Közérdek, 1913. július-december (6. évfolyam, 27-52. szám)
Érmellék, 1913-12-27 / 52. szám
Rajok emlékezem, ha megszólal hangja, Róluk szól a dalom s oly kedves ez nékem! Minden pengéséből apám hangját hallom, Amint szól anyámhoz igy, mint én is érzem: Hogy itten a földön legboldogabb lehet: Aki szeret és bir igazi szerelmet! . . . 1 ’i. ■- *■ S elhallgat az ifjú . . . Csak a lantja zeng [még, Mint angyali karnak elmúló zenéje . . . Tudós és kufdrnak, bajnok és polgárnak, Mint egy édes emlék markol a szivébe . . . S könytöl fényes, mint a gyémánt csillogása, Szép királyasszonynak bársony szempillája. S‘ felkél a nagykirály büszke trónusáról, Megelégedéssel tekint széjjel népén . . . Koronája ragyog fönséges homlokán, Amint tárt karokkal az ifjú felé mén . . . Szivéhez öleli „Tied a dij!“ — mondja S az aranykoszorut homlokára fonja . . . . Hamvay Ödön. A levéltitok. Irta Bérezik Árpád. A tízparancsolatból Mózes kifelejtette a tizenegyediket: Ne bontsd föl férjed leveleit. Hir szerint azért felejtette ki a bölcs törvényhozó, mert a szinai hegy tövében, a pusztai vándorlás alatt a férjek nem igen kaptak leveleket s igy a feleségek nem is bonthatták föl. Bezzeg, ha Verseghy Elemér felesége is ott vándorolt volna a pusztában, Mózes megértette volna, hogy erre a 11-ik parancsolatára okvetlen szükség van. A nők ugyanis két részre oszthatók: olyanokra a kik felbontják a férjük leveleit s olyanokra, a kik nem bontják föl Camilla az előbbi osztályba volt sorozható. Mivelhogy ő ezt otthon, az édes szülei háznál is igy látta, a hol az édes anyja az édes papának érkező minden levelet föl szokott bontani . . . Verseghynek azonban ez a szokása nem 'volt ínyére s azt vitatta, hogy a nőnek tisztelnie kell a levéltitkot. Camilla ellenkező álláspontot foglalt el, mert a házastársaknak ne legyenek egymás előtt titkaik. — Te fölbonthatod az én címemre érkező leveleket, mért tiltasz el attól, hogy én hasonlókép járjak el a tieddel? *— Értsd meg Camilla ! Az én leveleim titkai nem mindig az én titkaim .. . lehetnek a más titkai . . . — Akkor nem olvasom el . . . Elemér elneveti magát. — És hogy tudod meg, hogy a más titkát tartalmazzák? — Hát elolvasom ! — E szerint te olvasod s abból tudod meg, hogy nem lett volna szabad elolvasni! — Jó, jó, csak ne heveskedjél! Hát nem bontom föl leveleidet . . . föltéve, hogy te se bontod föl az enyéimet. — Magától értetik. Ha megszegném szavamat, föl vagy oldva. A béke meg volt kötve, de csak szinleg. Mikor délután Galla Péter fölnézett teára, Camilla elpanaszolta neki a sérelmét. Galla Péter titokzatos arckifejezéséből semmit se lehetett kiolvasni. — Hát maga nem nekem ad igazat? Oh, a férfiak! Mind összetartanak! Gallának van esze! Majd bizony egyenetlenséget szít ilyen szerető házastársak közt . . . Camilla nincs megelégedve. — Nem úgy, édes barátom! Azt hittem, pártomat fogja. Mint régi, jó barátja Elemérnek jogában állna a lelkére beszélni ... Galla elneveti magát. — Hogy kidobjon? Itt ő az ur. Az asszony tiltakozik. — Hát én mi vagyok? Csakugyan semmi? . . . Már maga is annak hisz? . . . — Am legyen! Maga akarta. Ha kidob — nem iszom többé teát magánál. Majd tapintatosan, ügyesen, finoman be fogom neki adni, hogy ez az eljárás nem okosság. Még gyanússá teszi magát a felesége előtt . . . Galla beváltotta szavát. De nem volt benne köszönet. — Már mit ártod magadat az én házi ügyeimbe? Ez az én — a mi legsajátabb ügyünk... Közvetítőre nincs szükségünk ... Galla fölfortyan: — Ez a hang . . . megengedj . , . ez a hang olyan hang . . . — Nos, milyen hang? — A milyenhez én nem vagyok szokva. S ha te félreismered barátságomat és megvádolsz engem ... hát akkor . . . — Ha meg vagy sértve . . . sajnálom ... de nem tartóztatlak. Galla martirarccal kisétált a házból és Camillának megírta, „hogy ő az áldozat — igaz barátságának áldozata . . .