Közérdek, 1908. január-június (1. évfolyam, 1-24. szám)
1908-04-04 / 12. szám
2. oldal. KÖZÉRDEK. 12. szám figyelmét elterelni és igy remélheti, hogy újból megszerzi Szatmár mandátumát. Tudja ezt mindenki. Azt is tudja mindenki, hogy e kérdés nem a megyeház tanácstermében dől el, hanem a miniszter tanácsban, — és azt is tudják, hogy ott nem egy mesterséges és erőszakosan összeverődött többség szeszélyes önkénye alapján intézik el a kérdést, hanem a tárgyi okok gondos mérlegelése mellett az igazságosság, méltányosság és történelmi tradicziók alapján úgy, hogy ezt a jó és korekt közigazgatás szempontjából elintézni kell. És ha ily szempontból tárgyaltatik és intéztetik el a kérdés, — a döntés csak Nagykároly javára történhetik. Mire való tehát az izgalom oknélküli felkeltése? A vármegye békéje fel- dulásának mi czélja van ? Mi köze a törvényhatósági bizottsági tagoknak ahhoz, hogy Kelemen Samu képviselő marad vagy sem. Erre csak egy felelet: őket nem érdekli, ez Szatmár belügye. Kötelességünk tehát a törvényhatósági bizottsági tagok figyelmét a dolgok ilyen állására felhívni, nehogy a tényállás helyes ismerete nélkül a mindenáron zavart csinálókon kívül is akadjon törvényhatósági bizottsági tag. ki mellé szegődik e teljesen czéltalan, az eredmény minden kilátása nélkül megindult mozgalomhoz s igy akaratlanul is közre működjék a vármegye békéjének feldu- lásában. természetes következménye lön, hogy az udvarló és bókoktól olvadozó ifjú gentleman — nem épen saját jószántából — kénytelen lön engem az udvariasság és illem szabályai szerint bemutatni. Láttam, hogy ifjú barátom e miatt a legszivesebben küldött volna a pokol legmély- ségésebb fenekére, és nemsokára dühe miatt annyira zavarba jött, hogy ajánlotta magát és ment teljesen nekem hagyva hátra a teret. E fölötti örömem azonban nem sokáig tartott, mert a leányka, az a gyönyörű, kedves, kis teremtés néhány perc múlva bájos fejbólintással pirulva köszönt és „nem tartóztatott tovább,“ ami előbbi korai örömömet szégyenkező bánattá változtatta. Tovább mentem. E naptól fogva azonban sokat jártam az alatt a bizonyos ablak alatt és sóvárgó szemeket vetve befelé, boldog voltam, ha „őt“ megpillantottam. Ezektől a piczike ajkaktól tanultam meg, mit jelent e szó: csókra szomjasnak lenni . . . Mily boldogság lenne azokról a nTzédes csókot szívni! Odaadtam volna érte a mennyországból reám jutó részt, azt a kicsit, ami még megmaradt s nekem az ő csókja lett volna a mennyországból reám jutó rész, egy egész mennyország, egy igaz boldogság ! Kérdezősködtem a leánykáról és megtudtam, hogy előkelő szülők egyetlen gyermeke és hogy a felső leányiskolában, melynek utolsó osztályát végzi, a jó tanulás, jó magaviselet és szorgalom mintaképe. De ne nevessenek ki ezért, kedves olvasóim, ez nem afféle „komoly“ szándék akart lenni . . . csak puszta érdeklődés. * * * Nagy bűnt követtem el — magam ellen: már két nap óta nem fordultam meg az „én“ (?) kis angyalom ablakai alatt! Nosza! Gyorsan — amint az eszembe jutott — már indultam is. Egyenest a már igen jól ismert irányban. Elgondolkozva, vagy hogy szentimentáli- sabban fejjezzem ki magamat: elábrándozva, veszik észre. Abban csak elvétve botlik meg a tekintet, ami pedig kellemetlen, sőt egyenesen fájó tudat. A kicsi azonban nem hagyja magát. Ő megmutatja, hogy — teringettét ennek a toprongyos világnak! — őt mégis csak észre fogják venni. S mert a természetes eszközei a cél elérésére hiányzanak, olyanokhoz nyúl, amilyenekkel éppen rendelkezik. Vagy fölfujja magát a mesebeli béka módjára, vagy pedig kiabál, torkaszakadtából, éktelenül. S ha mindez nem használ, akkor végső kétségbeesésében ok nélkül támad mindenkire — csak azért is. A feltűnni