Közérdek, 1908 (4. évfolyam, 1-51. szám)
1908-08-15 / 33. szám
Szekszárd, IV. évfolyam. 33. szám. Szombat, 1908. augusztus 19 Kiadóhivatal: Báter-nyomda, Kaszinó-bazár épület. •‘előfizetési pénzek és hirdetések ide küldendők. Hirdetések legjutányosabb számítással, díjszabás szerint. KÖZÉRDEK Szerkesztőség: Bezerédj Istváii-utcza 5. szán*. Ide küldendők a lapot ér- ' deklő. összes közlemények. Előfizetés: egész évre 10 kor., félévre 5 kor., negyedévre 2 kor. 50# fill. Néptanítóknak, ha az előfizetést egész évre előre beküldik, 5 kor. Megjelenik minden szombaton TOLNAVÁRMEGYE TÁRSADALMI, KÖZIGAZGATÁSI ÉS. KÖZGAZDASÁGI ÉRDEKEIT KÉPVISELŐ HETILAP. AZ ORSZÁGOS is. sir. selyemtehvesztési felügyelőség hivatalos lapja. Felelős szerkesztő: Belmunkatátsak: Kiadja Báter János nyomdája. BODNÁR ISTVÁN. JANÓSITS KÁROLY. ^KOVÁCH ALADÁR. Egyes szám ára 20 fillér. A. boszniai csatlakozás. _ Irta: BR^TALi BÉLA Megyénk gróí Benyovszky és Szabó képviselő urak által elismerésre méltóan támogatott állásfoglalásának megvan az első sikere; a kormány a pécs— bródi irány mellett a baranyavárit • is tanulmányoztatja. Hogy Baranyavármegye eziránti feliratunkat irattárba helyezte, mutatja, hogy az akciót folytatni kell, annál is inkább, mert ha valahol, itt a megyei érdek a dunántúli középdunai országos érdekkel s a nemzetközi forgalom követelményeivel is teljesen összevág; sőt még Baranya vármegye jól felfogott érdekével is. A. pécs—miholjáci összeköttetés szükségességét Bárány a vármegyére, sőt közép Szlavóniából egy uj összeköttetést képezvén, országos szempontból senki sem tagadhatja. Ezen, br. Fehér- váry Imre volt főispán által, Pécs érdekében már régen propagált csatlakozás ellen tehát kifogást emelni nem lehet, érthető az is, hogy a megye ennek államilag való kiépítését óhajtja. Tolna- vármegyének pedig, amint a bátaszék— pécsi szakasz kiépül, —. első pillantásra teljesen közömbös lehetne, hogy Pécsen j vagy Mohácson át jön-e fel a boszniai | forgalom, hiszen a fiumei fővonal any- nyira túl van már terhelve, hogy abba, ha még a boszniai forgalmat, via Mihol- i jác:—Pécs vezetnék, Pécstől minden- i esetre Bátaszék—Szekszárdnak kellene j vezétni. De más kérdés* az, hogy szabad-e | a boszniai összeköttetést országos; nemzetközi és a főváros szempontjából egy hosszabb, drágább vonalon vezetni ? Hogy épen a mostani horvát viszonyok j közt nem volna-e egyenest- bűn Eszéket, Szlavónia fővárosát örök fdőkre a fokvárostól való legrövidebb csatlakozástól elütni? S hogy olyan-e, az ország pénzügyi- helyzete, hogyHnifttókkai? többet költsön aTiosszabb vonalra, amikből a fövidebb vonal választásánál még egy másik fontos művet, a vukovár- samaci csatornát is megépítheti ? S továbbá- nem tiltakozhatnának-e az al- j föld megyéi, ha az ő boszniai össze- | köttetésüket, mely a bajai hídon át I megy — s itt a baranyavári esatlako- ; zás esetén direkt a fővonalba szakád | be — a Pécsen való, rájuk nézve mar | nagy kerülőt jelentő irányba terelnék ? S végre a folyamhajózási kartell és az osztrákoknak koncedált export tarifa-önállóság nem parancsolólag kény szerit-e arra, hogy ne engedjük meg a felesleges vasút, kiadások luxusát. Épitsék ki a pécs—miholjáci csatlakozást lokális jelleggel, igy is megfelel annak a célnak, melyre contemp- látva' volt (tudtommal a miholjáci hid is már egy vicinális. vágány felvételére volt tervezve), de a nagy fővonal c§ak Budapest—Mohács—Eszék;—Bród lehet. Sőt még Baranyamegye jól felfogott érdeke ,is ezt kívánja, hisz a megye keleti, felének s nagy szén- és kőkincsének kiaknázása szempontjából épen rájuk -életkérdés az, hogy a bara- nyávári vonál, mint elsőrangú vasút létesüljön s Mohács csatlakozást kapjon via Bátaszék az Alfölddel.Azok a remények, melyeket a pécs- boszniai forgalomhoz fűznek, úgy sem teljesülnének, hisz, ha mi a boszniai forgalmat