Közérdek, 1913. január-június (6. évfolyam, 1-25. szám)

1913-02-15 / 7. szám

febiuár 15. 7-ik szám. KÖZÉRDEK 3-ik oldal L “CT E=> O IEE!! hmm MÁSNAP mmm „LUNA“ VIZET IGYATOK. A „LUNA" Mnes ásványvíz nagykárolyl főlerakata SCHNELL IMRE czégnél van. annak megalkotása, illetve törvényerőre eme­lése elől már kitérni nem lehet s köz­tudomású, hogy a két kérdés szoros kapcso­latban van egymással (ami egyébkiSnt telje­sen jogosult is.) Meg kell teremteni a közigazgatási refor­mokat mihamarabb, lehetőleg még az 1913. év folyamán, de mindenesetre a választójogi uj törvény életbeléptetése előtt! Mert ha az általános választójog meglesz (a kiterjesztett községi és vármegyei választókkal) s a köz­igazgatási reform inog nem előzi, mi köz­tisztviselők, különösen a nemzetiségi vidéke ken működők, el vagyunk veszve, vagy leg­alább is megtizedelve, ami még természete­sen csak a kisebbik baj leend; de velünk vész el a magyarság szuprcmációja is s ez már helyrehozhatatlan katasztrófa! Ezt csak a gyakorlati érzékkel, kellő ta­pasztalattal nem bírók nem látják be s azok a pártpolitikai elfogultságból ellenfeleiken vad állati düh vei végig száguldani akaró s e céléit mindent kockára tenni kész elvakultak, kik szívesen tiportálják el a jobb sorsra érde­mes s helyét emberül megálló magyar tiszt­viselői kart, sőt behunyt szemmel kergetik a bizonytalan jövőbe az országot is, a választó­jog általános, egyenlő s titkos jellegével, csakhogy bosszu-szomjukat kielégítsék. Nem ártana megkérdezni a nemzetiségi vidékeken őrtálló s reánk agyarkodó, láza­dásra mindig kész elemeket vasmarokkal eddig még féken tartó magyar tisztviselői kait e korszakalkotó kérdésekben. Bizonyára a perdöntő adatokat ők hoznák fel szomorú tapasztalataikból. itt tehát felületesen bírálni s késlekedni megbocsáthatatlan, helyrehozhatatlan s haza- fiatJan vétek lenne. A képviselőházi többség s a kormány ki­jelentései bizonyítják, hogy a reformok szük­ségét, elodázhatatlanságát érzik és belátják, hogy szervezeti javításokra is szükség van. Nekünk gyakorlati embereknek kötelességünk elsősorban bajainkat leplezetlenül feltárni s előmozdítani javaslatainkkal, hogy a közvé­lemény által is sürgetett reformok olyan újítások legyenek, amelyek minden tekintet­ben be fognak válni a gyakorlatban s meg fognak felelni a várakozásnak. Szorosan tárgyunknál maradva, mi most is csak a jegyzőkérdéssel foglalkozunk s a mint feltártuk cikksorozatunkban a létező ferdeségeket, fonákságokat, nem késtünk a javitás módozatát is előterjeszteni, melyek­nek elfogadása esetén hitünk, sőt meggyő­ződésünk szerint gyökeresen megjavulnak közállapotaink az egész vonalon. Most csak összegezni kivánjuk fejtegeté­seink során előadott reformeszméinket a kővetkezőkben: Abban mindnyájan egyetértünk, hogy el­múltak már ama „régi jó idők“, azokkal a „régi jó nótáriusokkal“, mikor a községjegy­zőnek ideje s alkalma volt a báró Eötvös által oly mesterien megrajzolt „falu jegy­zőjévé emelkednie.. Nagyot haladt, nagyot változott a világ. Átalakult a falu pennája is a mindennapi élet robotmunkásává, aki a reá várakozó súlyos feladatokat csak úgy képes elvégezni, ha a szó szoros értelmében a napnak minden óráját, sokszor megpótolva az éjszakai órákkal is, jegyzői foglalkozásá­nak szenteli. Robotol biz