vágyó névtelen hősöknek, az ismeretlenség mártírjainak ez utóbbi fajtájából való egy helybeli egyén is. Mivelhogy a gonosz világ sehogysem akarta ő porszemségét fölfedezni ezen a sártekén, elkeseredettségben az telhetett tőle, hogy a rágalmazás és meg- hurcolás mezejére lépett s minthogy más téré nem volt megrágalmazta a róm. kath. népszövetséget. Hiszen tudvalevőleg a Kristóffy Józsi sem törődik a körülményekkel, amikor rosszalkodni akar, miért volna hát neki tilos — Ja- kaboskodni. Mert ő Jakaboskodni akar. Vagyis, meg akarja mutatni ennek az ilyen-olyan világnak, hogy — csak azért is dongó ! És meg is mutatta. Mert ő porszemségé- nek sikerült elérnie, hogy beszélnek róla. Mivel pedig „ennél feljebb már nem hág az emberi boldogság“, nyugodtan kérdezhetjük kedvelt polgártársunktól: — Mein Liebchen: wasswillst du noch mehr? Nos hát: ő bizonyára semmit sem akar mást. Életcélja sikerült s igy bizonyosan megnyugszik majd egyszer. Ne háborgassuk hát mi se. Engedjük észrevétlenül eltünm oda, ahonnan jött: a névtelenségbe. Jakab brigadéros, — jó éjszakát! Álmodjék hosszan, sokáig, a népszerűségről és a honmentésről ! Yidéki rendőrségek államosítása. A vidéki rendőrség mai szervezetének megváltoztatása nem pusztán helyi, hanem elsőrangú fontosságú állámérdek s nagy figyelmet érdemel, mert a céljának, rendeltetésének már mentem oda, hova lépteim vezettek. Egyszerre lépteket hallva közzel hozzám a hátam mögött, megfordulok s három papot, a kántort és négy ministráns gyereket pillantok meg, akik lassan utánam ballagtak. Kitértem előlük és hátramaradtam. Ök előttem én utánok lépdegéltünk lassan előre az én célom felé. De ime! Ahova én készültem oda mentek be az előttem menők, kikről gondolkoztam hogy vájjon hova mennek ? En is hamar odaértem. Benézek a kapun : gyászoló közönség tölti meg a tágas udvart. Nemsokára kijöttek a papok a házból — most már a szertartáshoz öltözve, — megkezdődött a temetési szertartás. És felhangzottak a „Circumdederunt me“ szomorú hangjai. Bementem én is; szomorú temetésnek voltam tanúja. A szerető anyát siratta a leány, a jó feleséget gyászolta az elkeseredett férj. De minek is beszéljem el az egész temetés lefolyását ... Elföldeltek, betakartak ... Mi lesz most te veled ártatlan kis árva gerlice? Ki fogja gondodat viselni, ki fog vigyázni a te ifjú és bizonytalan lépteidre, ki fog a te ártatlanságod fölött őrködni ? Ilyen gondolatokkal elfoglalva ballagtam haza a szomorú temetésről. Eh nem nem lesz semmi baja a leánykának —gondoltam aztán magamban — van egy szerető jó atyja s az majd gondját viseli, igy szokott az lenni ... Az atya, aki elvesztette hűn szeretett nejét, minden szeretetével gyermekét gondozza, így lesz itt is. * * * S az- idők szárnyain ismét elrepült egy rövidke év, ismét rövidebb lett életünk egy évvel s lettünk közelebb a halálhoz annyival . . . Az idő homokóráján egykedvű, monoton nyu galommal peregnek le az évek, mintha csak napokról vagy percekről lenne szó .... Pedig egy rövidke év alatt mi minden változás létre nem jő ? ! . . . A kis árva leány emléke lassan-lassan kezdett emlékemben homályosodni. évtizedek óta nem felel meg. Magasabb szempontok követelik, hogy az ország rendőrsége egy szervezetű legyen. Ezt pedig csak a vidéki rendőrség teljes államosítása által érhetjük el. Azért mondjuk teljes, mert hiszen több városban már részben államosítva van a köz- biztonsági és rendészeti szolgálat. így Zenta, Nagykikinda, Pancsova, Kiskunfélegyháza, Szolnok, Nagybecskerek, Mezőtúr, Máramossziget, Nagybánya, Szatmárnémeti, Munkács, Szegszárd, Baja, Hódmezővásárhely stb. városokban már a m. kir. csendőrség tehát — az állam közegei — látják el a szolgálatot. A belügyi kormány a romlott