Közérdek, 1908 (4. évfolyam, 1-51. szám)

1908-08-22 / 34. szám

Szekszárd, 111. évfolyam.

34. szám.

Szoiribat, 1908. augusztus 22

Kiadóhivatal:

Báter-nyomda, Kaszinó-bazár épület.

Az előfizetési pénzek és ^hirdetések ide küldendők.

Hirdetések

legjutányosabb "számítással, díjszabás szerint.

KÖZÉRDEK

Szerkesztőség:

Bezerédj István-utcza 5. szánt.

Ide küldendők a- lapot érdeklő összes közlemények.

Előfizetés:

egész évre 10. kor., félévre'5 kor., negyedévre 2 kor. 50 fill. <.

Néptanítóknak,

ha az előfizetést egész évre előre beküldik, 5 kor.

Megjelenik minden szombaton.

TOLNAVÁRMEGYE TÁRSADALMI, KÖZIGAZGATÁSI ÉS KÖZGAZDASÁGI ÉRDEKEIT KÉPVISELŐ HETILAP.

KIR. SELYEMTENYÉSZTÉSI FELÜGYELŐSÉG HIVATALOS LAPJA.

AZ ORSZÁGOS

Felelős szerkesztő: BODNÁR ISTVÁN.

Belmunkatársák:

JANOSITS KÁROLY. KOVÁCH ALADÁR.

Kiadja Báter János nyomdája. Egyes szám ára 20 fillér.

Szent István napja.

Irta: Magyarász Ferenc.

Alig találunk a magyaron kívül nemzetet, mely a maga hagyományos nemzeti ünnepeit annyi kegyelettel és fénnyel üli meg,, aminővel a magyar nép avatja elsőrangú ünneppé első szent királyának emléknapját. Van ugyan nagy embere más népnek is, de nagyságuk az örök hóval és jéggel borított hegycsúcshoz hasonlít: megcsodálni megcsodálják a völgyet járó emberek, de szivük nem melegedik át attól a távoli hideg fénytől, nem lelkesedik, nem lángol, nem is ünnepel. Hiányzik az érzelmi kapocs, mely a nagy embert a közönséges emberrel összekösse. Vegyük pl. az angol népet. Fajikig keverék nép lévén, sem az angol-szász Nagy Alfréd, sem a normann Hóditó Vilmos emlékéért nem rajong, nem is rajonghat egy szivvel-lélekkel, hisz az egyik faj a másiknak sirdombjára tűzte ki győzedelmi zászlaját. Nagy Károlyt, a hatalmas, osztatlan frank birodalomnak legendásan hős alapitóját, egykép magáénak vallja a német is, meg a francia is, aminek természetes következménye, hogy egyik sem ünnepelheti őt oly egységes, meg. nem oszló kegyelettel, mint mi magyarok a szent Istvánunkat. A mai görög vagy török nép még sokkal epigonabb, hogysem jogot formálhatna egy ragyogó múlt hőseihez. Más időknek más emberei voltak azok, az utóddal a szülőföldnek mondhatnám véletlen azonosságán kivül egyéb közösséget nem ismernék, nem vállalnak. A szabadságot nem ismerő, máról holnapra élő oroszban pedig hasztalan is keresnők a múlt iránti fogékonyságot, mikor a nép zöme tökéletes fásultságban csak a jelennek él és csupán kevesen vannak, kik a jövőbe tekintenek, de ezeknek tekintetét is elhomályosítja a bomba füstje . . . Vágy az osztráknál megtalálhatjuk-e a történelem nagyjainak^kultuszát ? Még csak nem is kereshetjük, nem hogy megtalálnék az embereknek ama konglomerátumában, mely lehet ugyan állam és politikai fogalom, de sem nem egységes nép, sem nem nemzet.

Ünnepe is lehet, sőt van is más nemzeteknek is ; de kevés ez ünnepek között olyan, mely tiszta lelkesedésre, lélekemelő nagyságra nézve vetekedhetnék a mienkkel. Megüli a francia julius 14-ét; csakhogy e naphoz tört koronáknak, porbahullott királyi főknek, ledöntött trónoknak, elpusztult százezreknek, rettentő vérfürdőknek szomorú emléke fűződik. Megüli az olasz is a „venti Settembre“ (szept. 20.) napját;

csak hogy e nap, bár. születése napja az olasz egységnek, egyúttal az ököl- jognak,*' vagyis az erősebb jogának diadalünnepe, melyen évezredes jogokat termettek és ősi, törvényes birtokokat annektáltak. Legfeljebb az amerikaiak julius 4-iki ünnepe fogható a mienkhez. Ez az a nap, melyen 1776-ban Franklin kimondta az Egyesült Államok függetlenségét, melynek j emlékét tehát a vérnek és erőszaknak disszonanciája nem sérti.