nem a lehető legrövidebb utón vezetjük, akkor a bosznia—bécsi forgalomba főváros elkerülésével vagy a déli, vagy az uj horvát vasútra terelődnék át. TÁRCA. Az a tűzesők. Az a csók, amit egykoron Hév tavaszban kaptam tőled, — Az a tűzesők még mostan is Égeti az agyvelőmet. Emlékemben úgy lobog fel, Mint egy örök fényű fáklya, S bevilágít a-rég: eltűnt, ■Odaveszett menyországba. ENDRŐDI SÁNDOR. A rómaiak szőlőműveléséről. Irta: Holub József. — Folytatás és vége. — Boros pincéik észak felé. fekvő hűvös kamrák voltak s itt álltak a nyitott doliumok a földön vagy a földbe ásva; néha még az erjedés után sem zárták el őket. A rendes szokás azonban az volt, hogy erjedés után a doliumokból kisebb agyagedényekbe, , az u. n amphorákba húzták le a bort, bedugaszolták agyagdugóval — parafával csak később, mikor már üvegből is készültek szük- nyaku edények, -— leszurkolták s kis etiquettet tettek rá, melyre fel volt irva a bor neme, a lefejtés ideje, a termelés éve, vagy pedig mindezen adatokat az edény falára jegyezték fel.' Az igy elkészített amphorákat az u. n. apothecába rakták el. Nevezhetjük boi'os pincének ezt a helyiséget, de nem szabad földalatti pincére gondolnunk, mert az apothecá rendszerint az emeleten volt, oly helyen, ahol a füst jól érhette s átjárhatta ; a régiek u. i. azt tartották, hogy a füst sietteti a bor öregedését. Ezt az eljárást megértjük, há tudjuk, hogy a déli borok lassan érnek, a rómaiak tehát úgy akarták ezt siettetni, hogy a napra tették ki a bort, vagy a füst fölé. Galliában oly mértékben alkalmazták ezt az eqárást, hogy a bor füstszagot kapott. A föntebb vázolt lefejtési mód azzal a hátránnyal járt, hogy sok seprűje lett a bornak, _s gondoskodni kellett a használat előtt annak megtisztításáról. A bort tehát ivás előtt megszűrték, még pedig vagy vesszőből, gyékényből font kosáron vagy ércből készült szűrőn át. Szokásban volt a tojással való tisztitás-mód is. A szűrőbe havat tettek, s ezen át szivárgott a bor az alatta levő edénybe; ho£y igy felolvadt hóval vegyült, az nem volt baj, mert a rómaiak rendesen úgy sem itták tisztán a bort, hanem erősen vegyítve vízzel, csak a mulatozás előrehaladt fázisában tértek rá a tiszta borra. De viszont a vegyített bort nélkülözhetetlen részének tar- tották az étkezésnek, s azt mondták: „kutyának való ebéd“, ha nem volt bor. ' A boroknak számos fajtáját ismerték,. Plinius a közönségeseken kívül 80 kitűnő fajtát említ, melyeknek 2/3-a itáliai volt. Ezek a borfajták nemcsak eredetükre nézve különböztek egymástól, hanem elkészítési módjukat illetőleg is. Láttuk már, mi mindenfélét tettek bele a mustba vagy borba, hogy az. különös ízt kapjon. Az igazi jó bor azonban, nem szorult semmiféle pancsolásra, s a tiszta bort becsülték legtöbbre. Columella mondá- ~ sát: „Az a bor a legjobb, mely a maga természetességében ízlik“, ma is megfontolóra vehetné sok bortermelő ! Mint a délvidéki borok általában, az itáliaiak is sötét szintiek, de volt fehér is a kettő közt pedig 10—15-féle árnyalatot különböztettek meg. . Bár bőségben termett jó* boruk,- nagyban gyártották a különféle müborokat is. Ezeket vagy ebéd alkalmával a gustatiónál1 szolgálták fel, vagy pedig gyógycélokra használták. Ilyenek voltak a mézborok, a fűszerei borok, melyek a mi likőrjeinknek feleltek meg, s vagy 50 fajtáját készítették, s a gyümölcsborok: alma, gránátalma, körte, datolya, füge, eper stb. Ezék közül a méz1 A rómaiak napjában háromszor ettek : reggel sózott kenyeret, tojást, tejet, olajbogyót, mazsolaszőlőt stb. 12-kor volt villásreggeli-féle, a prandium, egyszerűbb étkezés, mert 2—3 óra-- tájt volt a főétkezés, mely három részből állt: 1. gustatiö, amikor étvágy- gerjesztő ételeket, osztrigát, pikáns mártásu halakat szolgáltak fel j 2. a tulajdonképeni ebéd több fogás húsétel és 3. csemege, sütemény, gyümölcs.
