű szeme van; a nagy szájából ujjnyi hosszú fogak meredeznek elő. A szörnyeteg tunyán, lomhán és gőgösen kuporodik a földön. Most eléje térdepel a szép koldusleány és alázatosan fölajánlja neki az ételt és a bort. Az óriás egy perc alatt mindent fölfal és lenyel. Azután mérgesen röfögni kezd. Látszik rajta, hogy keveseli azt, amit kapott. Hogy megbékítse, a leány aranyhúru lantot vesz elő és édes dalt penget. Az óriás elál- mosodik a zenétől, majd hortyogni kezd. A leány leteszi lantját és egy pávatollas legyezővel csendesen hűsíti a szörnyeteg arcát. Közben végtelen gyöngédséggel nézi, miközben szakadatlanul peregnek a könnyei. A deák eleget látott. Most már tudta, hogy a koldusleány elátkozott királyleány. Visz- sza szaladt a városba, ott össze gyűjPIHENT Á GYÁR... Pihent a gyár, fizetés napja jött; Ott álltak sorban a pénztár előtt, — Oh, áldott bér! Rád odahaza már Hány éhes gyermek verébszája vár. Es ment, sietett haza mindenik, Hol jó feleség, gyermekek lesik, — Hol a házi tűz boldog melegén Békét talál még az is, ki szegény... Ment a sok munkás... 5 ime köztük egy A sorból kilép ... Vájjon merre megy ? Szomjúság hajtja, égető sóvár, — A szomja— bor! Oh, nem több: — egy pohár! Csak egy pohár! Má nem sivít a gép! Még egy pohár! Az élet hej, be szép ! Újabb pohár! csak bolond sírna ma! Hej, tiz pohár! Bár mindig tartana ! És folyt a bor és elfolyt mind a bér — Amint ömlik szúrt sebből a vér; S mig csendül itt a sok teli pohár, Otthon a család vár, csak egyre vár... De mi gomolyg a korcsma padlatán? Veszettek tánca ? Vad bírok talán ? — Ki a legény!? rikolt a szó vadul. Villan a kés... Dühöngök vére hull... A harc elült... A bor gőz száll csupán, Mint ágyuk füstje vad tusák után — Bús végzet lebeg a korcsma felett; Néhány gyermek ma este árva lett... Mily szép e nap !:.. Lám, elpihent a gyár... A kicsiny család vár csak egyre vár — Holnap vasárnap... Mily szép ünnep ez! S holnap, óh holnap még kenyér se lesz... TAKOTS JÓZSEF. NYÁRI TERASZ A RITZBEN l X TP EG Ny ILIK mAjUSBAN. £ Y Haponta délután és este \ * ZENEHANGVERSENY. tötte barátait és mindent elmondott nekik. Ampelunában nagy felháborodás támadt a hír nyomán. — Ezt nem lehet tűrni I — kiáltozták az emberek. — Fel kell koncolni a gaz óriást, meg kell szabadítani a király leányt 1 Nem járja, hogy a szegény, szép gyermek koldulva megalázza magát csak azért, hogy egy utálatos szörnyeteget hizlaljon 1 És akadt három bátor ember, akik esküt tettek, hogy kimennek a nagyerdőbe és fegy veres kézzel megváltják a királyleányt. A három vitéz: a deák, egy híres katona és gazdag nemesember. A deák kalauzolása mellett meglelték a barlangot. A szörnyeteg éppen jóllakottan hortyogott, a királyleány pediglegyezte arcát. A szabadítok fegyveres kézzel készültek megrohanni a szörnyeteget, midőn a leány észrevette őket a bokrok között és eléjük lépve, suttogó hangon megszólította őket: — Mit akartok itt, jó emberek ? — Meg akarunk váltani szörnyű rabságodból, királynő 1 — válaszolt a deák. A leány szeme felragyogott. — Aki ezt megteszi, az életében mérhetetlen boldogságot, holta után örök dicsőséget nyer 1 — mondta. — Mi megtesszük 1 — fogadkozott a három szabadító. Tudnotok kell, — folytatta a leány, — hogy rabságomból csak szabad ember válthat meg. Szabad férfi fegyverével szemben védtelen és tehetetlen a szörnyeteg. Aki azonban közületek netán maga is rab', az fusson e helyről, mert szörnyű halállal hal meg. Akkor örülj a megszabadulásodnak, királynő, mert mi szabad emberek vagyunk mind a hárman 1 — kiáltották az ampelunabeliek. A leány egy félénk pillantást vetett az alvó óriásra és ajkához emelte ujját. Biztosak vagytok benne, hogy szabad emberek vagytok? — kérdezte halkan. — Mert sok ember lealázó rabságban él, bár maga nem ismeri zsarnokát. Sok ember szabadnak vallja magát, bár életének, titkos barlangjában egy förtelmes és örökké éhes óriást szolgál. Hogy érted ezt ? — kérdezte zavartan a deák. Van ember, a kinek zsarnoka az érzékiség. A koldusnál is rútabb mesterségre vetemedik, hamisan esküszik, csal, rabol, csakhogy hizlalhassa a szörnyeteget . . . E szavaknál a deák elhalványodott és hüvelyébe rejtette kardját. A leány pedig folytatta: — Más ember zsarnoka a hiúsága, melynek mindent föláldoz. A harmadiké a kincs- szóm ja . .. A hiúság szóra a katona, a kincsszomj szóra a nemesember eresztette le fegyverét. A mese nincs tovább. Való igaz, hogy a három levente meggondolta magát és nem támadta meg az alvó óriást. Csendben és kedvetlenül tértek haza a városba. Mondják, hogy a szép királyleány ma is várja még szabadítóját, Ampeluna polgárai közül azonban egyik sem mert még ki menni az erdőre.
