Közérdek, 1908. január-június (1. évfolyam, 1-24. szám)
1908-02-29 / 7. szám
2-ik oldal. KÖZÉRDEK. 7. szám. Ugyanis városunkból egy küldöttség ment fel Wekkerle Sándor miniszter- elnök és Günthner Antal államtitkárhoz, mely küldöttség kérte a régi nagykárolyi törvényszék visszaállítását, de kérelmében egyáltalán említést sem tett arról, hogy ezt a szatmári törvényszék áthelyezésével vélné megoldhatónak. Ismeretes a válasz, melyet erre adtak Wekkerle és Günthner. Részünkről annak nagyobb fontosságot nem is tulajdonítunk, de nem is tulajdoníthatnánk még akkor sem, ha annak teljesítése nem volna a kilátásba helyezett reformokkal egybekötve, mert egyfelől annak kivitelénél hiányzik a mozgató erő, másfelől a mostani viszonyokat tekintve az a benyomás ver tápot bennünk, hogy nagy kérdés az, hogy azoknak, a kik az ígéretet tették, lesz e módjukban azt beváltani ? ? ? Más város ezt akkét fogja fel, mint mi, de Szatmár város képviselője ezt népszerűsége megerősítésére használta fel. Ugyanis jelen volt a küldöttség fogadtatásánál, mégis sejtelmünk az, hogy az ő befolyásának köszönhető, hogy a fővárosi sajtó egy része tévesen közölte az adott válaszokat s olyan színben tüntette fel a nágykárolyi küldöttséget, mintha nem a régi törvényszék visszaállítását, hanem annak Szalmáiról Nagykárolyba való áthelyezését kérelmezték volna. Az ország rokonszenve kezdett már Nagykároly város felé fordulni látva azt a kétségbeejtő küzdelmet, melyet vívnia kell, egyfelől a nemzetiségek, másfelől Szatmár városa ellen, hogy tehát eme rokonszenv erős gyökeret ne verhessen újabb támadást intézett Szatmár város képviselője utján ellenünk. A legközelebbi ház ülésén interpellá- tiót intézett a miniszterelnökhöz a nagykárolyi törvényszék visszaállítása tárgyában adott válasz ügyében, ismeretes a válasz is, a melyet Wekkerie Sándor miniszterelnök adott, de nem ismeretes, hogy mik történtek Szatmár városában. Mesterségesen terjesztették a hirt, hogy a szatmári törvényszéknek Nagykárolyba való áthelyezése az illetékes körök által meg lett ígérve s fellázították a kedélyeket Nagykároly ellen, még jobI ban eitávolitván egymástól a két város lakosságát, a mely arra volna hivatva, hogy egymást megértve együttesen mozdítsa elő a haza s a megye boldogulását. A talaj jó volt, megtermetté gyümölcsét ma már Szatmár nem csak kérelmezi, de követeli azt, hogy a székhely oda helyeztessék. És ennek a mozgalomnak vezetője Kelemen. Samu volt. Hogy mit akar ezzel elérni, miért szervez küldöttséget, azt csak sejtjük, de egy bizonyos, hogy a szatmári küldöttség is csak azt a választ kaphatja, a mit a nagykárolyi kapott azzal a különbséggel, hogy Kelemen urnák a küldöttség élén elmondott beszéde a fővárosi lapok hasábjaira kerül. Eme ujabbi mozgalom ama meggyőződést kelti fel bennünk, hogy Szatmár város minden erejével oda fog hatni, hogy Nagykároly városnak a törvényszék visszaállítása érdekében tett mozgalma sikerre ne vezessen s ha a hatalom képviselői nem fogják méltányolni városunknak két év előtti magatartását, minthogy nekünk ez időszerint pártfogónk nincsen- nek, egyáltalán szó sem. lehet arról, hogy a törvényszék kérdése ilyen körülmények között városunk javára kedvező megöl- oldást nyerhessen. Hivatásunk az igazság fegyverével harcolni és előmozdítani a város és annak polgársága jólétét s igy egyáltalán nincs szükségünk arra, hogy eltitkoljuk azt, hogy nem bírunk azokkal a mozgató erőkkel, a meiylyel Szatmár város, de viszont büszkék vagyunk arra is, hogy van egy oly reményünk, a mely sikertelenné teszi Szatmár város minden ás- kálódását ellenünk. Két évvel ezelőtt Nagykároly városa a mikor arról volt szó, hogy meg kell mutatni a hősök vérével szerzett alkotmány iránti tántoríthatatlan hűséget, a mikor próbára lett téve a hazafiság, megmutatta azt, hogy küzdelmét a nemzeti szinti zászló védelmében dicsőséggel vívja meg, addig Szatmár, ha zászlója nemzeti színű is volt, annak rudjába bele volt verve intő például egy szeg, mely a kétfejű sast ábrázolta. A mikor tehát arról van szó, hogy a szatmári támadást egész határozottan visszautasítjuk, feltesszük a kérdést az intéző körök előtt: „Ki érdemesebb az igazi hazafiak támogatására, ki követelheti joggal kérelme teljesítését? Az-e a ki becsülettel kitartott tántoríthatatlan hazafisággal a nemzet ügye mellett, vagy az, a ki behunyt szemmel nézte mi történt két évvel ezelőtt Magyarországon és Szatmár megyében. Mert ez az óriási különbség Nagykároly és Szatmár között!!! Erre feleletet várunk!! Tovább nem hallgathatunk! A vármegye és város becsületéről van széf Nagykároly, 1908. február 29. (S.) Évek hosszú sora óta tollal keresem a kenyeremet. Megszoktam azt, ha kell napalt és éjjet egygyé tegyek,, de kötelességemnek meg felelek,, tehát az irás mestersége már megszokott és nélkülözhetlen valami előttem. Ma undor fog el mikor kezembe veszem a tollat, bele kell bocsátkoznom a sárba a piszokba, mert fel kell lebi— bentenem a leplet egy már városunkban közel két éve folyó akna munkáról mely Nagykároly városát azzá tette a világ előtt, a melytől undorral főidül el minden tisztességes ember: Vallástalan,. Istentagadó, darabont, hazaáruló várossá. S kinek köszönhető mindez:? Egy sajtóterméknek! Nagykárolyban egy sajtótermék létezik, mely szégyenére a tisztességes sajtónak, a sajtószabadságot arra használja fel, hogy városunk minden tisztességes emberét meghurczolja. Már nem egyszer koppantottak az igazság erejével a lap szerkesztőjének körmére, aki mióta kezébe vette a lapot egyebet sem tett, mint feltolta magát erény csősznek, holott más városban a tisztességes emberek társaságából mindenütt kidobnák, kiüldöznék. Sajnos, Nagykároly eldorádója mindenféle sötét alakoknak, itt ma is nyugodtan hajthatja le fejét, mert ha szerencséje van, feltolhatja magát olyan nyegben, egyik kezében ostor és a kalapja, a másikban a délutáni ötös szivar folytatása. Alázattal szólott: — Plébános urnák jelentem alásan, a Klárika azt mondta, hogy éjfélre otthon legyünk. A plébános előkapta az óráját és rémülten látja, hogy már tizenegy elmúlt. Ijedten akar a kabátja után szaladni, de a gyógyszerész házigazda válaszolt helyette: — Ugyan Józsi bácsi, igyék kend inkább egy pohár bort. Azzal odanynjtott neki egy fél literes poharat. Az öreg Józsi azonban meghajtotta magát: — Köszönöm, már ittam. — Nem tesz semmit. Elfér még ez a kicsizettel — egy kutyakeszi Kiss állva nem iszik. Én magyar nemes vagyok. III. Reggel öt felé a cigány bevonult a folyosóról a szobába. A mámoros társaság csóko- lodzott a füstös legényekkel és úri stiklit csináltak. Kutyakeszi Kiss Józsi bácsi indítványára a földön helyezkedtek el. — Minek ilyenkor asztal ? A földről legalább nem eshetik le a pohár. Körbe ültek: egy ur, egy cigány, egy ur,i egy cigány. í A plébános urnák most jutott eszébe, hogy nem ihatik, mert már éjfél elmúlt. — Ugyan igyék — modta az öreg Józsi — hiszen itt csak urak és cigányok vannak. Az urak úgy is urak, a cigányt meg lenyirat- juk, ha locsog. És ha a plébános ur ivott. Kutyakeszi Kiss azonban szundikálni kezdett. Részeg volt és az urak nagyon sokat nevettek rajta. Éjfél után mindenkit letegezett és megkérdezte: — Mi volt az apád, rongyos ? Kiflisütő mi? Vagy pálinkás zsidó? Nevettek rajta, de most már kellemetlen kezdett lenni a horkolása. Menyus pap meglökte : — Józsi bácsi, menjünk haza, misézni kell. — Bizza csak rám. Majd megvigasztalom én az öreg Kerekesnét, úgy se jön ma más a misére. — De a Klárika mit szól ? — Azt is bízza rám. Én nem félek ám tőle, mint maga. Engem is szeret úgy a Klári, mint magát, mégis tudok a nyelvének parancsolni. Menyus pap kezdte magát rosszul érezni. Szerencséjére Józsi bácsi kezdett mélyen aludni, bele lehetett fektetni a sárga féderes kocsi hátulsó ülésébe. A plébános pedig fölült a bakra, rágyújtott egy ötös szivarra és miközben a cigány elkezdte huzni a Rákóczit, rászólt: — Gyi Marci, menjünk. Bent a kocsi belsejében kutyakeszi Kiss mélyen horkolt. Menyus pap pedig gondolkozni kezdett. Mire hazaért Tergenyére, elhatározta, hogy ezentúl nem szereti a zsentrit és az öreg Józsit holnap, ha kijózanodik, elbocsátja föl- mondás nélkül. IV. Másnap délután Rosti Menyus plébános ur ki ment az istállóba s azt mondta az öreg Józsinak : — Józsi bácsi, majd én segítek befogni. Menjünk ki, megnézzük a kukoricát. Az öregnek egy kicsit még rosszak voltak a szemei a mámortól és csak ennyit mondott: — Jól van, csak a kávémat iszom meg. Bement és követelődzött a Klárikán. — Mikor aztán megkapta, mesélni kezdett: — Ott volt a Moskovitz is. Meg is mondtam neki, hogy én nem vagyok siflisnek a a pereputtya, mert én kutyaszegi Kiss vagyok. A plébános ur ezalat befogta a lovakat a kisbéressel és fölült a kis parasztkocsira. És várt, amíg kutyakeszi Kiss megitta a kávéját.
