Közérdek, 1909. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)
1909-02-06 / 6. szám
KERESKEDELEM, IPAR ÉS MEZŐGAZDASÁG ÉRDEKEIT SZOLGÁLÓ TÁRSADALMI HETI LAP. A Nagykárolyi Építő iparosok szövetsége és az Érmihályfalvai Ipartestület hivatalos közlönye. Előfizetési árak: Helyben házhoz hordva egy évre .... 6— korona. „ „ „fél évre .... 3 — Vidékre postán küldve egy évre . . . 7.— „ „ „ „ fél évre .... 350 „ Egyes szám ára 20 fillér. Előfizetési és hirdetési dijak felvételére csak a felelős szerkesztő és a Kölcsey-nyonida r. t. jogosult. „Noblesse oblige“ Nagykároly, 1909. február 4. Megjelenik minden szombaton. Szerkesztőség: Kiadóhivatal: Gr. Károlyi György-tér 16. Hétsastoll-utcza 12. sz. Nyilttér sora 40 fillér. — Kéziratot nem adunk vissza. Főszerkesztő : DR. BISITZ BÉLA a „Bánya“ és „Közlekedés és Közgazdaság“ szerkesztője. Felelős szerkesztő és laptulajdonos SIMKÓ ALADÁR. Sokszorosan elcsépel:, ezerszer fel- hánytorgatoít bűnéről társadalmunknak, kivánunk ez alkalommal szólani, mert úgy véljük, hogy soha eleget, még ke- vésbbé kellőképen nem figyelmeztethetjük polgártársainkat, ami áldatlan lehetetlen társadalmi viszonyaikra. Egyetlen társadalmat sem találhatunk, mely rut kinövéseiben, veszélyes tulzásiban csak némikép is hasonlatos volna a miénkhez. Egy országot sem találhatunk, melynek lakossal' oly mértékben élnének viszonyaik fölött, mint arni szerencsétlen Magyar hazánkban. Nálunk a társadalom kötelez. Noblesse obiigei Erősebb minden törvénynél, erősebb a kényszerű körülményeknél az a hatalom, mely rabigájába nyomorítja az embereket, meiy tönkre teszi erkölcsileg s anyagilag egyaránt, az erejében sokszor már nem is bízó szerencsétlen áldozatokat. Vájjon kit találunk, — nézzünk csak körül figyelmes szemmel — társadalmunkban, ki erejéhez mérten, jövedelmei arányában él. Vájjon a diplomás ember csa.ádja, kinek jövedelme alig haladja felül a 4000' koronát, nem úgy él, mintha legalább is 10.000 korona keresete volna. Hát a hivatalnokok, kik megszámlált garasaik dacára úgy élnek, mintha 1000 holdas földük lenne a Bánátban. S s kereskedők s az iparosok s rendre egymás után valamennyien, akik csak itt vagyunk, úgy élünk-e vájjon, ahogy azt a viszonyaink megengedik?! Nem! S ezerszer nem! Legalább is egy fokkal, ha nem többel, viszonyainkon felül költekezünk, élünk. Amikor azuián beköszönt végre a gond, mert a hiányzó bevételeket, hitellel próbáljuk ideig óráig pótolni, várva az eljövendő sült galambra, főnyereményre, elhaló milliós nagybácsi örökségére, vagy hasonló szolid bázisú jövedelemre. De számításaink majd mindenkor csődöt mondanak. A hitei végtére bedugult. Főnyereményt, örökséget nem csinálunk, a sült galamb másfelé röpül s mi itt állunk szomorú lehorgasztott fővel, gondok közepette s törjük amúgy is agyon gyötört fejünket, miből, honnan teremtsük elő az esedékes részleteket, kamatokat. De a társadalom kötelez. Noblesse oblige! A tanár felesége, gyermekei, noha jövedelmei nem engedik, kénytelenek úgy járni, ahogy azt társadalmi állásuk hibás kívánalmai megkövetelik. Az ügyvéd, az orvos családjának úgy kell élnie, mintha földbirtokos lenne, a föld- birtokos, mintha fertály mágnás, s a fertály mágnás, mintha majorátus, latifundium birtokosa volna. A cseléd ma már kalapban jár, hogy kisasszonynak nézzék, a nevelőnő pedig már egyenesen kenyértadó gazdájának felesége ruházatát mímeli. A reprezentáló háziasszony párisi divatlapot járat, hogy azok szerint öltözködjék s igy tovább fel, fel egész a legmagasabb régiókig. így történnek azután azok a nevetséges visszásságok is, hogy sokszor látjuk a hölgyeket, olyan estélyi toillettek- ben végig söpörni az utcákon, melyek szakasztott a párisi divatlap szerint készültek, de amelyekhez azonkívül egy