Közérdek, 1907 (3. évfolyam, 1-53. szám)
1907-01-19 / 3. szám
Szekszárdi, III. évfolyam Szombat, 1907. január 19 3. szám. Kiadóhivatal: Báter-nyomda, Kaszinóbazár épület Az előfizetési pénzek és hirdetések ide küldendők. Hirdetések legjutáuyosabb számítással, díjszabás szerint. Megjelenik minden szombaton. Szerkesztőség: Széchenyi utca 1085. szám Ide küldendők a lapot érdekK összes közlemények. EUŐpiZEXéS : egész évre 10 kor., félévre 5 k., negyedévre 2 kor. SO fill. NÉPTANÍTÓKNAK, lia az előfizetést egész évre előre beküldik : 5 kor. TOLNAVÁRMEGYE TÁRSADALMI, KÖZIGAZGATÁSI ÉS KÖZGAZDASÁGI ÉRDEKEIT KÉPVISELŐ HETILAP. AZ ORSZÁGOS M. KIR SELYEMTENYÉSZTÉSI FELÜGYELŐSÉG HIVATALOS LAPJA Felelős szerkesztő: Belimmkatársak : Kiadja: BODNÁR ISTVÁN. JAN0SITS KÁROLY. KOVÁCH ALADÁR. BÁTER JÁNOS NYOMDÁJA. A vármegyei tisztviselők nyugdíjalapja. Tolnavármegye törvényhatósági bizottságának legközelebbi gyűlése foglalkozott azzal az inditványnyal, amelyet Szabó Károly [ országgyűlési képviselő egy fél perczent pót- | adónak, oly szélből való kivetése végett nyuj- j tott be a törvényhatósághoz, hogy az igy befolyó összeg felhasználásával a vármegyei és községi jegyzői nyugdíjalap igény jogosultjainak évente, tulmagas s reájuk nagy terhet jelentő hozzájárulása bizonyos százalékkal csökkentessék. A beadott indítvány élénk eszmecserét keltett az állandó választmányban és sem ez, sem a közgyűlés nem vetette el, amint egyik laptársunk tévesen irta, de az egyes- egyedül helyes útra terelte, vagyis a vár- J megye minden pénzbeli ügyét beható tár- j gyalás alá venni hivatott fórumhoz, a pénzügyi szakosztályhoz utasította, hogy ez a nyugdíj alap ügyét alaposan tárgyalja s a továbbiakra véleményt adjon. Az ügy tehát a leghivatottabb fórum előtt van, s hogy mi most mégis tovább foglalkozunk vele, az az oka, mert az állandó választmány tárgyalásainak során oly jelenségek merültek fel, a melyek egyenesen sürgőssé teszik a dolog tisztázását. Olyan formán jártunk ezzel a beadott inditványnyal, mint az operatőr a maga betegével, a külsőleg kicsinynek látszó seb csak a kés belemélyedése után mutatja meg a maga veszedelmes voltát. Az állandó választmány tagjai közül is számosán már ab ovo feleslegesnek találtak minden további pótadó kivetést, pedig később belátták maguk is, hogy a tisztviselői nyugdíjalap ügye olyan zilált és szánalmas, hogy annak sürgős rendezése a vármegye vitális érdekeinek sérelme nélkül tovább el nem húzható, halasztható. Kiderült ugyanis, hogy a vármegyei tisztviselői nyugdíj alap az 1905 óv végével 158.532 kor. 27 fillér, tartalék alapja pedig 46508 kor. 45 fillér volt, vagyis az alap kamat jövedelme kerek összegben 8 ezerre, a tisztviselők évi 5 százalék hozzájárulása pedig 166 ezer K., évi fizetésük után 8300 koronára, igy az összes jövedelem 16300 koronára tehető s ezzel szemben a nyugdíjasoknak évente kifizetett összeg 32500 korona, tehát kerek 16200 koronával több, mint az összes jövedelem, vagyis, ha az összeg felhasználása tovább is igy tart, az 1905 év végén kimutatott tartalék alap, amely természetesen az 1906-ik évben is fedezni volt kénytelen a kimutatott deficzitet, két év alatt teljesen elfogy, amikor a vármegyére olyan horribilis összegű évi pótadó teher háramlik, amely nem egy, de 2 teljes perczenttel is felszöktethetné az évi pótadót. Nem szabad tehát a ma