Közérdek, 1909 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1909-06-26 / 26. szám
Szekszárd, V. évfolyam 26. szám Szombat, 1909. június 26 Kiadóhivatal: Bízerédj István-utca 5. szám. Az előfizetési pénzek és hirdetések ide küldendők. Hirdetések legjutáoyosabb számítással, díjszabás szerint. Megjelenik minden szombaton. Szerkesztőség: Bezerédj István-utca 5. szám. Ide küldendők a lapot érdeklő összes közlemények. Előfizetés: egész évre 10 kor., félévre 5 kor negyedévre 2 kor. 50 fill. Néptanitóknak, ha az előfizetést egész évre előre beküldik, 5 kor. TOLNA VÁRMEGYE TÁRSADALMI, KÖZIGAZGATÁSI ÉS KÖZGAZDASÁGI ÉRDEKEIT KÉPVISELŐ HETILAP. AL ORSZÁGOS M. KIR. SELYEMTENYESZTESI FELÜGYELŐSÉG HIVATALOS LAPJA. Belmunkatárs : JÁNOSIT* KÁROLY. Felelős szerkesztő és Uptulajdonos: BODNÁR ISTVÁN’. Egyes szám ára 20 fillér. A vizsgák idején. Egy-két nap még s az összes tanintézetek kapui bezárulnak s a tanuló ifjúság siet haza a szülék karjai közé — a nyugodalomra, a pihenésre, a jutalomra. Aki nem siet, — azt köti a szive-lelke nyughatatlansága s a tépelődés, hogy miként is álljon oda az ő jó, áldozatra kész szülői elé ? És kezdődik otthon az Ítélet, a védekezés, a vádaskodás. Olyan diák alig van, aki retaláni mulasztásáért önmagát hibáztatná, vagy csupán csak magat ... A viszonyok, a cim- Dorák, a tanárok s temérdek előrántott jogos- jogtalan közbevettetés kerül elő a szennyes mosásához, a gyengeség, a hiba palástolásához. Így szokott ez lenni. Az istenadta szülei szív pedig megengesztelődik és reményi és reményi. Azon, hogy méltó-e a gyermek a korábbi áldozatokra s hogy nincs-e valami tévedés a szülei ellenőrzésben is, — ezen legritkábban forog a szó s e felett kevésbé tűnődnek sokan, mint valóban kellene. Hja, a gyermek csak hadd lenne különb, előkelőbb az apjánál: pap, ügyvéd, tanító, biró s ki tudja még mi más felfelé ! Miért túrná a földet, vagy miért emelné a kalapácsot : a fűrészt, a gyalut miért rángatná, miért tologatná ? A keze miért lenne érdes s a munkától edzett és piszkos ?! Hát csak tovább és tovább, ha bukdácsolva is ! Egy diploma majd csak kikerül végtére is, az. élet pedig másként osztályoz talán, mint a professzor urak . . . Gyengék vagyunk mi szülék nagyon, csak egy a mentségünk, hogy őseink is ilyenek voltak s utódaink sem igen lesznek erősebbek és nőiesebbek — sajna! Olyan hamar megalkuszunk, olyan könyr.yen hiszünk s olyan hirtelen válunk csupa szívvé ! . . . Az élet — ez a divatos, hajszos élet, úgy elloglal a legtöbbünket, hogy nem érünk rá komolyan törődni a gyermekeink iskolai életével s a kisértésekkel, amelyek utjain leselkednek, a viszonyokkal, a melyekbe behálózódnak s igy ér aztán bennünket sok-sok csalódás, keserűség, késő bánat, amelyet nehéz legyőznünk, de csak legyőzzük. A szülei akarat, erélyesség — mintha csappanna bennünk. Félünk akarni, félünk követelni s eltűrjük, hogy gyermekeinkben nőj- jön — a miénk helyett — valami felesleges, valami vad erély, akarat, dac — vagy hogyan i nevezzük. Ha nincs az iskolának kívánt jó hatása — tálán magunkra vessünk első sorban s a saját fejünkre szórjuk a hamut . . . Azok a régi examenek jutnak [eszünkbe, amelyeken seregestől jelentek meg a szülék s ntríi unták el a két-három napi fáradságot sem, hogy személyesen lássanak és saját füleikkel halljanak és a saját szájukkal kérdezősködje- ■ nek . . . Hol vannak ezek az idők ? Hol vannak ezek a szülők ? Egy-kettő jelentkezik, mu- ! tatkozik, a többit köti, nyűgözi az elet, a földi gond, az uj divat. Az úri asszony odaveti a megszült gyermekét a dajka karjai közé, a bölcsőből .kinőttek a nevelők, nevelőnők íigyelete alá, hát miért , gondoljon sokat a gyermekével a kevésbé ur, i a polgár, a szegény ember •! Olyan könnyen elsajátítjuk a nagyoktól azt, ami nem nekünk való! Ami nekik sem való ! Ha igazabban volnánk apák és anyák, mint vagyunk, akkor kevesebb aggódás fog- j dosná a szivünk táját —>■ igy vizsgák idején ! Hát az iskolai társadalom ? Nem oka-e ez is, hogy az évi eredmény sokszor nem kívánatos ? Meg van-e a diák-világban a régi testvériség, a számítás nélkül való segítő szeretet ? Érzik-e az egyes osztályok az egyesség lelkét a keblükben ? Van e osztály-szellem, osztálybüszkeség ?! Van-e közös bánat az egyesek hibái miatt ? Van-e közös elszörnyüködés az egyesek megátalkodottsága felett ? Van-e valami abból, amit Pál apostol követelt a korint- hiusiaktól ? Azokra az időkre emlékezünk, a mikor az osztály kitűnői, mint segédtanárok sürög- tek-íorogtak a gyengébb tanulótársaik körül, a mikor examen felé megteltek a tanulásra alkalmatos helyek apró csapatokkal és egy-egy a többi közül ojtogatta a maga lelkének friss hajtásait a többi leikébe, hogy egy is el ne vesszen a kicsinyek közül. Van-e ebből a szeretetből valami még az iskola társadalmában, abban a hajlítható, mindenre fogékony diák szivekben ? Ha nincs az iskolának kívánt jó hatása — nem vethetünk-e arra is, hogy a diákgondolkozás is megváltozott, hogy a modern világ számitó esze kárára vált az emberi nemes érzések érvényesülésének ?! Örvényben van már a serdülő ifjúság is, a kalmár szellem szennyes örvényében. Hát a tanárok ? A tanítók társadalma ? Hát ez nem okolható-e valami eredménytelenség miatt ?! — A diák s a szülő felettébb hajlandó a tanárokat vonni felelősségre az iskola ferde- ségéért s a tanulók gyöngeségéért. Ez a legkényelmesebb védelmezés. Ridegek, atyáskodás nélkül valók, a tanórákhoz mereven ragaszkodók . . . Hivatalnokok, akiknek csengetnek s akik leteszik a könyvet a csengetyű szóra, mint a kőműves a kalapácsot vagy kanalát és hátat fordítanak az iokolának, átnéznek a diák fején s nem törődnek azzal, hogy a tantermen kívül miféle befolyások alá kerül a fejletlen diák és hol állja útját a diák lelki fejlődésének s erkölcsi épségének valami nehezen elhengeri-t- hető kő, sőt azzal sem törődnek* vájjon nem vállanak-e ők — éppen ők maguk — ama bizonyos kővé.' Halljuk ezeket a vádakat s fáj tőlük a szivünk. Jobbaknak szeretjük hinni a legmodernebb tanárokat is; de — fájdalom! — a mióta a tanári foglalkozás is kenyérkereset és főképen csak az — fel-felbukkannak bizonyos kísérteties alakok a tanári társadalomban is, akik leszállítják a tanárságot arról a magaslatról, ahol' mi láttuk és látni szeretnők mindvégig. Emlékeimből. Kovácsáé Nagy Lujza működésének 25 éves jubileuma alkalmából Irta: Krummer Zsófia. Soha annyi érzés meg nem szállott, soha annyi emlék fel nem rajzott bennem, mint most, hogy a tollat a kezembe veszeih. Úgy ellepnek, úgy eltöltenek nagy fényességükkel, hogy szinte botorkálok köztük szédülő aggyal ; nem a sötétségtől nem latok, a mérhetlen fényességben vakult el lelki szemem. Tapogatózva járok s . keresem a szókat. Szeretném, ha virággá vál- i toznék valamennyi s ráhullana fehér ragyogás- j sál, édes illatával arra az útra, melyen jár és járni fog a jövendő időkben. Megállók és nézek vissza. Minden egyes gondolat, mely visz- szavisz a múltak közé, szeretném ha himes szárnyú madár volna s vezetné azokat, kik menni vágynak (tudom, sokan vannak) a szeretetnek utján ahhoz, ki mindig élő lényege volt a szeretetnek. Gyönyör forrása ezen az utón minden kicsiny lépés, minden visszaszáiló emlékezés. Muitkor jutott eszembe, Bársony István felolvasása alatt, mikor kicsiny rajzának legkedvesebb, legjóságosabb alakjáról (egy intézet igazgatónőjéről beszélt), hogy soha íróhoz rajzának élő mintája oly közel nem volt, mint akkor este. Mikor róla olvasott, az az érzésem támadt, hogy a sok-sok ember közül, aki igazgatónőnket igazán ismeri, a lélekbeii kapcsolat telvillanásával, most mindegyét gondol: »0 az!« Nem is gondolhatott másra s szinte kérdeztük: lehetséges, hogy még egy hasonló volna vagy az iró álmodta csak meg igy, nem is sejtve, hogy közülünk szakította ki magának a képet ? Milyen édes, milyen végtelen rajongás fűzött hozzá mindnyájunkat. Mennyi csodálatos mese szövődött Róla közöttünk, elhalmozva l mindazzal, amit a gyerekfantázia fenségesnek, I szépnek talál. A fehér iskolafalak közt keltek szárnyra a legszínesebb almok, legragyogóbb sugarak, hogy körülfonják. Folyosó mélyében, vagy padok zugában húzódtunk össze s mondtuk el egymásnak, amit lesve-lopva megtudhattunk Róla. Kifestettük őket gyermekképzeletünkkel s szebb volt az a mese számunkra minden tündérmesénél. Úgy hordtuk azt össze, mint parányi fecskék minden egyes szálat kicsiny kis fészkükhöz. Szeretetünk hozta minden parányát s az Ő végtelen szeretete forrasztotta egybe. Mert csodálatos a gyermeklelek. Olyan, mint a legkényesebb virág, folyton édes, nem perzselő jótékony melegségre vágyik. Soha sincs néki elég abból. Folyton álntozza. Nem tudja mutatni, mint vágyik utána, de épp azért, mert csak bensejében el s külső eszközökkel felszínre hozni nem tudja: erősebb is benne. Mert rejtekben van, kutatásra, felfedezésre vár. Dadogóan félénk a gyermeklélek s mégis e félénkség alatt mennyi szépség rejlik. Csak fel kell ébreszteni: csak megtalálni kell azt a pontot, mely lelkének lényege s akkor odaadóbb, rajongóbb szeretet az igazi gyermekéénéi nincs. A természet oltotta ezt bele s azért nem is erdeme. Hanem az, aki felkeltette benne, aki ápolja s helyes útra tereli ezt az érzést, aki bele csepegteti — nem puszta tanító szavával, — hanem önlényegét adó nagy melegségével, az teremti meg számára a legszebb, a legnemesebb lelki birodalmat, az adja meg néki az élet igazi értékét. Mi, akik rajongással vettük körül, mesét mondtunk Róla, mi el tudjuk mondani, mit adott nékünk az a jóságos, ki nem alvó, egyenlő szeretet, s büszkék vagyunk érzéseinkre, mert nem a mi érdemünk, ő váltotta ki lelkűnkből, Néki tartozunk azért, hálával. Elmúltak az évek. Kikerültünk az életbe. Sokunkon végig tiport az; néhányunkat felemelt. Átláboltunk kisebb-nagyobb küzdelmeken, csöndes csalódásokon, kedves örömökön, fájó fájdalmakon. Szemébe néztünk néhányszor az életnek. Sokat felejtettünk és tanultunk is valamicskét. De egyet elfelejtenünk, egyet máskép tanulnunk, máskép értékelnünk nem lehet: azt, amit 9—10 éves gyermekkoromban s azontúl öt éven át mindennap hallottam Igazgatónénink ajkáról, mely megnyilvánult minden gondolatában, minden tetteben, lelkünket betöltő jóságos szavában: »A női élet legnagyobb kincse a szeretet.« Vége a meséknek. Csak az emlékek szállnak. Vissza osonunk hozzájuk lopva, titkon és szeretnők ismét feltalálni őket. Azokat a csodásán szépeket, melyek ott csendültek meg az iskola-padokban. Azokat, melyek előtt — éltünk volna bármit is át — ma leborulnánk édes zokogással, ha újból szőhetnénk őket, amik hallatára gyönyörteljes ujjongással ujjongna fel lelkünk, ha újra mi mondanók. Ha még egyszer beülhetnénk keskeny padjainkba, mi — akik egy kissé mind gázoltuk az életet, — s hallgatnék áhitatos hallgatással azokat a szókat, meiyek kiváltottak lelkűnkből minden szebb érzést, feltaláltak s érvényre hoztak bennünk mindent, mely a lelki életben értékkel bir. És megadták nekünk, ami után vágytunk. Sokszor többet is, mint amit tudni akartunk, kevesebbet soha. Hanem ami többet kaptunk. mindig oly értékes volt, hogy sokká soha
