Közérdek, 1907 (3. évfolyam, 1-53. szám)
1907-12-14 / 50. szám
Szekszárd, III. évfolyam. 50. szám. Szombat, 1907. deczember 14. Kiadóhivatal: Báter-nyomda, Kaszinóbazár épület Az előfizetési péuzek és hirdetések ide küldendők. HIRDHTÓSBK legjutáuyosabb számítással, díjszabás szerint. Megjelenik minden szombaton. TOLNAVÁRMEGYE TÁRSADALMI, KÖZIGAZGATÁSI ÉS KÖZGAZDASÁGI ÉRDÉKÉIT KÉPVISELŐ HETILAP AZ ORSZÁGOS M. KIR SELYEMTENYÉSZTÉSI FELÜGYELŐSÉG HIVATALOS LAPJA KÖZÉRDEK Szerkesztőség:: Bezerédj ístván-ulca 5 szám. Ide küldendők a lapot érdeklő összes közlemények. BLiÖFIZBTBS : egesz evre 10 kor., félévre 5 k. negyedévre 2 kor. 50 filL NÉPTANÍTÓKNAK, ha az előfizetést egész évre előre beküldik : 5 kor. Felelős szerkesztő : BODNÁR ISTVÁN. Bel munkatársak : JANOSITS KÁROLY. KOVÁCH ALADÁR. Kiadja: BÁTER JÁNOS NYOMDÁJA. A vadházasság. Mióta az egyház politikai törvény életbe lépett s a papság kezéből ki van véve az auyakönyveknek vezetése, azóta mintegy gomba módra terjed a vadházasság. Igaz, hogy a papság mind eme veszteségnek dacára birtokában maradt az Isten igéjének liir- ( elése, az evangélium, inéig Istennek hatalma, minden hívőnek idvessé- gére! De mily sokan vannak napjainkban, ez anyagias korban, kik semmit sem töró'dve ezen isteni igével, nem hajtanak az intő, feddő és testet-lelket nemesitó' mennyei szózatra. Távol maradnak az Isten házától, nem szom- juhozzák ez isteni erőt, hatalmat, mely a hivő léleknek idvességét czélozza. Hogyan hasson már most a lelkész az ily Istentől egészen elvetemedet, minden magasztosai és nemeset lábbal taposó, nagy sokaságra? Némelyek talán azt fogják mondani, hát mire való a lelki gondozás? igyekezzék ezen az utón a lelkész az ilyen elve- temedettekre hatni. Igaz, csakhogy bajos ám ott hatni, a hol részint nem igen érintkezhetik, részint pedig nem is akar érintkezni a pappal, az az erkölcstelenség iszapjába sülyedt, testi indulatainak és kívánságainak rabjává lett nagy tömeg. Azelőtt, mikor még a papok voltak az anyakönyvvezetők, az érintkezés gyakoribb volt, jobban hathatott a lelkipásztor a még oly igen erkölcsi romlásnak nem indult emberre s képes volt visszatartani az örvénybe j hanyatthomlok rohanó szerencsétlent. De most a butnauismus áldását a szellemi kiskorúságban levő nép felfogni nem lévén képes, a szabadság élvezetét szabadosságra használja fel; innét származik ezután az erkölcsi el- ziillés, az általános demoralizálás, a mely vészthozólag, pusztulással fenyegeti az országot. Hisz jól tudjuk, hogy a vadházasság, ha már hasonlattal kell élnem, valóságos melegágya a demoralizációnak. Példa erre a pusztákon levő cselédségnek nagy része, s a községbe betóduló jött-ment -csőcselék. Ha az anyakönyvvezető az ily felektől vagy házasságkötésre nélia | néha jelentkező szegény cselédségtől követeli a házasság megkötésére a törvény által kivánt okmányokat, hogy a sok költségtől szabaduljon, úgy segit. i a bajon, hogy össze áll, és igy még nagyobb bajt okoz önnön magának, de meg az ártatlan fattyú utódoknak is. Fajtalan életmódja, erkölcstelen í példa adásával veszélyezteti a köz- i erkölcsiséget. Már pedig, ha igaz a j költőnek arany mondása: „Minden állam támasza és talpköve a tiszta ! erkölcs, mely ha megvész, Róma ledől s rabigába görbéd“, úgy első sorban is az állam érdeke követeli, hogy a közerkölcsiséget veszedelemmel fenyegető erkölcsi romlásnak elejét vegye még idejekorán. Elszorul az embernek szive, mikor napról napra látja, mikép siilyed erkölcsileg a nép, a vadházasságoknak mindinkább és inkább való gyors terjedése által. E szomorú jelenség mindenkit, ki a közerkölcsiség s a közjóiét előmozdítását szivén hordja, különösen pedig az igaz lelkipásztort, fájdalmasan kell hogy érintse, midőn nem áll rendelkezésére semmiféle eszköz, még a világi hatóság igénybe vétele sem, e ragályos erkölcsi betegség terjedésének meggátlására. A haza érdeke tehát egyenesen megköveteli, hogy