közbiztonsági és rendészeti viszonyok súlyos érveit méltányolta bizonyára, mikor szükségesnek találta, hogy az említett helyeken az állam közegeit alkalmazta. Mennyire elhanyagolt lehetett a közbiztonság és a rendészet ügye, s mennyire hasznavehetetlen volt a városok által fentartott rendőrség, a legélénkebben bizonyítja az, hogy a m. kir. esendőrség kirendelését maguk a városok kérték, sőt ma is versengenek az elsőbbségért. Ámde, ha Magyarország 15—20 nagyobb városa ily lesújtó ítéletet mond a saját maga által szervezett és fentartott rendőrségről hihet- jük-e., hogy más városokban jobb a rendőrség. Köztudomású, hogy a rendőrség fentar- tásának terhét a városok nehezen viselik, az alól minden módon szabadulni kívánnak. Emiatt nincs is város, a hol a rendőrség fejlesztése a város képviselőtestületének prog- rammját képezné. Sőt ellenkezőleg. Az 1886. évi XXII. t.-cz. alapján felállittatott rendőrségek ugyanabban a szervezetlenségben sínylődnek 20 év elteltével is, mint a hogy akkor megalkottattak. Az általános haladás nyomtalanul vonult el felettük, jól lehet,- az igények mindenütt emelmedtek. A rendőrség államosítása régi óhaja a városoknak, bizonyítja ezt Pozsony szab. kir. város 1889. évben alkotott szervezési szabály- rendeletének 59-ik szakasza, mely szerint, addig inig az általános államrendőrség nem szereztetik, a város bel- és külterületén a közrendet a városi rendőrség tartja fenn. A múlt év folyamán több város feliratilag. kérte a belügyminisztert, hogy a rendőrséget államosítsa. A múlt napokban pedig Kolozsvár Egy alkalommal egy helyi lapban árverési hirdetésen akadt meg kisvárosi életünk monoton egyhanguságáaan is valami érdekes hir után kutató, szenzációkra szomjas tekintetem. Képzelhetni meglepetésemet, mikor láttam, hogy a kis árva atyja ingóságait árverezik, aki pedig igen jómódú gazdag ember volt. Kezdtem ismét érdeklődni s eszembe jutott az egész történet. És bámulatos dolgokat hallottam. A kis árva szerencsétlen atyja, aki mellékesen mondva hires volt szinte túlzott józanságáról „a fele-* sége utáni bánatát borba akarván fojtani,“ inni kezdett és lassanként annyira megszokta az ivást, hogy az szenvedélyévé vált és nem tudott tőle megszabadulni. Hivatalát elhanyagolta, hol is hiába próbálták jó útra téríteni az egykor köztiszteletü hivatalnokot, az nem sikerült s a vége a dolognak az lett, hogy kilépésre szóllitották föl mit ő minden ellenkezés nélkül megtett. Nem törődött ö már semmivel. Ezután még jobban hozzálátott a mutatáshoz; barátokat gyűjtött maga mellé, kik, hej sokan vannak, ha akad aki őket mindennel ellása. S a züllés folyt. A leányát elküldte a fővárosba távoli rokonaihoz, hogy mulatozásának gátul ne szolgáljon ... és mulattak és züllöttek tovább. Hogy leányát hogyan nevelik a távoli rokonok hogyan gondozzák azt a 16 éves kis leánykát azt a fiatal teremtést azok akik majdnem idegenek neki, azzal ő mitsein törődött. Az egyik bachanáliából még ki sem józanodott már a másikba fogott bele. Ennek aztán nem lehetett egyéb a vége, mint a mivel az öreg egy cseppet sem törődött, anyagi és szellemi bukás. Ez rövid idő alatt be is következett, amit a lapok egy kis rövidke árverési hirdetéssel hoztak nyilvánosságra ... Az árverés meg is történt. Hogy azontúl hogyan és mikép élt az öreg ember, azt nem tudom. Csak annyit tudok, hogy a józanság mintaképe a város legrészegesebb alakjává lett! . . . Hiába ! Az emberek változnak . . . Jakaboskodás. A feltűnési viszketegség sohasem fog kihalni az emberekből. Aki lent van, azt akarja, hogy észrevegyék fent is; a kicsinek azért dobog a szive, hogy a nagyok meglássák. A sors azonban kegyetlen s igy esik meg, hogy aki lent van s aki kicsi, azt nem igen