oly divatos és népszerű nem adózunk jelszó vesszőparipájára felülni s kényes láblógatással várni be a kérdés még nagyobb összegabalyodását. Jobb évek hosszú sorára elosztani a terhet, mint egyszerre nyakába varrni a vármegye adózóinak nem tudom hány perczent ujabbi pótadót. Igaz, hogy a vármegye ezidőszerint már kimerítette pótadó kivethetési jogát s az uj egy perczent csak miniszteri engedélylyel vethető ki, de a helyzet alapos feltárásával, azt hisszük, ennek sem volna akadálya. Szerencsére van még a vármegyének egy türelmes fejős tehene is, amely a végszükségben mindég leadja a tejet. Nem a kutya adót értjük. Erre úgy vigyáz a miniszter, mint a szeme fényére, úgy hogy bár az állategészségügy államosításával úgyszólván, megszűnt ez alap rendeltetése, még a vármegyei gazdasági egyesületnek állattenyésztésünket olyan szépen előmozdító nemes czél- ját sem hagyja belőle támogatni. Eddig már csak valami háromszor utasította vissza a vármegyének azt a határozatát, amelylyel évi 4000 koronát szavazott meg állattenyésztési czólokra. De igenis ott van a mértékhitelesítő alap, mely évről-évre kopik s a melyre most úgyis ráteszi az állam a kezét. Adjuk oda tehát ezt a 18284 koronát kitevő alapot is a tisztviselői nyugdij alapúak, meg aztán vessük ki az egy perczentet, most a mikor még nem késő, az igy előálló összegekkel aztán rendezhetjük a tisztviselői nyugdij alap zilált állapotát s más megyék példájára mérsékelhetjük tisztviselőink évi, tulmagas nyug- dijhozzájárulá8át, sőt segíthetünk az érdemes jegyzői karon is, a mely épen most 100 ezer koronához közel járó összeggel adóztatja meg nyugdíjalapja javára önmagát s igy teljesjoggal meg várhatja, hogy Tolnavármegye, ha csak alamizsna számba menő segítségének felajánlásával is, ne legyen vele és értékes munkásságával szemben, elfogult és szűkkeblű. Ezeket tartottuk szükségesnek ez alkalommal elmondani. Tolnavármegye pénzügyi bizottságában érdemes férfiak ülnek, annak elnöke, Kovács Sebestyén Endre pedig nem csak a tisztviselők érdekeinek melegszivü barátja volt mindég, de meg volt a reális érzéke a vármegye fináncziális és gazdasági érdekei iránt is, hisszük tehát, hogy ez a sürgős rendezést kívánó ügy csakugyan jó kezekbe lett letéve 8 mihamarahb közmegnyugvást keltő megoldást nyer. B. TÁRCZA. A tuberkulózis. A budapesti Uránia-szinház, a budapesti Erzsébet-sza- j natórium és a düsseldorfi Liesegang ezég 115, diapo- ' sitiv-vetitett képével illusztrált felolvasás czéljára irta | és a szekszárdi múzeumban 1907 január 6-án felolvasta : I Dr. Kramolin Gyula. II. Felismervén e baj mélyreható és széles- j körű társadalmi és gazdasági jelentőségét és méltányolván az ellene folytatott barezok J fontosságát, illő pár szóval megemlékezni az j emberiség mondhatni évezredes védelmi har- i czának vezéreiről is; azokról a hősökről, I akik fáradtságot és életet nem kiméivé, lan- 1 kadatlan kitartással, lépésenkint vívták meg a j megismerésnek, mai tudásunknak meredek bástyáit. Vessünk egy pillantást a szór- i galom, éleselméjűség és szellemi munka- i erő azon hihetetlen halmazára, melyet az \ emberiség javára évszázadokon át harezba vittek s halljuk az örökéletü neveket, melyek az egyes tudományos igazságok megállapítását mértfoldkövekként jelzik. Már Hippocrates (460—377 Kr. e.) klasszikus módon irta meg a tüdővész klini- 1 kai tüneteit. Az