Közérdek, 1910. január-június (3. évfolyam, 1-29. szám)
1910-04-02 / 15. szám
2-ik oldal 1910. ápril 2. KÖZÉRDEK. 15-ik szám. HIT 1 11 a szezon legújabb divatu bel-és külföldi szobafestő- ^ _ VlßffßPwTiWTßH mintái. Mindenféle szobafestési munkálatokat első- g SOO 1 IvorÖ’V llICwOl JlvZiUUiY rendű kivitelben és jutányos árakon készít. Templom- J ____________festés, cimirás, aranyozás, mázolás, tapetirozás, f loderozás. Te ssék ajánlatot kérni. Munkák felvállalása végett vidékre készséggel kimegyek. szobafestő Nagykároly, Verbőczy-utcza. milliót fizettünk a külföldnek ruházati és egyéb iparczikkekért. Több, mint 300 milliót fizettünk évente a külföldnek az ott elhelyezett állam- kölcsönök, jelzáloglevelek kamatai fejében. Ösz- szes fölöslegünk a külföldre megy. Mezőgazda- sáp,i termelésünk összes eredményét arra kell fordítanunk, hogy kielégítsük ruházati és egyéb ilves igényeinket. Mert mit exportálunk, több, mint 1000 millió korona értékben? Gabonát, lisztet, húst, állatokat. És mit importálunk? Textilárut, bőrárut, ruházati és egyéb fényüzési czikkeket. Majdnem olyanok vagyunk, mint a vad törzsek, amelyek ennivalóért vásárolnák fénylő csecsebecséket. Lehet-e tehát nemzeti vagyonosodásról szó, ha összes termelési fölöslegünkkel a külföldnek adózunk? Mi hát a nemzeti munka ? Elérni azt, hogy fölöslegünkkel ne igy adózzunk a külföldnek. Elérni azt, hogy a gazdasági élet minden terén fokozott belterjességgel termelve, fölöslegünk a nemzeti vagyonosodás gyarapítására szolgáljon. És különösen elérni azt, hogy iparos álammá legyünk. Mert ez az egyedüli gazdasági panacea, még a mezőgazdasági érdekek szempontjából is. És aki igy és ily értelemben hozza a nemzeti munkát, ahhoz csatlakozik az ország. Wolfram lámpák j (70°/o Tantal-lámpák \ áramtakaritás.) Villamos főzőedények Csengőberendezések Villanybevezetések legolcsóbban eszközöltetnek, Csillárok kaphatók SINGER MÁRTON ÉS TÁRSA cégnél NAGYKÁROLYBAN (Deák-tér). Ékszert, órát, ezüstnemüt jótállás mellett bámulatos olcsó áron csakis Magyarország legnagyobb ékszerüzletében Debreczenben a Löfkovits Arthur és Társa czégnél vásárolhattunk. Egy községben meggyűlt a fellámpióno- zott, felzöldgalyazott csűr s a bentlevők közül több, mint háromszázan szénné égtek, ügy, hogy mikorra a husvét másodnapjának reggele hideg fénynyel szét tekintett a tájékon, füstölgő romokon, megszenesedett, felismerhetetlenségig összeégett emberroncsokon akadt meg a szeme, a kik körül őrjöngve jajgattak az életben maradottak s talán átkokat szórtak az égre, mely ily rémesül, markánsan belevéste a leikökbe, az egész életűkbe ennek a husvétnak az emlékét. Akkora katasztrófa ez, hogy meg sem tudunk eléggé mélyen döbbenni rajta. Mikor megborzadunk, mikor elhülünk és elképpediink, mikor magunkban megállapítjuk ennek a szerencsétlenségnek a retteneíességét, akkor még korántsem éreztük át teljesen es egészen azt. Nem, mert ezekben a pillanatokban csak a sajátos, emberi szenvedésre gondolunk, mellyel együtt érezünk, melynek fájdalmait szinte magunk is érezzük akkor, a mikor annak nagyságáról magunknak fogalmat elkotunk. Ezek mind részleges emberi érzések, a melyek engem, téged, vagy őt, mint embert betölthetnek, átfoghatnak, de