Ily zavartalan és tiszta az a kegyelet is, mellyel mi .magyarok üljük meg sz. Istvánnak, első koronás királyunknak ünnepét. Rég megszűnt ez az ünnep pusztán felekezeti ünnep lenni. Nemcsak a katholicizmusé sz. István, hanem az egész magyarságé és emléknapja nem csupán az egyház ünnepe, hanem „festum fori“ is, melyet törvényhozásunk törvénybe igtatott és országossá tett, melyet tehát minden magyar ember százados hagyományokhoz híven ünnepel ésHfog is ünnepelni.

S mi a lélektana ennek a mind időre, mind terjedelemre nézve oly általános ünnepi hangulatnak?

A katholicizmus, tudjuk, a szentek sorában tiszteli. első királyunkat, azaz minden időkre szóló elismeréssel adózik a nagy király privát erényeinek. S ez az elismerés maga is nem kicsiny dicsérete első királyunknak. Az a koszorú, molyét az egyház fon szentjei homloka köré, nem a triumfátor borostyánja, melyhez legyőzött hadseregnek vére tapad; a béke koszorúja az, mely előtt meghajlik a pápa épugy, mint az' az egyszerű keresztény ott a botokudok földjén, kit a misszionárius' bevezet a gályákból összetákolt kápolnába. Az egyház ünnepet szentel szent Istvánnak, ki nemcsak saját személyében valósította meg a krisztusi tanítást, nemcsak saját lelkét engedte átjáratni az evangélium kovászával, hanem szavával és példájával nemzetének is apostolává Ion. S az egyház ezt a lélektani változást annál inkább tudja méltányolni, mert hisz arról volt nála szó, hogy egy egész ősi világnézetet adjon cserébe az evangéliumért, s mert ő fejedelem volt, akinél tehát ez a csere a. közönségesnél nagyobb áldozatokkal járt.

De nagy oka van a nemzetnek is, hogy híven őrizze meg szent István király emlékét, azét a királyét, ki megalapította a keresztény királyságot és ezzel biztos alapját vetette meg a nemzet fönnmaradásának, ki apostola és törvényhozója volt népének, valóban „magyarok tündöklő csillaga, országunk istápja“.

A titökzatos áradat melyet nép- vándorlásnak nevezünk, a távol keletről egy népet sodort Európa szivébe, egy népet melynek nem volt és máig sincsen számbavehető rokona, mely idegenül, kicsi szigetként állott az őt környező ellenséges népek tengerében. Csak épen, hogy a lábát megvetette a Duna és Tisza zöldjén már is elindult messze idegenbe, merész kalandozd-, sokra. Harcban születtek, a riadó kürtje volt bölcsődaluk a pogány magyaroknak; nem csoda tehát, hogy egyelőre nem kapott kemény szivük, a béke csendes foglalkozásain. Az „Isten ostora“ sem járt be annyi földet, mint , ők. Ma Bizánc falait döngették, holnap már Berengárt űzik a Pó földjén, áldomást tartanak szent Gál hires monostorában és megpihennek a Pireneusok tövében, hogy uj erőre kapva, a Rajna vizével itassák meg félelmetesen gyors lovaikat. A merre járnak megemlegetik:

I őket a jámbor' lakosok és rettegett I nyilaikat belefoglalják a litániába: „a.

saggittis Hungarorum libera nos Do-' ; minél“

Szilaj harci kedvükben ügyet sem vetettek arra, hogy a folytonos kalandozás még akkor is megőrölné erejüket,, ha folytonos győzedelemmel volna egy- ; értelmű. Pedig egyszer-másszor bizony j érzékeny veszteségeik is voltak, melyeken mégsem okultak eléggé. Kardjük- I kai kezdték korai sírjukat megásni. El I kellett volna pusztulniok, amint elenyésztek a népvándorlás hullámaiban a többi hellyel-közzel náluk még hatal- I masabb népek is, melyek egyedül a fcoJrvert tekintették hatalmuk oszlopának, fönnmaradásuk zálogának. Hosszú időbe került, mig Géise (Géza) fejedelem belátta a kalandozás veszedelmét.

[ De ez a belátás egymaga * még nem volt elegendő ahhoz, hogy a veszedel- - met elhárítsa. A pogány világnézetet | kellett előbb kiirtani, hogy ez ősi veszedelem is megszűnjék. E döntő lépést, szent István tette meg. Bölcsesége belátta, hogy a magyarnak egész lelki világát uj alapokra kell fektetnie, mert máskülönben föl nem hagy eddigi életével. Belátta, hogy népének helyet, még pedig számottevő helyet kell biztosítania Európa keresztéhy népei között, mert ellenkező esetben csak idő kérdése a végromlás. Ezért vállalta magára a térítés munkáját, ezért állt maga is ez átalakító tevékenységnek élére, azért fogott fegyvert Koppány és Ajtony ellen, ezért alapított püspökségeket, apátságokat, ezért fektette uj alapokra alkotmányunkat, közigazgatásunkat, törvényhozásunkat. S hogy minő eredménnyel, nemcsak a történe-