ő nyomán haladva Írtak j róla Celsus (30-tól Kr. e. 50-ig Kr. u.) a cappadociai Aretaeus (50-ben Kr. u.) és Galenus (131—200. Kr. u.) A szellemi élet stagnálása, sőt visszaesése, mely a népvándorlás korát s az ezt követő sötét százado- j kát jellemzi, az orvostudomány s vele a tüdővész tanának a fejlődését is megbénitá s teljes másfélezer éven át újat nem terem; még jó, hogy Hippocrates tudását fenntartá az utókornak! A 17- ik század elejével azonban az orvosi kollégiumok aegise alatt az emberi hullák bonczolása mindinkább divatba jővén, rohamosan lendül fel vele az anatómiai búvárkodáson alapuló pozitív megismerés iránya. Deleboe Sylvius (1614—1672) az első, aki anatómiai alapon behatóbban kezd a tüdővésszel foglalkozni, Willis (1622—1675) és Bonnet pedig, valamint Morton-nak 1689-ben megjelent könyve igen sokat fejleszt rajta. Utánok ismét hosszabb szünet áll be, mígnem Valsalva s tanítványa Morgagni (1682—1771) erős lökést adnak a tannak, utóbbi lévén az első, aki buvárlatait kísérletekkel is támogatta. Gyorsabb egymásutánban jönnek most Reid Tamás 1785), Baillie (1794), Mangetus (1700), Stark (1785), a bécsi Vetter (1803), Portai (1780) és Bayle (1774—1816), akik mind értékes részletekkel járultak az igazság kiépítéséhez, de a leghatalmasabb fellendülést veszi a tüdővész tana, midőn az örökemlékü zseniális Laennec (1781—1862) veszi kezébe az ügyet, aki mellett Louis, ellene pedig Andral lépett fel, mindketten nem kis mérvben járulván hozzá az eszmék tisztázásához. Ezen időre esik Broussais (1772—1838) és Gendrin szereplése is, mely utóbbié az érdem, hogy először írt le gümőket a szarvas- marha tüdejében. Érdemes, kimagasló munkatársai ezen időszaknak még Meissner (1832) és Cannstatt, de a tüdővész megismerésének e történeti szakát legerősebben Rokitansky (1842) fényes neve világítja be. Utána Preuss, Simon, Lehmann és Vogel vegyvizsgálatok utján a vér- és izzadmányok keveredési ren- ellenességeiben kutatják a baj okát, ennél azonban sokkal hassznosabbnak bizonyultak a górcsövi búvárkodások, melyek Gluge (1841) kezdeményezése és Lebert (1844) pártolása folytán egyre jobban terjedtek. 1847-ben lépett fel Virchow, hogy az ő nyomán haladó Niemeyer (1866) és Buhl-lal együttesnn évekig a tüdővész tanának irányitója legyen. Rilliet, Barthez és Cruveilhier (1862) már a gümőkor és gör- vélykor azonossága mellett küzdenek. A tüdővész kór-oktanának döntő megállapítására azonban a boneztani buvárlatok nem voltak elegendők; ez a kísérleti búvárkodásnak az eredménye, melyet már Morgagni kezdett, Laennec és Albers is folytatott, de csak újabb emberek fejlesztettek magasabb fokra. Kortum (1789), Hebreart (1802j, Salmade (1805) és Lepelletier (1816) hiába oltottak — már egy fél századdal előbb görvélykóros genyet a saját festőkbe, hősi elszántságuk eredménytelen maradt. Klencke (1843) is hiába fáradozott. Csak Villemin-nek sikerült (1865, deczemberben) czéltudatos és széleskörű kísérletekkel, melyek az orvosi világban óriás vihart támasztottak, kétségtelenül beigazolni, hogy a tuberkulózis egy specifikus /sajátos) és átoltható tényezőben (ágensben) rejlő s igy másra is átvihető, tehát ragályos bántalom. A nagytekintélyű Aufrecht (1869) és Talma (1881) véletlenül negativ kísérleteinek sikerült ugyan még egy darabig Villemin felfedezésének általános és feltétlen elismerését