a magyar törvényhozó testületnek, az országgyűlésnek bölcsesége mihamarabb oly törvényt alkosson, mely ezt a veszedelmes kórtünetet mindjárt csirájában elfojtsa s az ez ellen vétőket szigorúan büntesse. A nap- ról-napra siilyedő közerkölcsiség bizony nagyon is sürgőssé teszi e kérdésnek rendezését s éppen azért a nagyon is nélkülözött törvényre is elmondhatjuk: Bis dat, qui cito dat! Reichert Gyula. Értekezlet a főispánnál. A hivatalos vármegyének mindig egyik elvitázh&tlan érdeme volt az, hogy a politikai és személyes érdekek összeütközését nem engedte inetí » lehetőleg kizárt a közgyűlési teremből minden személyi harczot. Úgy látszik, az uj korszak is megmarad e régi jó szokás TÁRCZA. Ha majd egy . . . Ha majd egy valaki, valaha, Felölem irigyen szólana ; Ha felhányná egykor elölted, A mi együtt töltölt időnkéi: Csak add a kezébe szótlanul. Dalaimat védő pajzsodul . ■ . Vagy ha meglátsz, mulass reálja Az én fehér, halvány orczámra ■' SZABOLCSRA MIHÁLY. Két petieule. Irta: Dr. Lévay Dezsöné. A fiumei gyorsvonat zakatolva rohan a havas messzeségbe, A táviródrotok hosz- szában didergő kis verebek bújnak össze, hogy a hideg fagy ellen valahogy védekezzenek. Az egész tájat fehér hólepel borítja, melyet itt-ott szakit meg az eleséget kereső varjuk fekete serege. Mig a vonat ablakán kitekintve a téli kép bájaiban mélázunk el, fülkénk lassankint megtelik utasokkal. Az utasok közül egy mozgékony fiatal asszonyka vonta magára különös figyelmünket, Most reticulejé-vel játszadozott, majd könyvet vett elő s kevés idő múlva már elmélyedve olvasott. Közben közben elég időt vett magának, hogy a ki- és beszálló utasokat is szemmel kisérje. Mikor a második állomáson egy fiatal huszártiszt szállott fülkénkbe, a mi szép uti- társnönk fülig elpirult. Mint jó ismerősök melegen üdvözölték egymást. Halkan beszélgettek egymással. De úgy látszik még halk beszélgetésüket is féltették avatatlan fülektől, mert csakhamar egy kis papírlapon közvetítették gondolataikat derült mosolyok közt. Nem sokáig figyelhettük őket, mert a katonatiszt kiszállott. Néhány állomással odébb a szép asszony is. De ime reticule-jét ott felejtette. Egy szép fekete kis bőrtáska volt, közepén tükörrel. Ahogy csak lehetett leszóltuk. Természetes az asszonykának a katonatiszten volt az esze, tehát nem gondolhatott a retiéulre. Ilyenek is az asszonyok. . . . Ehhez hasonló gáncsokat dobtunk az asszonyka után. No de én szorongattam is ára az én reticule ömet. Ezüst lánczocskáját kétszer is 1 a karomra csavartam. En velem ilyesmi nem fog megesni. . . . Az én eszecském helyén van ... Ilyen gondolatok közt értünk a legközelebbi állomásra, hol mi is kiszálltunk. A bőröndök és hagyományos kalapskatulyák elég dolgot adtak. Mikor már kocsira ültem, eszembe jut volt utitársnőm, aki a vonaton felejtette a reticule-jét. — Jó Istenkém — sikoltok megijedve — hát az én reticule öm hol' van ? Nincs sehol ... A vonaton hagytam. Csúf divat, hogy legyen mit elhagyni. . . . Pedig az én eszecském helyén volt, . . Most már mindegy . . . Pár nap múlva a fővárosba vitt utam. Csak természetes, hogy a pályaudvarra érve, első dolgom volt az állomásfőnökségnél a reticule-öm iránt érdeklődni. Az illető tisztviselő elővesz egy csomó retieufe-t. Istenem, mily feledékenyek is az asszonyok ! . . Rögtön megismertem az enyémet, a kis eziistlánczocska oly ismerősen bimbálódzott. .S mellette az a kis tükrös fekete bőrtáska, amelyet az én utitársnőm, az a fülig pirult kedves arczu asszonyka'felejtett a vonaton/ Ha az a tisztviselő tudná, milyen szerelmes levelezés húzódik meg abban . . . Már elveszettnek hitt reticule-ömet átvéve nem állhattam meg szó nélkül. — Hát ezekért (a többi reticule-re mutatva) nem -jönnek ? . . — Oh kérem — felelt a vasúti — nem minden reticule tulajdonosa mer ám jelentkezni . . . S ezzel jelentőségteljesen mosolygott. Megértettem. Asszonyok, legyetek óvatosabbak!