“ Camilla szóvá tette az ura előtt. — Te azt a szegény Gallát vérig sértetted. A válasz száraz volt. — Meglehet, de nem törődöm vele. Örülök az alkalomnak, hogy kitettem. Mit járo- gat ide? Semmi keresete itten. — Nem volnál szives egy kis magyarázattal szolgálni, édes Elemér? — Szolgálok, angyalom! Ez az ur alat- tamos szándékkal iszogatja teámat és szijja cigarettáimat! Camilla elkacagja magát. — Elemér féltékeny! — Az vagyok, vagy nem vagyok, egyre megy, de holmi alamuszi uracskákat nem tűrök meg házamban és kituszkolom őket. — Helyes . . . helyes! Semmi kifogásom az ellen, hogy barátaimat kihajigáld! Ez is foglalkozás, sőt tán hivatásnak is mondható. A jó férj hivatásának. Még csak az van hátra, hogy ellenségeimmel töltsd meg a házunk táját. Akkor aztán igen jól fogom magamat érezni édes otthonomba. Reutlinger fényképe, Páris. Wied Vilmos herceg, Albánia jövendő királya nejével és kis leányával. A herceg trónjelöltsége mellett a nagyhatalmak már véglegesen megállapodtak. Galla, a ki csakugyan alattomos szándékokat melengetett lelkében, mindenüvé el- eljárogatott, a hol Camillával találkozhatott. Camilla sajnálattal bár, de megintette: — Kedves Galla! Sajnálom, de az én uram nem jó szemmel nézi a mi barátságunkat. A házi békéért tehát kérem kerüljön lehetőleg . . . Galla föllázad, Galla kipirul, Galla nem bir magával. — Nagyságos asszony! És maga aláveti magát ennek a hallatlanságnak? Camilla tanácstalan. — Összevesszünk? Gallát a helyzet elsodorja. — Nagyságos asszony! Bízzék bennem ... én nem hagyom el magát ... És jótállók mindenről! — Nem lehet, kedves Galla . . . nem lehet . . . A társalgás megszakadt .... Verseghy lépett közbe. — Jól mulattok, mint látom . . . bocsánat, ha megzavarlak ... De tudod, Camilla, hogy színházba kell menuünk és már hét óra múlt . . . Gúnyos szívélyességgel megrázta Galla kezét és elvitte feleségét Az ám . . . elvitte! Mintha az övé volna... és nem Gallá-é! Oh, te oktondi, hát azt hiszed, mert be vagy táblázva erre az asszonyra, ő a tied? Nem úgy, Verseghy ur ... ön ha valamiben, hát csalódásban méltóztatik magát ringatni. A nő azé, a ki a lelkét bírja és ennek az aranyos, kecses hölgynek lelke, mi tagadás benne, a lovagjáé, névszerint Galla űré!... Nincs megalázóbb helyzet egy önérzetes lovagra, mintha a férj — holmi anyakönyvi jogokra támaszkodva, — elhurcolja a feleségét a lovag orra elől akkor, a mikor az a lovag javában nekilendült volna az udvarlásnak. Várj csak, megkeserülöd ezt a pimaszságot! Nem ismered még Gallát a ki kínálkozó alkalmakat sohase szokot elszalasztani! Közibük álltái . . . közibük ... de csak testileg választhatod el ... a leikeik távol egymástól is . . . találkoznak . . . Egyik gondol a másikra — a másik meg az egyikre! Dióhéjban ezek voltak Galla gondolatai... S ezekből kiindulva folytatta udvarlását kérlelhetetlenül, habár Camilla tiltakozott is ellene és kérlelte, hogy ne környékezze, mert ő aztán otthon kikap . . . — Mit... maga kikap? Egy ilyen istennő azt meri mondani, hogy ö kikap . .. Ettől a vadállattól? — Ne nevezze az uramat vadállatnak! — A ki olyan nőt mint maga, kínozni mer, az vadállat . . . ismétlem, hogy vadállat . . . Camilla föllobban. — Kikérem magamnak, hogy az uramat sértegesse Ettől fogva többé nem állt szóba Gallával. A mi természetesen a derék Gallát vérig bánthatta! Hát ilyen hálátlanok vagytok ti, asszonyok? Leült és irt egy levelet, melyben kijelenti fájdalommal és keserűséggel, hogy jól van, ám legyen kívánsága szerint, nem zaklatja többé, de örökkön-örökké magával fogja a sebet hordani, melyet rajta ejtett . . . Mindez illedelmesen volt fogalmazva és nem is postán érkezett, hanem egy küldönc hozta. Mégis nagy bajt okozott. A levelet a szakácsnő vette át és a nagyságos urnák adta, a ki rá ismert Galla írására. — Hát ti már levelezgettek? Gúnyos kérdésre dacos a felelet. Camilla fölüti orrocskáját.