ő, ha utolsó darab kenyerét is rendbírságra nem akarja fizetni. Egy meglevő rendszert egy tollvonással, máról holnapra megváltoztatni nem lehet, ezt mi is tudjuk igen jól. Szükség van olyan előkészítő és átmeneti intézkedésre, amelyek­kel megvalósítjuk azokat a tényezőket, ame­lyek az uj rendszernek tartós jövőt is bizto­sítanának. Ilyen előkészítő intézkedés a jogi szak­oktatásnak reformja. Ennek keretében keve­sebb elméletet s több gyakorlati tudást kell nyújtani az ifjaknak, kik közigazgatási tiszt­viselői pályafutásukat amúgy is a községek­ben fogják megkezdeni, a megyei tisztviselők státusába emelt községjegyzők oldala mellett, kiknek bízvást adhatjuk az alszolgabirói el nevezést, ezzel is dokumentálva az eddig fennállott kínai fal ledöntését a lenézett falusi jegyző s a szolgabiró között. (Ö ha lehet lirályi ügyészi karban megkülönböz­tetésül három fokozat: alügyész, ügyész és főügyész, miért ne lehetne a vármegyei és községi közigazgatás funkcionáriusai között is als/.olgabiró, szolgabiró és főszolgabiró ?) Az ektént alszolgabiróvá (tehát megyei tisztviselővé) emelt községjegyzö aztán ter­mészetesen előléptethető lenne szolgabiróvá, főszolga bíróvá, esetleg minszteri tisztviselővé, amiként ezt már kormány-nyilatkozat is ki­látásba helyezte ; de nem tartanám méltá­nyosnak, ha a szegény falusi jegyzőből al szolgabiróvá avanzsált embertársunk, csak más működési körbe lépve, emelkedhetnék a tisztviselői ranglétrán. Mi lenne akkor az „öregekkel“, kik már maguk sem kívánkoz­nak uj működési körbe, melybe már bele se találnák magukat, mig megszokott régi he­lyükön áldásosán töltik be tisztüket. Ezek egy munkaterhes hosszú hivatalnoki pálya jutalmául éltük alkonyáig alszolgabirók ma­radjanak? S egyáltalában üdvös volna e, ha azok a fiatal férfiak is, kikre a községben még megoldandó kérdések várnak : kénysze- rittessenek a járási, vagy központi szolgá­latban kérezkedni, hogy további előlépteté­süket biztosíthassák '? Ennek útját kell vágni már a szervezéskor azáltal, hogyha megér­demli, akkor a községi szolgálatban is elér hesse a legfelső fizetési fokot (a szolgabirói, vagy főszolgabírói fizetési osztályokat) anél- kü', hogy utánjárnia vagy állásából emiatt mozdulnia kellene. Ennek az előnyei annyira kézzel foghatóak, hogy indokolni szakembe­rek előtt egyáltalán felesleges. Sok olyan jegyzőt ismerek, ki 30—40 év óta működik állásában közmegelégedés kö­zött annyira, hogy a falu népe rettegve gon­dol arra az időre, mikor el fogja vsszteni atyai tanácsadóját, szellemi vezérét. Hogy egy ilyen tapasztalt, községének vagy köré­nek viszonyait alaposan ismerő öreg nótárius mit ér és mit jelent társadalmi értékben is, ott a maga vidéki társadalmában, azt emberi mértékkel alig lehet lemérni. Egy egy ilyen öreg jegyző valóságos áldás környezetére. Milyen súlyos, majdnem pótolhatatlan vesz­teség lenne, ha ennek „előléptetéséért“ tá­voznia kellene? Öreg fát — bármily lomb­erdő koronázza is vén fejét — nem tanácsos uj talajba ültetni át. ( Vége leöv.) Lakások és Széchenyi-utca 34. szám alatti sa­rokházamban egy bolthelyiség május elsejére kiadó. “^7"sbd-3n.eb3r Etelka. Színház. Az elmúlt színházi hét három újdonságot hozott. Mind a három magyar darab. A kö­zönségnek alkalma volt a magyar szinmü- irodalom legújabb