Közérdek, 1911. július-december (4. évfolyam, 26-52. szám)
1911-11-04 / 44. szám
Nagykároly, 1911. november 4. 44-ik szám. 4 IV. évfolyam. KÖZÉRDEK Éf^MELLÉK KERESKEDELEM, IPAR ÉS TTIEZŐGAZDASÁG ÉRDEKEIT SZOLGÁLÓ TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden szombaton reggel. Nyilttér sora 50 fillér. — Kéziratot nem adunk vissza. Előfizetési és hirdetési dijak felvételére csak felelős szerkesztő jogosult Szerkesztőség és kiadóhivatal Gróf Károlyi György-fér 36. Telefon 95. Főszerkesztő: Dr. BISITZ BÉLA. Felelős szerkesztő : SIIVIKÓ ALADÁR. Főmunkatárs: Dr. MERTS LÁSZLÓ. Előfizetési árak: Helyben házhoz hordva egy évre 6'— kor. félévre 3'— kor. Vidékre postán küldve egy évre 7'— kor. félévre 3'50 kor Egyes szám ára 20 fillér. A sokféle város. Nagykároly, 1911. nov. 2. Egy babaképü hivatalnokasszonyka, akimk az urát áthelyezték Nagykárolyba ezzel a kérdéssel fordult hozzMiT — Miféle város ez a maguk városa Nagykároly ? — Oh feleiéin, az egy nagyon kedves, bájos város. Délben a korzón hun- cutképü bakíisok hancuroznak nyurga diákokkal és szelíd öreg urak nézik őket titkolt irigységgel. Nagyon szép város. A színház előtt, mert az is van ám, sétálni lehet egy ragyogó utcán, ahol a villanylámpák tündéri fényben világitnak és ahol csinos (nem egészen jól öltözött) asszony népnek szerény gavallérok adva-, tolnak. Igen érdekes varos ám az a Nagykároly, majd meglátja, egészen kellemesen el lehet ott szórakozni. De mondhattam volna mást is és bizony nem hazudtam volna. Mert csak gondolni kell, emlékezni a nagykárolyi utcákra, közöttük a város közepén levő Könyök-utcára, no meg az emberekre is és keserű lesz az ember szájjaize. És ebben a keserűségben nincsen póz, nincsen csúf lekicsinylés ez csak valami egészen természetes és szükségszerűen bekövetkező érzés Nem szeretnék unalmas lenni és nem szeretném magamat feltűnően ismételni.. Nem akarok hát higiéniáról, európaiasság- ról beszélni. Nem akarom újra elmondani, hogy az emberek álmosak, akár valami tündérországban és kicsinyesek, mintha nem is Magyarország egyik eléggé gazdag városában élnének. Csak azt akarom vázolni, mit kellett volna mondani annak a szegény asszonynak, aki bizalommal fordult hozzám. Valahogy ezt: — Véres várog • a Nagykároly és veszedelmes. Az utcákon éjjel kalandos és boros fejű ifjú bestiák futkároznak, a kezükben bot és bicska és agyvelejük gyönyörködik a szurkálásban. Nincs ellenük védelem, mert ölnek a főutcán és ! veszedelmesek fényes nappal is. A tolvajok, a betörők eldorádója ez a város, ahol kifestett képű női páriák árulják éjjel a kávéházakban az italokat és a szerelmet, nappal pedig sétakocsizásokat rendeznek az utcán. Ne menjen oda, mert mindennapi szórakozása a késelések és betörések, lopások egyszerű históriáinak a hallgatása lesz, Ne menjen oda, mert a férjet nem is lehet odaáthelyezni. Megsúgom a titkot, ez a város ez az erkölcstelen, gyilkoskedvü Nagykároly nincs is Magyarországon, ez csak olyan térkép bübájosság, ezt e várost mámoros és du- hajkedvü rósz lelkek elvitték Ázsiába és benépesítették félvadakkal. így is lehetne beszélni erről a nekünk olyan