Közérdek, 1913. január-június (6. évfolyam, 1-25. szám)
1913-02-15 / 7. szám
2-ik oldal KÖZÉRDEK február 15. 7-ik szára. Ruhái fest és vegyileg tisztit Haufíel Sámuel villany- és gőzerőre berendezett intézetében = Nagykároly, Kölcsei-ut I. = a római kath. templom mellett. Alapittatott 1902. Telep: Petöfi-ut 59. leges büszkeség nélkül, de nyomatékosan és öntudatosan valljuk magunkat ez osztályhoz tartozóknak és szerintünk hamis mérleget von le meggyőződéséből az a városi polgár, aki ebben az érzésben nem vállal velük szolidaritást. Amig a polgárság nem igyekszik érvényesülni, addig nem is tudhatja meg, hogy ki áll jogos érvényesülésének útjában, de mihelyt becsületes érdekeit megvédelmezni bátor, céljait elérni elszánt, minden aktuális politikától távol álló férfiak álnak az élén, magától értetődik, megtudhatja, hogy ki az ellensége és ki a barátja. Önmagának ellensége szerintünk az a városi polgár, aki olyan célokat támogat, amely országunk őstermelő jellegét akarja mindenáron és kizárólag fen tartani, a mely az agrár vámokhoz ragaszkodik s azokat emelni óhajtja, amely a parlamentben a földbirtokosok túlnyomó számarányát most és a jövőben kívánatosnak állítja, amely a polgári szabadságjogokat, mint gyülekezési jog, sajtószabadság, akár a törvényhozás utján, akár annak megkerülésével korlátozni akarja, amely az ipar és kereskedelem fontosságát felismerni, érdekeit méltányolni nem hajlandó, amely egyszóval az egész ország életviszonyaiban való egészséges és kívánatos változást a tradíciókra és a történelmi «osztályok eddig is üdvös, a jövőben is kívánatos vezető szerepére tekintettel ellenzi és megakadályozza. A városi érdek Magyarországon a kul- turérdek, a polgári meggyőződés : demokrata meggyőződés. Ezt a két ideált akarja követői egyenként és osztályos szolidaritásban a városi polgári párt. Útjuk a közművelődés és jog kiterjesztés útja a s haladás tempója : a radikális tempó. Egy bizonyos, hogy a pártvezelőség gondoskodni fog arról, hogy a pártba csakis olyan emberek léphessenek be, a kik a köz s nem a magánérdek szolgálatában állanak. A j egyzökér dés rendezése minden előtt. Irta : Nagy Márton. Biharmegye föszolgabirája. Amit eddig elősoroltam, nem uj dolog, csakis a választójog kiterjesztéséről benyújtott javaslat teszi e kérdéseket ismét aktuálisakká. A közigazgatási szaksajtóban s a, járási és községi közigazgatás egyszerűsítéséről irt könyvemben bőven kifejtettem a legutóbb a vármegyei tisztviselők tátrafüredi konferenciáján is előadtam, hogy a községjegyzői állás maholnap bejelenti a csődet, ha irányadó köreink gyökeresen és sürgősen nem segítenek a bajon. Országszerte fenyeget a jegyzőhiáuy. Még szervezve sincsenek mindenütt a segédjegyzői j állások s máris a jegyzőhiány oly mérveket ölt, hogy a már szervezett segédjegyzői állásokat sem vagyunk képesek egyáltalán betölteni, pályázók hiányában. A jegyzői tanfolyamok hallgatóinak száma évről-évre ijesztő mérvben csökken, a községi jegyzők túlterheltsége ellenben napról napra rohamosan nő. Az a fiatalember, aki már elvégezte a középiskolát, a legritkább esetben választja élethivatásul a községjegyzői pályát: mert más pályán ugyanannyi képzettséggel, vagy kevesebbel és jobban boldogul. De Kárpátoktól az Adriáig zug a panasz a közigazgatás rendszere ellen is; de az áldatlan politikai helyzet miatt nem jutott idő arra, hogy addig is, mig nagyszabású közigazgatási reformalkotásokra kerülhet a sor: egy nehány szakaszos novellával javítsunk átmenetileg a negyedszázad alatt elavult vármegyei és községi törvényeken s általa közigazgatási bajainkon például azzal, hogy felemeljük a községjegyzői állást a vármegyei tisztviselők státusába s válasszák vármegyeink összes tisztviselőiket ne 6 évről 6 évre, hanem életfogytiglan. S mindjárt tódulna az ifjúság a jegyzői pályára s meglett volna a fundamentuma vetve a jó közigazgatásnak, kivált ha még ezen felül megszabadítottuk | volna már régen jegyzőinket az összes adójelenti, hogy az egész zászlóalj fellázadt a szigorú ítélet ellen. Ajánlja, hogy fegyverezzék le a zászlóaljat. — Két század gránátost állítson elibük; ezek vegyék körül azt a hat lövészt is, a kik az ítélet végrehajtják. Majd ismét lóra pattant s a harcvonalban felállított zászlóalj elé vágtatott. Ellenség előtt álltak és minden honvéd fegyvere töltve volt. A zajongás rögtön megszűnt, a mint a zászlóalj Görgeit megpillantotta. Lépésben lovagolt előttük, keményen a szemükbe nézett és harsány hangon kiáltotta: — Hát katonák vagytok ti ? Urfiak és vénasszonyok vagytok. Parancsolni szerettek, de engedelmeskedni nem. Éltetni a hazát tudjátok, de meghalni érte nem. Szégyeljé- tek magatokat! Féljobb ! Indulj ! És a zászlóalj szépen megfordult és szó nélkül végignézte baj társa kivégzését. Kegyetlen Ítélet volt, de hatott; nem adott többé okot a 10-ik zászlóalj botbünte tésre. III. A meghódított vármegye. Mikor Gorged Léva felé tartott, Hont- megye császári biztosai elillantak. Április 12-én aztán két deli huszár vágtatott be Ipolyságra, leszedették a feketesárga zászlókat és mindenhová nemzetiszinü zászlót tűzettek. Majd berobogtak a megyeházára s nagy kardesörtetés és sarkantyupengés közt beállítottak Bolgár Gábor alispánhoz. — Bizonyítványt kérünk, tekintetes uram, — mondták a huszárok. — Bizonyítványt? Miről? — álmékodott az alispán. — Miről ? Hát arról, hogy elfoglaltuk a vármegyét. Az alispán jóízűen mosolygott a huszár- furfangon s annak rendje módja szerint kiállította nekik a nagy pöcsétes bizonyítványt, hogy a mai napon elfoglalták a vármegyét. A huszárok zsebre gyűrték az Írást s oly büszkén vágtattak tovább a meghódított vármegyében, mintha legalább is egy osztrák brigádot vertek volna széjjel. No de igazuk is volt, mert attól fogva magyar kormánybiztos, Boronkay Lajos parancsolt a vármegyében. munkálatok gondterhes s az adóbehajtások lealázó munkájától, melyek kerékkötői minden nemesebb községjegyzői törekvésnek. Soha időszerűbb nem volt e kardinális kérdés megoldása, mint most, mikor egyfelől a választójog kiterjesztése elodázhatatlanná teszi a közigazgatás reformját s másfelől pénzügyi kormányunk élén egy zseniális államférfi végzi a közelmúlt adóreformjának életbeléptetését s a hibás törvényrendelkezések korrigálását. A mindenható kincstár is megtalálná számítását. Felszabadnának az úgynevezett „adóügyi jegyzői“ állások szervezésére és a segédjegyzői állások szaporítására szükséges újabb és uiabb kiadások s az állami adóvégrehajtókból átformált állami adóbiztosokkal, az adóhivatalok szigorú ellenőrzése mellett, eddig nem is remélt tökéletességgel végezhetné az eddig a községi jegyzők által legjobb akarat mellett is tökéletlenül végzett összes adómunkálatokat és adóvégrehajtásokat. Nem maradna adótárgy összeiratlanul, mert a községekben érdektelen s minden idejét ennek szentelhető szakember végezné a teendőket, ki nem nézné sem b ró, sem esküdt uramékat, csak a törvények s rendeletek szigora parancsszavát. S itt bizonyára nem fenyegetne munkaerőhiány. A kicsiny alapképzettséghez kötött állami végrehajtói áfásokra ezrivel akadnak pályázók, akadni fognak tehát az állami adóbiztosi állásokra még inkább. (Csak valahogy ne találják nagyzási mániánkban mindjárt jogvégzett- sóghez kötni alapminősítésüket.) És a falu jegyzője nem lenne a kincstárnak adóvégrehajtója (a nép szemében osto- rozója, átka), hanem népének atyai tanácsadója, áldása. A hivatásának visszaadott jegyzőre aztán bízvást rábízhatok az árvaügyi és gyermekvédelmi hatósági teendőket is s a gyönyörűen festő jogszabályok nemcsak elméletben; de a való életben ; a gyakorlatban is tényezői lesznek az embeirség boldogulásának. Megszűnnék egy tollvonással a községi jegyzői anyag túlterheltsége s a jegyzőhiány ; mert hiszen olyan munkarengetegektől szabadulna fel a jegyző, hogy újabb munkaerők nélkül végezhetné összes feladatát fennakadás nélkül a kiszabott határidőkre, szabadulva irodája rabszolgaságától s a nóprokon- szenv kifejlődését akadályozó adómunkálatok ódiumától, pályája iránti egész rajongásával szentelhetné idejét hivatása legmagasziosabb ágának: a községi élet öntudatos fejlesztésének, a községek vagyonosodása s szellemi felvirágzása előmozdításának, a nép alsó rétegében terjedő tévtanok keletkezése megfigyelésének és gerjedésében való elfojtásának, valamint a tanácsért hozzáfordulók felvilágosításának, útbaigazításának. Hogy tehát a község jegyzői munkával túlvannak terhelve, ezt már a verebek is csiripelik. Hogy ez az állapot, ha hamarosan nem segítünk rajta, még pedig alaposan, mulasztásunk a közigazgatás csődjéhez vezet — ez is szent igaz. Segíteni pedig csak 2 (kettő) módon lehet. Vagy a munkaerők szaporításával, vagy a munkaterhek kevésbi- tésével. Minthogy pedig vállalkozók hiányában munkaerő szaporításról ma már csak tájékozatlan analfabéták beszélhetnek, nincs más orvosságunk a túlterheltség betegsége ellen, amivel a már-már haldoklót életre galvanizáljuk, mint az az egyedüli csodaszer, ha a nyavalyát előidéző munka egy tekintélyes részét elvonjuk. Erre pedig legalkalmasabb sőt továbra is mehetünk az egyedüli megoldás: az összes adómunkálatok kikapcsolása a községjegyzői munkakörből. A közigazgatás reformjának kérdése még sohasem égett annyira a „körmünkre, mint ma, midőn a választójogról készült kormány- javaslat immár a törvényhozás előtt van,