termékeit megismerni, s róluk véleményt alkotni. Megállapíthatjuk, hogyha nem is érik el a „Farkas“ szenzációs sikerét, mindenikben van valami értéh, a mi az átlagoson felül emeli. A Sarkantyú, Gábor A. és Liptai szín­müve legfőbb érdeme, hogy az alakok meg­választásában, a feldolgozásban újszerűségre, a helyzetek beállításában merészségre törek­szik. A merész beállítású helyzeteket, nem ige„ tudta a közönség méltányolni. Élénk derültséget kelteit az a hatásosnak szánt jelenet, mikor a családjával veszekedő Rácz mérgesen nekiront az alkalmatlan, bámész­kodó népnek, hogy elzavarja őket. Pedig egyáltalában nem nevetséges helyzet, mikor lázongó kétségbeesésében megfeledkezik a köteles udvariasságról ; megfeledkezik min­denről s hivatali főnökét az asztalhoz veri. Az agyonhajszolt, az emberségéből kifordított embernek kegyetlenül merész rajza adódik ki az utolsó felvonás jelenetéből, mikor az elkeseredett apa a haldokló gyermekének kölcsön pénzen vett pezsgőjét inni kezdi. Nem szándékosan, nem is tudatosan, régmúlt éjszakák gyakorlata nyomán, erkölcsi és aka­rati tompultságban pezsgőzik a huszártisztből lett dijnok-apa haldokló fiának orvosságkép­pen vett pezsgőjéből. A hónapos szoba mel­letti korcsmából áthallik a hegedü-vinyogás, a földön a megirt cimszallagok hevernek szétszórva, a gyermek haldoklik s az apa már nem tud goudolkozni sem, azt sem tudja hogy issza a pezsgőt. Ez a vég. Ifjú, nagy akarások tehetetlen összeomlása. Sok művészi, de erős és merész vonás van ebben a darabban. „A mexikói leány“ jó operette. Kerülnek benne régi viccek is uj kiadásban, egy kissé ismerős operett-alakok is beleöröklődtek régi dolgokból, azért mégis van benne annyi elevenség, hogy egy este egészen kellemes szórakozást nyújthat. A zenéje meg hangu­latos, néhol meglepő erővel színezi a cse­lekményt „Éva boszorkány“ csak Uerczeg Ferene jóhirü Írói nevének viselése által juthatott színpadi dicsőséghez. Egy tehetséges irói ember tévedése. Vagy talán a drámairás te­rén nyilvánvalóvá lett tehetetlensége. Mert ha Herceg Ferenc azt hiszi, hogy képekben, hasonlatokban elmondott negyedórás'szerelmi vallomás vagy Orsolya néni hosszulélexzetü boszorkányos oktatásai jól hatnak a szín­padról, akkor téved. Ő mint nagy iró bele- próbálkozhatik ezen tultenni magát, de a közönség nem köteles ehez a kísérlethez nyúl lenni. Ha pedig ő színpadi, tehát élő alako­kat is olyan (a maga nemében szép) költői képekben akar beszéltetni, akkor jobb ha szép novelláit Írja tovább, melyekben ő cso­dás finomságú költői képeket épit meg, szinte beleelevenit a regény cselekményébe, rájuk vissza-visszatérve, színesítve, olyan szeretet­teljes velefoglalkozás nyomait hagyja müvein mint babráló , szobrászkéz az agyagon. így készült az „Éva boszorkány“ is. Poétikus téma, költői fantázia szülte leányalak, kósza hegedűs. Bűbájos csodaszerüség, lélekzetszerü finomságok, melyek mellett nem reális életű, korszerű alakokul kidomborodni, hanem csak diszkrét, barna háttérül volna szabad szol­gálni a mellékalakoknak. Ebben volt hibás az előadás. „Éva boszorkány“ Wilde O „Sa- lome“-jának stíljében készült, ülomszerüség, holdvilág és ezüstcsengésü, titkos értelmű, »zavak itt is, mint ott. A képekben, hasonla-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents