Közérdek, 1909. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)
1909-02-13 / 7. szám
Nagykároly, 1909. február !3. 7. szám. II. évfolyam. KERESKEDELEM, IPAR ÉS MEZŐGAZDASÁG ÉRDEKEIT SZOLGÁLÓ TÁRSADALMI HETI LAP. A Nagykárolyi Építő iparosok szövetsége és az Érmihályfaivai Ipartestület hivatalos közlönye. Megjelenik minden szombaton. Szerkesztőség: Kiadóhivatal: Gr. Károlyi György-tér 16. Hétsastoll-utcza 12. sz. Nyilttér sora 40 fillér. — Kéziratot nem adunk vissza. Főszerkesztő : DR. BISITZ BÉLA a „Bánya“ és „Közlekedés és Közgazdaság“ szerkesztője. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: SIMKÓ ALADÁR. Előfizetési árak: Helyben házhoz hordva egy évre .... 6-— korona. „ „ „ fél évre .... 3 — Vidékre postán küldve egy évre '. . . 7.— „ „ „ „ fél évre .... 350 „ Egyes szám ára 20 fillér. Előfizetési és hirdetési dijak felvételére csak a felelős szerkesztő és a Kölcsey-nyomda r. t. jogosult. HIVATALOS RÉSZ. Meghívó. Az érmihályfaivai ipartestület f. hó 15-én d. e. 9 órakor tartja, a nemzeti szállodában rendes évi tisztújító közgyűlését, melyre a tagokat tisztelettel meghívja. Érmi- hályfalva 1909. febr. 10. Pólyák Barnabás, elnök. Willistein Károly, jegyző. Felforgatott vallási béke. Úgy látszik sem vármegyénk, sem Érmihályfalva nem tudja elkerülni a minden veszedelemnél nagyobb veszedelmet: a felekezeti szempontoknak a közös ügyek és a társadalmi mozgalmakba való inau- gurálását. Nem uj nyavaja ez. Sőt talan- talán meg van a maga terminus technikusa: morbus redivius. Egyszerű elnevezés, de jellegzetes. Visszakaptuk a legszomo- rubb korból, az átokkal teli, a kínzó kamrákkal, máglyákkal, íablánczokkal, golyókkal berendezett középkorból. Igaz, egy kissé modernebb alakban, de ugyanazon belső szimptomák kíséretében. Hogy úgy mondjuk: a belső lelke, mozgó czélja ma is az, ami ezelőtt négyszáz évvel: a társadalmi szervezet összemü- ködő izomrétegeinek végzetes elkülönítése, a rothasztás, az egész társadalom destruálása. Átok, könny, nyomorúság, sáp- padt halál támad azon a helyen, a hol a felekezetiség gyilkos szele végig sivit. Megbénul az emberi lélek szabad szárnyalása, elsötétül az agy világa, elhal az emberi teremtő erőnek minden nagyszerű alkotása, tudomány, művészet, emberszeretet, erkölcs és minden, de minden, ahol ez a vérfagyasztó förgeteg végig söpör! Hogy micsoda éghajlati változások téritették vissza a positiv gondolkozás, az úgynevezett felvilágosodottság századába ezt a félelmetes, undorító nyavalyát, kutatni nem ide tartozik. Csak számolunk vele: ime itt van, meg van, folytogatja nyakunkat, kiszárítja, fuldoklóvá teszi lélekzetünlet. Ál-tudománynyá tette a tudományt, türelmetlenné magát a vallást, gyámoltalanná, üressé a művészetet, ala- tomossá. egymás életére leselkedővé a politikai fractiókat, ahová beférkőzött. A pápa „Ne Teremével“ dolgozik, a protestánsok zsinata kiadja a maga, középkori háziszabályát, hogy a protestáns iskola tanára nem vehet el katholikus nőt, a nadegorai csodarabbi szórja a maga kisded anathémáit híveire. A katholikus kereszt, a református kakas, a zsidó mogendoved leszállóit a templomokról s bevonult oda, a hol semmi helye: az iskolába, a társadalmi életbe, a közügyek intézésébe. — S az egyházi szimbólumok égisze alatt nincs közérdek, nincs humanitás, nincs igazság, nincs pardon, csak feneketlen gyűlölködés, egyoldalú érvényesülés, tülekedés, állatias marakodás, a legteljesebb izomfejiődés minden vonalon. Ez az, a mi a feleke- zetieskedés „isteni“ munkája után a köztéren fogamzik. Magyarország most kezd — az áldott középkori emlékek után — ismét beevezni a felekezetieskedés vihar korbácsolt, megfertőzött hullámaiba. A nagy büszke magyar hajó, melyet uj alkotó részekkel felszerelten a negyennyolezas idők szelleme bocsátott útra a liberális- mus tiszta trikokorja alatt s melyre egy megujhodó, sokat szenvedett népnek a jövőbe vetett verőfényes bizodalma szórta sugarait, imhol egy félszázad múltán útvesztőbe tévedt, a megfordult középkori Bóra belesodorta a felekezetieskedés örvényébe s most recscsen-roppan a gerincze, inog a kormányrudja, szakadozik a vitorlája. Valljon ki tudja milyen állapotban kerül ki a forgatagból? Szatmárvármegye — mondhatni — immunis volt a felekezetieskedés veszedelmétől. A megye területe nem esett bele a múltban sem a felekezeti villonSzomoru kapitány. Irta: Pallos Árpád. Lachmann kapitányt nem is nevezték másképen a garnizonban, mint a „szomorú kapitányinak. Szomorú is volt az mindig. Nem látott annak az arczán mosolyt még a kantinbeli buffetkisasszony sem, pedig arra ugyancsak nem sajnálták a tiszturak a barátságos arczkifejezéseket. Hogy Lachmann kapitány miért volt olyan szomorú, annak is megvolt a maga magyarázata. Nem volt ez mindig olyan! Sőt! . . . Még mint főhadnagy is ő volt a iegmu- latságosabb fickó a kaszárnyában, az ő mókáira nevetett az egész tisztikar s mulatott a magas törzstiszti tábor. Egyszer azután Lachmann főhadnagy, — mert még csak akkor az volt, — igen-igen nagyon belegabalyodott egy igazán ennivaló filigrán kis fruskába. Szép volt, tagadhatatlanul szép volt, a kis Geist Viola, ő volt az egyhangúlag kikiáltott s még ellenségei által is elismert bálkirálynő. Meg azután a mi tiszt urai- méknál a legfőbb kellék, megvolt a kauezió is, talán még több is a kelleténél. Elég az hozzá, a tiszti bálon sokat foglalkozott Láchmann főhadnagy Geist Violával s a daliás katonát nem nézték rossz szemmel még a szülők sem. A leány hozzá volt szokva, hogy körülrajongják s igy azután Lachmann udvarlása nem hagyott valami látható nyomot lelkületén. Lachmann azonban folytatta az ismerkedést. Bejáratos lön Vioiáékhoz s alig egy hónapi udvarlás után megtartották a kézfogót. Hogy a leány szerette-e a főhadnagyot, azt senki sem tudta, bár úgy sejtették, meg azután nem is igen kérdezték tőle. Szüleinek tetszett Lachmann főhadnagy, már pedig egy jónevelésii leány ahhoz megy férjhez, aki a szüleinek tetszik s nem ahhoz, aki az ő rokon- szenvét nyerte meg. A fényes esküvő után Lachmann főhadnagy azt hitte, hogy ő a legboldogabb ember a földkerekségen a hogy boldogabb már nem is lehet. Pedig tévedett, mert midőn egy év múlva piczi kis fiúcska ringott az ágya melletti bölcsőben, akkor már azt sem tudta, hová legyen boldogságában, szinte sokallotta a sors kegyét. így teltek az évek zavartalan boldogságban. Lachmann kapitány, — mert időközben a ranglétrán is megtette a kellő előhaladást — bár nem volt az a fiatalos, hévvel teli élezelő, mint nőtlen korában, de aranyos jókedve még mindig vidám füszerezője volt a társaságnak, melyben forgolódott. Irigyelte is mindenki sorsáért és méltán. O volt talán az egyedüli tiszt a garnizonban, akinek semmi vágya sem volt, hiszen minden teljesedésbe ment, mit fiatalos ábrándjaiban, magának a jövőre kiszínezett. Szép társadalmi állása, kedves piczi felesége volt, kit rajongásig szeretett s egy pajkos kis fiacskája, akit imádott s a ki mindenki állítása szerint az apjára ütött. Egy zimankós őszi este az egész tisztikar a kaszinóban volt s ott kártyával, ki billiárddal I prrnírQnhh hpQypryp^i fnrrác;? ELSÖ nagykárolyi sirköraktár és LCgUlGovJUU UCoZ,ClACoi ívjiicto. ^jap{ttatott 1873. évben. Állandóan raktáron tartok I-ső TÜZELŐ KŐSZENET, KOVÁCS-SZENET. TEMETKEZÉSI INTÉZET. rendű salgótarjáni és porosz Szives megrendelést kér MAKAY JÓZSEF FIA. Nagykároly, Széchenyi-utcza 26. sz. (Saját ház.)