automobil, de legalább is hintó szükséges. Mert azok a hölgyek kik parisban ilyen divatu ruhát hordanak, birnak ezekkel a kellékekkel is. Nálunk a kastély előtti korzón, fénymázas topánu urakat s hölgyeket látni, nem tartozik a ritkaságok közé. Odakünt Találkozás. — „Közérdek“ eredeti tárczája. — Irta: Nagy I. — ... Megyek. Isten veled! — Bátyám ! — Ne marasztalj! Ott túl a kéklő bérceken, melyek hóbelepte fejére arany koronát fon a hunyó napsugár, egy másvilág oly csábítóan int. Róla regelenkint rózsafelhő száll az ég felé . . . Oda igyekszik a Karas. Nem hallod, mint susogja felém : siess, siess . . . Nem bírom tovább. Isten veled ! Még köd borongott köröskörül. A „Vadleány“ szilt fehér leplén át arany szálakat szőtt az ébredő nap. Csak olykor-olykor hallszott egy halk csobbanás, ha felvetette magát egy pajkos halacska a fodros habok közül; s e zajba oly mélabusan kondult bele a heverésző nyáj vezérkosa nyakán megbillent kolomp. Janku, a kis barna pásztorfiu zokogva intett a távozó után. Az vissza-visszanézett bu- csucsókot intve a fiúcska felé, mig szeme elől ködbe nem veszett a rozzant kis kunyhó, a mohos szirtorom, melyen elmélázva annyit álmodozott erdei manókról, csalfa tündérekről, kalászos rónáról . . . . . . Repült az idő, szállott gyors szárnyakon. A Karas partján kiviritott már néhányszor a kékfürtii nefelejts, hogy újra elviruljon. A dérlepte avas felett sokszor végig süvöltött a téli szél, megtépdesve a kis pásztorkunyhó rozoga fedelét. A pázsitos hegyoldalról le-leso- dorta az ár a televényt mesztelenül hagyva a hegy rideg kő kebelét. Jött a kikelet, jött az őszi dér . . . Csak az eltávozottról nem jött semmi hir. A „mosule“ találkozott vele régen valahol a messze idegenben, ahova már nem látszik el a kék hegyek orma. De később már hasztalan kereste. Kérdezősködött utánna; nem tudtak róla semmit. Bizonnyal meghalt. Otthon megsiratták, képzeletben eltemették. Kivittek érte a temetőbe évenként egy-két színes gyertyát, hogy ne rontsa meg az élőket fentjáró szelleme. Az orom felé már rég nem járt a nyáj. A kunyhó rongyos fedelén szabadon jár ki-s be a süvöltő vihar s telehordja hóval. Nincs rá gondja senkinek. Még a farkas is borzongva menekül, ha zordon tájára téved. A békés halandó messze elkerüli. Nem csoda ! A „dráku“- tól mindenki fél. Éjjel, mikor már hamvadozni kezd a pász- torttiz a hegyoldalon, a kunyhó felől felhangzi a rémes kuhogás. A lossz lélek most ébred. Ak kis paklilár rémülten huzza fejére a subát. Kutyája is nyöszörögve simul lábához Minden éjjel kőpatakból árad a Karas. A „babó“-k azt mondják, hogy a rossz lélek a hold után sóvárog s dühös, ha nem láthatja a felhőt éjszakákon. Ha elobujik arany tányérjával, szerelmes éneket zeng felé. Ilyenkor omló könnyeitől harmatos lesz a szírt. A hold megszánja, de vőlegénye, a féltékeny felhő leplébe takarja. Mikor éjjel megdördül az ég, ö viaskodik a felhővel. Leplébe tüzet vet, hogy elrabolja szerelmesét. . . . Reggel zokogva jött haza a Janku kis fia. — Olyan beteg vagyok . . . Mikor feljött a hold, megnéztem, együtt van-e a nyáj. Csend volt. Csak a kunyhó felől hangzott a fájó, szomorú dal. Egy ember állt a szirten. Göndör fürtjeivel enyelegve játszadozott a éjjeli szellő. Dalolt bájjal, komoran, szivszaggatón, majd kimondhatatlan lágyan; fájdalmasabban, mint I pcrnlcQnhh hp<;7pr7p^i forrnál ELSŐ nagykárolyi sirköraktár és temetkezési intézet. Lc^UlLbUUU UCoZvcIZCol lUllao. Alapittatott 1873. évben. Állandóan raktáron tartok I-ső rendéi salgótarjáni és porosz TÍT7CI f\ I/ACTFIMFT továbbá meszet, I-SŐ rendű portland és román IZflVÁFQ 1 U/-CLU I J czemente} valamint többször mosott porosz V C, i . Szives megrendelést kér MAKAY JÓZSEF FIA. Nagykároly, Széchenyi-utcza 26. sz. (Saját ház.)