nem alkalmasak arra, hogy egységes, általános érzés támadjon bennem, melyben ne csak az én egyéni, tehát szűkös érzésem foglaltassék. Ennek a katasztrófának a nagyságát akkor érezzük át valóban, ha ara az érzékeny veszteségre gondolunk, mely háromszáz és egy nehány magyar elpusztulásával a — magyar nemzetet érte. Bátran lehet ez a rettenetes szerencsétlenséget nemzeti szerencsétlenségnek nevezni, mert a magyar nemzeti nagy egészből vált le egy jókora darab, a mikor leány, legény, fiatalok és öregek, mind magyarok, tősgyökeres magyarok, háromszázan esnek a lángok martalékává. Ha kivándorol háromszáz magyar, még mindig több a remény, hogy elöbb-utóbb csak visszakerül a hazájába; ha csatamezőn hull el háromszáz magyar, az nemzet-erkölcsi tökeként örökkön értéknek marad — hiszen: ez a föld, melyen annyiszor apáink vére folyt — de a mikor háromszáz magyar összeég, mint a kandallóba dobott rőzse, összesül, mint a nyársra házott ökörcomb, ez már kilép a mi szűkös emberi érzelmeink határaiból s nemzeti jelleget ölt. Azért hát bátran ellehet ezt a nagy szerencsétlenséget nemzeti szerencsétlenségnek nevezni. Ámde nemcsak arra a háromszáz szerencsétlenre kell gondolnunk ez alkalommal. Hanem azt kell különösen figyelembe vennünk, hogy fiatalokról, leányokról, legényekről van szó, a kiknek tehát nemes, természetes hivatásuk volt a jövendő magyar emberanyag megteremtése. S ez a mozzanat még inkább kidomborítja a nemzeti szerencsétlenséget, mert igy nem is háromszázról, hanem annak kétszereséről is beszélhetünk, mert az a generáció, mely ezek után jött volna, nincs, örökre elveszett viszszavonhatatlanul és pótolhatatlanul a nemzeti fajbeli szaporodás nehezen kiheverhető kárára. Ezért is hát bátran ellehet ezt a nagy szerencsétlenséget nemzeti szerencsétlenségnek nevezni. És tulajdonképpen egy kicsit zavarban is vagyunk, a mikor ennek a szörnyűséges katasztrófának az okaira gondolunk. Lehetett vé- letlenség, lehetett bosszú müve, de ugyan nem müködhetett-e mindkettőben annak a gondviselésnek a keze, a ki nemzetek és országok sorsát intézi s a ki nem düghalállal és tüzes esővel látogat meg, hanem ezer és egy módja van rá, hogy megfigyelmeztessen. A mi egész nemzeti történelmünk egy nagy figyelmeztési sorozata a gondviselésnek, mely csapásokban sohasem volt fukar, ha rólunk volt szó. Nem akart-e ezzel is valamire figyelmeztetni? Bizony, meglehet az! Háromszáz ember borzalmas tűzhalála mindig van olyan signum, hogy abból a gondviselés fenyegető, feddő, figyelmeztető ujjára is gondoljunk . . . * A rettenetes szerencsétlenség részleteit olvasóink már ismerik a fővárosi lapokból, mi csak annak rövid ecsetelésére szorítkozunk. Az ököritói fiatalság elhatározta, hogy Husvét első napján a község közepén álló szabad téren levő csűrben, amely eddig is szolgált tánczmulatsági helyiségül, az ottani polgári zenekar uj hangszereinek beszerzése czél- jából tánczmulatságot rendez. Széles körben indult meg a mozgalom a húsvéti bál sikere érdekében s ez tényleg sikeresnek is Ígérkezett, amennyiben nemcsak a helybeli fiatalság vett azon tömegesen részt, hanem a környékben gazdag ember. Egyetlen leánya Mimóza volt. Szénfekete haja, ragyogó szeme, finom arcz- bőre messze földön is emlegetett volt. A legdrágább selyemből volt a kimonója, czipöjének aranyhimzése kincset ért. Atyja nem hódolván az idegen szokásoknak, Mimózát rejtve tartá az emberek szeme elől. Egyedüli társalkodónője egy öregrendü nő vala, aki gitározni és énekelni, no meg egy-két táncra tanitá Mimózát. Holdas estéken szabad volt Mimózának sétálni palotájoknak kertjében. Valami gyermekes dalt énekelt aztán, társalkodónője pedig gitáron kisérte a monoton dallamot . . . Még be sem végezte a dalt, mikor a közel egy egyenruhás fiatal angol fregatt-kapitány alakja tűnt elő. Mimóza majd kővé merevedett az ijjedtségtől, mig a társalgónö a gitárt messzire eldobván kezéből, elbújt a kert bokrai közé. A kapitány Mimózához lépett s folyékony japán nyelven mondá el szive érzelmeit Mimóza előtt egy ismeretlen világ nyílt meg. A kimonója alatt berzenkedni kezdett az a kis jószág, ami a mandulafa hazájában is szeretni vágy. Csakhamar összebarátkoztak. — Aztán elviszel magaddal a te hazádba? — Esküszöm — mondá a kapitány — mikorra a hold mégegyszer megtelik, hajómra viszlek s aztán messze-messze megyünk túl a nagy vizen az én hazámba. Aztán a feleségem leendesz, éppen úgy, mintha európai volnál. — Aztán mindig fogsz szeretni, ha öreg leszek is? Japánban nem szeretik az öreg asz- szonyokat. A kapitány mit sem szólott, ajkon csókoló Mimózát, aztán egy mandulafa alá telepedtek le — — — — — — — — — — — A kapitány minden este megjelent a kertben. Mimóza szintén. A tá:salgónő be lett avatva a titokba s büsás „borravalóért“ őrt állott, mig a szerelmes pár turbékolt. így telt el egy teljes hónap. Közelgett a nagy nap, mikor is útra készen állott a kapitány hajója. Hiába várta eztán egy este Mimóza a kapitányt, messzire járt már a tengeren. Hiába fohászkodott a holdhoz, hasztalan volt minden. — Ott találta meg atyja a mandulafa alatt Mimózát — halva. Megölte a bánat, a csalódás. — Azért ne tűzz soha a hajadba fehér virágot kis madaram, mert a/ftandulafára emlékeztet, bizni se nagyon bízzál, mert a szív olyan, mint a hold. Megtelik szerelemmel aztán — csakhamar fogyni kezd belőle a szerelem. A naiva zokogni kezdett. Élénk emlékezetébe volt az a fehér virág, mely a múlt őszön volt beletéve a Guszti levelébe. Guszti is fehér virágot küldött . . . Idegen alakok jöttek az étterembe, hangos lett a még ezelőtt egy órával majdnem üres terem. A naiva magára ölté kopottas kabátját aztán távozott. Elment a postára, de hiába a levele nem érkezett. Hazament a hideg szobába. Az ablakok be voltak fagyva s a jégvirágok is oly fehérek valának, mint a mandulafa virágai -----------------------------------—-------------Eg yik faluból a másikba vándorolt a trupp. Égyik-másiknak érkezett levél, sőt a komikának csomagja is jött husvétkor. Egy régi kolleganője küldött dióskalácsot Lublóról. A naiva egy sor Írást sem kapott. Eljött a pünkösd is. Kész volt a menyasszonyiruha. S mikor a fehér rózsa is lehullatta a levelét, temetésre gyűlt össze a színtársulat. Szegény csalódott Lenkét temették. Koporsóján egyetlenegy koszorú volt fehér virágból. A komikus csináltatta. Megérkeztek a legújabb tavaszi kalapok KERTÉSZ MIHÁLY „Kalap Király“ üztetébe, Nagykároly, Deák-tér. Orbán János.