kedves, drága városról. De mégis úgy érzem, ha igazak akarunk lenni, akkor idegen és hozzánk bizalommal forduló kis asszonykának, csak azt mondhatjuk, hogy egy nagyon kedves, bájos és élettől lüktető városba megy, ha Nagykárolyba megy. Az a város, az a duhaj, bicskás kicsinyes város a tolvajok, betörők és feslett erkölcsű nők eldorádója, sietve, szinte amerikai gyorsasággal tűnik el a fényes, a ragyogó és az intelligens Nagykároly utjából. TARCZA. Felméri, a pirosszalagos. Irta: Hadnagy István. A „Közérdek“ eredeti tárcája. Szeretem a brassói hegyeket. Valahányszor visszatérek terhes munkámból a szülőföldemre, nyájasan köszöntenek a brassói hegyek. Közöttük a Cenk a legmagasabb. Talán a legnyájasabb. Úgy néz rám, mintha az édesanyám küldte vón elém, hogy meglesse azt a prüsszögő masinát, vájjon hozza-e az ő fiát. S amikor elétünik a hátam mögött, azt hiszem, hogy odafutott a házunk elé, s bekiabál a kapun: jön tekintetes asszony, láttam. A kapu mellett a vadgesztenyefa rá- zogatja magát, csinositgatja, rendbeszedi zöld ruháját, meg-meghajtogatja a fejét, mintha ő is mosolyogná: jön a fiunk. Onnan a vén Cenk aljából szedtem ezt a virágot, ezt a szomorú történetet. A kalauz mondta nekem, annak egy valaki más. De tudom, hogy igaz. Onnan tudom, mert a brassói állomáson a szemem keres valakit, nem is valakit, de valamit, egy piros szalagot, egy barna fejben, de hiába, nem találom. I A kalauz mondta, hogy nem is látom meg többé soha. Azt a piros szalagot egy barna leány viselte. Gyerekkorom óta ismertem. Ahányszor utaztam, annyiszor láttam. Az édesanyja özvegyasszony volt s ott lakott a vasúti állomáson. Mikor kicsi voltam, játszani akartam hozzá menni, ott az állomáson. Akkor is piros szalagot viselt a hajában. De az édes anyám nem engedett. Mikor diák lettem, félénken ügyetlenül lesegettem a személypénztár felé, ha ő is ott állongált s egyszer meg is kérdeztem egy alsórangu vasutistát, hogy kinek hívják ezt a leányt. Felméri kisasszony — felelt röviden s odébb állott. Egy újságíró kollegám utazott egyszer velem — akkor már nagy leány volt — s másnap a téli tárlat női fejeit mind agyon'kritizálta alapjában. „Egy sincs olyan, mint az a pirosszalagos ott az állomáson“ — mondotta. S amikor a meleg fülkében vágyakozva gondolok a Cenkre, arra a pirosszalagos buksi fejre, akkor jön a kalauz s elmondja a történetét. Úgy irom, ahogy ő mondta, úgyis elég szomorú. — Az ur Brassóba megy? — Igen. — Odavalósi az ur? — Nem, de ismerem azt a vidéket. — Hát a Felméri leányt ismeri-e az ur? — Igen. — No az elég szomorúan járt. — Hát hogy járt? — Jaj, hát annak hosszú a története. Nagyon szép leány volt s olyan szelid mint a kezes bárány. Dejszen hát ismerte azt az ur. Az édesanyjának a szemefénye volt. Feltette magába, hogy csak olyanhoz megy férjhez, akit megszeret. Ilyen jószivü volt. De azért mondjuk úgy, ahogy van, bolondság ilyent feltenni. No ugy-e ? — Biz a nagy bolondság. A legpontosabban szállít meszet, szenet, cementet tűzifát, olajokat, . —v valamint építési célokra bodrogkereszturi termésköveket. r - ■ TELEFON SZ. 441, POLLÁK ZSIGMOND DEBRECEN. DEÁK FERENOU. 9.
