Közérdek, 1914. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1914-02-21 / 8. szám
2-ik oldal. KÖZÉRDEK 1914. február 21. 8-ik szám. Nagykároly, Könyök-utca 11. szám. Készitek a gyökér eltávolítása nélküj- is : természetim fogpótlásokat arany- ban és vulkánit kautschukban ; szájpadlás nélküli fogpótlások u. m.: aranviiiüak. íöronak« uSapiOgalv <x AGgr^uvoSzi* esebb kivitelben. Foghúzás. Fogtömés. vizsgázott fogtechnikus. A külváros utcái megmozdulnak. Ma még csak családi értekezleteken sorolják fel évtizedes sérelmeiket, de a panasz mind hangosabb és a vezetők már megkezdették tömöríteni a lakosságot jogos érdekeik kivívásához. Már itt-ott elhangzottak a monstre deputáció alakításának szükségét hangoztató jelszavak és ezek rendkívül termékeny talajra találtak. Váljon mit fognak szólani akkor, a most jól fütött szobában ülő és a saját érdekeiket előmozdító uj szervezeti szabályzaton dolgozó várod tisztviselők ; ha megjelennek a városháza udvarán a külváros teljesen elhanyagolt polgárai és követelni foyják azt, hogy haladéktalanul oldják meg a város rendezési proyrammot, a melynek megvalósitása érdekében, még egyetlen egy szó sem hangzott el a városi képviselőtestületi közgyűléseken ? ! ? Egy külvárosi fakó. Bérlet kerestetik. 200 holdtól 350 holdig lakással és gazdasági épületekkel együtt. Cím a kiadóhivatalban. A vidéki színészet. Túllépi egy-egy vidék érdeklődésének kő rét a vidéki színtársulatok országszerte mutatkozó válságos helyzete. A baj, a mint országos, úgy nem mai keletű. A mióta a közlekedés könnyűvé tette a a fővárosnak és a nagyobb vidéki közpon toknak sűrűbb meglátogatását, a hol a kis városok és falvak müveit közönsége elsőrangú művészi szinielőadásokban gyönyörködhetik, azóta a vidéki színészet régi jó napjai elomlóban vannak. A kik gyakran él vezték a főváros vagy a nagy vidéki városok szinpadának előadásait, látták ezeken a színpadokon a kíváncsiságot ingerlő premi- érek bemutatását, azokat egy vidéki kis városnak a szinielőadása, sem nem érdekli, sem nem vonza. Nagyon kiváló és a maga nemében elsőrendű társulat lenne csak képes a vidéki gócpontokon olyan szerepléssel fellépni, a mely ezen gócpontok értelmiségének igényeit kielégítené. Ámde egy ilyen társulatnak a fentartásához, hol vegye a színigazgató az anyagi eszközöket ? Hiszen egy ilyen társulat- a fentartása olyan nagy mérvű támogatást, sőt áldozatkészséget tenne szükségessé, a minőt egy kisebb vidéki városnak, ideértve a környéket is — közönségétől nem lehet várni. * A kedvezőtlen gazdasági viszonyok súlya is éreztetti hatását a vidéki színészettel, Sokan, a kik a téli esték unalmát örömest űznék el szinbázlátássaf kénytelenek lemondani erről a szórakozásról, mert a megdrágult élelem, lakás és ruha felemészti azokat a garasokat, melyeket azelőtt egy takarékos hivatalnok, iparos vagy kereskedő szórako zásra fordíthatott a nélkül, hogy életszükségleteinek kielégítésében nélkülözést kellett volna szenvednie. Az okoknak egész sora volna még felhozható ennek a kérdésnek a taglalásánál, hogy miért roppant meg a 20—30 ével ezelőtt még virágzásnak örvendő vidéki színészet. Ezzel azonban nem segíthetünk a bajon, melynek orvoslása fontos kulturális érdek. Az államhatalom nem nézheti közömbösen azt, hogy száz és száz ember akkor, midőn a vidéki színészet körébe elszegődik, tulajdonképen a nyomornak a karjaiba veti magát és a züllésnek megy eléje. Tehetséggel biró emberek, a kik más pályán jó szolgálatot tehetnének a társadalomnak, a sok nélkülözés a nyomorúságos tengődós, a hányt- vetett életnek sanyaruságai következtében idő előtt megrokkannak, lelkileg önmagukkal és a társadalommal meghasonlanak és mint terhes existenciák folytatják életüket, a kiknél; fentartása másoknak súlyos gondokat okoz. Az állam a jogok, a kötelességek és az életfeltételek szabályozója. Ha a társadalom olyan kiskorú, hogy valamely hivatást még akkor sem alakit át, még akkor sem szüntet meg, a mikor az a hivatás nem képes már kenyeret adni annak a sok embernek, a kik akár könynyelmüsógből, akár tapasztalatlanságból keresik az ilyen hivatásnak a szolgálatát, akkor az államnak kötelessége a megromlott, az életfentartásra alkalmatlan, hivatásnak a viszonyait úgy szabályozni, megjavítani, hogy az újból, habár megváltozott módon is, biztos élétfentartó alap lehessen. Az állam nem tűrheti azt, hogy bármely életkereseti ág a proletariátus mélységei felé taszítsa polgárainak egész seregét. A vidéki színészetnek még mindig van hivatása, mert hiszen a színészet tulajdonképen legbensőbb természete és rendeltetése szerint életiskola, melyben a szépnek a jónak és nemesnek kultuszát kellene ápolni és terjeszteni. Ilyen életiskolák pedig ha nem Huszthy Zoitán műtermében Nagykárify, Kossutli-utca 5. készülnek a pompás kidolgozású Othonban vagy a helyszínen eszközlendö bármiféle csoport, épület stb. felvételre készséggé! vállalkozom úgy helyben mint vidéken. Kellemes meleg műterem!! Jutányos árak! reflexhatással voltak a hallgatók nevető idegeire. Most pedig átadom a szót a vig kalandornak, hadd halljuk az ő édes, vidám történeteit, úgy, ahogy azt ő maga, az ő kedves modorában előadta. — Mikor először kiléptem New-York aszfaltjára, még zsebemben csörgött valami a hazulról elhozott pénzből. Kiszámítottam, hogy csekély költekezés mellett vagy két hétig teljesen elegendő lesz, feltéve természetesen, hogy naponként pl. ebédre nem költők többet egy negyed dollárnál. A napók szépen fogytak és én elérkeztem utolsó dolláromhoz, melyet most már szintén oda kellett dobni az idő vasfogának. Még jobban takarékoskodni akarva, a 26-ik utca egy sötét, szurtos lebujába kocogtam, tudva, hogy ennél olcsóbb hely már nem igen lehet a föld kerekségén. Nagyfokú undorral, de azért lassanként mégis begyömöszöltem bablevesből és feketekávéból álló szerény és egyszerű ebédemet és fizetésre hívtam a gazdát. Ez, valami hatalmas, tagbaszakadt texasi, odaáll mellém és amikor ebédem ára iránt érdeklődtem, teljes lelki nyugalommal jelenti ki: — Égy dollár! Hát fiuk, hiszen tudjátok, mi az egy dollár. Az öt korona. Szóval olyan ár, hogy még rostélyost és butellás bort is ihattam volna rajta. Azonkívül nem is volt ennél több pénzem. Ránéztem a jó öreg koresmárosra, nem tréfál-e, de sajnos, sötét szemeiből a legna- ; gyobb komolyságot olvastam ki. Sőt úgy láttam, hogy már türelmetlenül ráncba szedi bozontos szemöldökeit. Körülnézek. A korcsmában kivülünk egy teremtett lélek sincsen. Én magam jó távol ülök az ajtótól, kiosonni nem lehet. Nem marad más hátra, mint szerényen viselkedni, talán ennek még lehet valami hatása. — Nem gondolod öregem, hogy ez egy kicsit sok ? — kérdeztem szelíden és aggódással. A texasi nagyot röhögött. — Sok, sok, persze, hogy sok, de nekem pénzre van szükségem ! — és egyre közelebb Kirakodott hozzám. Isten neki! — gondoltam magamban és hatalmas sóhajtással húztam elő a dollárost a zsebemből, mikor egyszerre csak egy csomó vendég lépett a korcsmába, ami egy pillanatra elterelte rólam a figyelmet és ez a perc elegendő volt ahhoz, hogy magyarán szólva, kereket oldjak. Az ügy igy elég kellemesen fejeződött be, sőt még okultam is belőle és tapasztalatomnak, amit nem is hittem, igen rövid időn belül hasznát is vettem. Úgy fordult ugyanis a sorom, hogy cipőtisztítással és gyufaárulással összehoztam annyit, hogy kis vállalkozásba fogjak. Fónyképjavitásra és nagyításra vetettem magamat. Kirakatom pompás volt, különböző nagyságú fényképek egymás mellett, mind" egyiken felirat: — Ha képedet ekkora nagyságban óhajtod viszonlátni, fizess egy dollárt és óhajod teljesülni fog. (Persze a nagyobb kép arányosan drágább volt. A legdrágább, ha jól emlékszem 3 dollár volt.) Egy ideig elég vígan nagyítottam embertársaimat, de végre is utóiért hagyomás pee- hem és egy szép napon arra ébredtem, hogy bezárhatom helyiségemet. A háziúr holnap kiteszi a szűrömet, mészáros, pék, boltos már régen nem hitelez, szóval: finita la komédia ! Rajtam már csak csuda segíthet, az is, ha azonnal jelentkezik, mert 34 dollár adósságot bizony nem lehet 2 centből megfizetni. Amig igy töprengtem magamban, egyszerre csak jelentkezik ám az ajtóban valami hatalmas mexikói, széles karimáju kalappal, csikorgós csizmával. — No ezt is az ég küldhette! — gondoltam megamban, amikor kivágta, hogy az elő- mutatott fényképet szeretné megnagyittatni a legolcsóbb árban. Várakozással függesztette reám szemeit: — Mennyibe fog jönni ? — Negyven dollár! — harsogom tisztán, élesen s világosan. — A mexikói elhülve rám mered. — Hogyan ? Hiszen a kirakatban egy dollár a legolcsóbb ?
